Képeslapok a Plútóról – 4.

Ismét jelentkezik kötetlen villámkritika rovatunk.

Memetic

James Tynion IV író munkásságát leginkább középerős Batman történetek jellemzik: érdekes alapötletekből szórakoztató, ám felejthető sztorikat gyárt, jó iparosként. Aztán kezembe akadt a Boom-nál megjelent The Woods első kötete, ami egy profin összerakott friss és ötletes, misztikus sci-fi történet. Kiderült, hogy a saját, szerzői címei sokkal erősebbek, mint amit bármelyik nagy kiadónak írt. A Memetic is kiváló példa erre: a három füzetes mini egy kerek, egész, okosan felépített világvége sztori. A történet elején főhősünk, a színvak és hallássérült Aaron barátai egyik reggel lelkesen küldözgetni kezdenek egy egyszerű mémet: a feltartott hüvelykujjal mosolygó lajhár képe futótűzként terjed az interneten. Akik megnézik, megmagyarázhatatlanul jól érzik tőle magukat, hosszú órákra belefeledkeznek. A második napra azonban az események drámai és horrorisztikus fordulatot vesznek, miközben Aaron a túlélésért küzd egy romba dőlő világban, egy tudósokból és katonákból álló különleges egység a Good Times Sloth megalkotóját nyomozzák le, hogy visszafordítsák a pusztító folyamatot. Tynion ügyesen elkerüli, hogy a mai társadalomról ítélkezés csapdájába sétáljon: nincsenek nagy kinyilatkoztatások, csak egy jól összerakott sztori és érzelgéstől mentes karakterdrámák. Erik Donovan kissé rajzfilmes és érzelemgazdag rajzai tökélyre viszik a pár nap alatt levezényelt világégés történetét. Horror és apokalipszis-rajongóknak garantáltan jó választás. (Boom Studios, 2014)
kóbor

Lucky Luke – The complete Collection, Volume 2

Minek ez nekem? Ugyanis: 1. A Pesti könyv magyarul is kiadja a LL-eket, és ha keményfeledeles fétisem lenne, újabban olyan kiadást is választhatok. Magyar fordítás pedig ugyanúgy fordítás, ahogyan az angol is az. Szóval ilyen téren is egyenrangúak, de erre még visszatérek. 2. Nem vagyok én akkora LL-rajongó, hogy szükségét érezném az összes korai munkára is. Itt áll a polcomon a Batman Archives első kötete, a Batman Chronicles második kötete, mindkettő folytatások nélkül. Ennek is ez lesz a sorsa.
Végül az győzött meg, hogy elolvastam a leírását: egy 48-oldalas tanulmányt ígértek, amiben Morris amerikai éveit vesézik ki. Ez pont egy olyan téma, ami más, western műfajban aktív európai alkotóknál is érdekelt, így beraktam a kosárba. A Pesti Könyv pedig talán egy jó darabig nem merészkedik az ennyire korai (1949-1952) történetekhez.
A tanulmány simán hozta a várakozásaimat. Még úgy is, hogy a rengeteg idézettel megspékelt szöveg néhány mozzanata balladai homályban maradt. Elgondolkodtató, hogy a frankofón képregény nagy pionírjai közül többen (Jijé, Franquin, Goscinny) is eltöltöttek néhány évet Amerikában. Közülük talán Morris a legtöbbet, bőven túlteljesítve egy tanulmányi kirándulás kereteit. Továbbá érdekes párhuzamosság, hogy Morris és Goscinny közvetlen közelről figyelhette meg a MAD indulását. A szöveg legnagyobb erénye mégsem ez, hanem az, hogy az olvasóhoz közel hozza az alkotó személyét és az ekkoriban készült munkákhoz is bőséggel nyújt értelmezési keretet. Angolul pedig nagy szükség van az ilyenekre, mert lehet (nem tudom), hogy franciául Morrisék egy ezerszer kivesézett témát jelentenek, de elég rápillantani az alkotó Wikipedia szócikkére és látható, hogy angolul ez koránt sincs így.
És, valljuk be, szükség is van ezekre, mert azért önmagában nem a legélvezhetőbbek ezek a korai munkák. Na, nem arról van szó, hogy ezek korai zsengék lennének, arról sem, hogy a Morris által jegyzett sztorik nem olyan jók, mint a nem sokkal később Goscinnyvel közösen jegyzettek. Ezek egyáltalán nem rossz képregények, csak éppen más volt a világ, más volt a humor és a képregények formai, műfaji kereteit is nagyban alakították a mesterek, ahogyan maga a főhős karakterét is gyúrogatták még ekkor. Ettől még élvezettel végig lehet olvasni a történeteket, és akad közöttük néhány valóban zseniális geg (kedvencem az ó-lábú gazember kárára elkövetett elkövetett képi játék), csak éppen fárasztó egyben abszolválni és közben néhány pihenőt kell tartani. Emellett érdekes megfigyelni, Morris hogyan kísérletezgetett a különböző hangnemekkel, mennyire másként épült föl a sztori, amikor elsősorban még folytatásos megjelenés járt a fejében, nem pedig a végleges 48 oldalas albumformátum. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy ezek a régi Lucky Luke-ok, lagymatagabbak lettek volna, éppen ellenkezőleg: egy-két darab egészen sötét tónusú (Pat Poker).
Az angol fordítás elég mókás ügy, hiszen az alapanyag francia, de a helyszín mégis Amerika, tehát itt „vissza”kerülnek olyan kifejezések, szófordulatok, nyelvi igénytelenségek, amelyek a történet környezetre jellemzőek voltak (lehettek), de az eredeti kiadásban nem. Ez is nehéz fordítói feladat lehet, de mint tudjuk, a Cinebook-gárda elég nagy gondot fordít erre. (A kiadó szerkesztőjével és vezető fordítójával készült interjúnkat itt olvashatjátok el.) Egyébként a teljes kötet francia nyelvű eredeti alapján készült. Ez a 2016-ban indult Lucky Luke – Nouvelle Intégrale sorozat, mely eddig évente egy kötetet szállított. A címben szereplő „Nouvelle” szó arra utal, hogy egy évtizeddel korábban már futott egy Integrale sorozat, de abban még nem szerepeltek ezek az életrajzi írások. A hivatkozások jellegéből és a francia sorozat értékeléseiből is lehet arra következtetni, hogy ezek nem csak angolul jelentenek hiánypótló munkákat.
Még nem tudom, meddig kívánom követni ezt a sorozatot. A Cinebook gyors egymásutánba hozta ki ezt a két kötetet és a harmadik is heteken belül megjelenik, amivel utol is érik a francia eredetit. Utána már nekünk is engednek egy kis szusszanásnyi pihenőt.
(Cinebook, 2019)

SZZÁ

Kaijumax Season One: Terror and Respect

A kétszeres Eisner-díjas Zander Cannon nem kimondottan termékeny alkotó, javarészt szerzői kiadványai a Top Shelf és az Oni kiadók palettáját gazdagítják. Legismertebb munkája az Alan Moore által írt Top 10, amit Gene Ha-val közösen rajzolt meg. 2015-ben indította útjának a Kaijumax sorozatát, aminek írója és rajzolója is egyben és egy börtönsziget mindennapjairól szól, ahol Ultraman-szerű őrök őrzik a begyűjtött kaijukat. Az alapötlet és a karikaturisztikus, könnyed rajzolás egy szórakoztató és vicces történetet ígér, ám ez csalóka: a Kaijumax valójában egy börtöndráma, a karakterek ügyesen rétegeltek. Személyes tragédiák láncolata mozdítja előre a cselekményt és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy kaiju és ember is egyaránt szenved és esendő. Egyáltalán nem azt nyújtotta, amit vártam tőle, hanem sokkal többet: egy ismerős elemekből végtelenül ügyesen megkomponált történet, megrázó sorsokkal. (Oni Press,2015)
kóbor

Hey Kids! Comics!

Ez az 5 füzet év eleje óta pihen az íróasztalomon. Azóta néhányszor rendet raktam, de ezeket sosem tettem el helyükre, vagyis minden alkalommal megerősítettem, hogy erről írnom kell. Most elszállt a net néhány órára, szóval eljön az idő!
Mert erről tényleg szót kell ejteni, hiszen számomra az utóbbi évek egyik legélvezetesebb és legérdekesebb amerikai képregényfüzetei ezek. Annak ellenére, hogy korántsem tökéletesek.
Kellene, de nem gyakori szokásom amerikai képregényesekkel készült mélyinterjúk és részletes portrék olvasása, de abból a néhány kivételből az szűrődött le, hogy jó néhány megkeseredett, csalódott ember van az iparágban, illetve volt. Egyik ilyen személy Howard Chaykin. Nagyjából követem munkásságát, és ez igencsak hullámzó; legutóbb a szintén Image-nél megjelent Midnight of the Soulra fizettem be, ami egészen béna lett: közhelyes sztori, közepes rajzok sok zavaróan lusta megoldással.
Na de itt Chaykin minden cinizmusát szabadjára engedhette és ez baromi jól áll neki. Úgy tűnik, hogy ez a téma – az amerikai képregény II. világháború utáni története alulnézetből, vagyis a névtelen alkotók szemszögéből – már régóta foglalkoztatta őt, és talán magát is áldozatnak tekintve ezt egy ötrészes mini formájában az olvasóra zúdítja. Persze, nem biztos, hogy minden olvasó vevő erre, ugyanis ebben néhány istenített bálvány is terítékre kerül és nem a legelőnyösebb oldalukról mutatja be őket Chaykin. Annyi óvintézkedést azért elvégzett az író-rajzoló, hogy itt minden szereplő kitalált név alatt szerepel, sőt ezek több különböző személyből lettek összegyúrva, a történet sem konkrét történelemlecke, hanem inkább valós, létező motívumokból fölépített kitaláció. Ha úgy vesszük, ebben több igazság van, mint egy olyan trúsztoriban, ami egyszerre elhallgat és túloz. Úgy tűnik, így sokkal őszintébben mesélhet Howard bácsi mondjuk Stan Leeről, vagy éppen Alex Tóthról. Szerencsétlen egybeesés, hogy éppen Stan Lee halálakor jelentek meg a befejező részek.
A képregény megértése egyfajta rejtvény. Kellemes feladat az említett módon összegyúrt személyek valós megfelelőit megtalálni, ahogyan a töredékesen, évtizedek között ugráló történet összerakása is, de nem ennyire jó móka a néha felismerhetetlen karakterek beazonosítása, amelyekhez a szöveg sokszor nem ad kapaszkodót. Chaykin lusta rajzi megoldásai itt is előjönnek, de ezek közül a legzavaróbb nem csak neki róható föl, az sajnos már iparági jellemző lett, ezek a számítógépesen beillesztett képek, textúrák és feliratok.
(Az itt szintén szemlézett Complete Lucky Luke is kitér a képregényekhez, képregénykarakterekhez való szerzői jog témájára, az ipar és művészek viszonyára, illetve az ezeken a területeken tapasztalható európai és amerikai különbségekre. Mondjuk úgy, hogy hasonló következtetésre jutott Chaykin és Morris.)
(Image, 2018. A tpb 2019-ben jelent meg)

SZZÁ

(Képünkön egy amerikai képregényes forgóállvány látható. A hatvanas években használt állvány felirata szolgáltatta a minisorozat címét. További képek pl. itt.)

Men of Wrath

Jason Aaron és Ron Garney együttműködése egy bizonyos mélynövésű morcos kanadai kalandjaival kezdődött. Azóta eltelt tíz év és Aaron roppant felkapott íróvá vált, aki ontja a bestseller címeket magából. Ron Garney nálam a tisztességes iparos skatulyába tartozott mindig: ízében kilencvenes éveket tartalmazó stílusa valahogy soha nem tűnt kiemelkedőnek. Aztán jött az új Savage Sword of Conan, és az állam padlót fogott. Ezen felbuzdulva amikor a sors – Péter barátom képében – felkínálta ezt krimit, azonnal lecsaptam rá. A sztori és a karakterek sablonosabak már nem is lehetnének: Rath, a halálosan beteg profi bérgyilkos; a szerencsétlen fia, aki évek óta nem beszélt az apjával és bajba keveredik, mert gondoskodni akar a terhes barátnőjéről; a könyörtelen maffiacsalád – mintha egy „hogyan írjuk komor krimit?” kézikönyvből léptek volna ki. Viszont a Rath család háttértörténetével – amit Aaron saját felmenői inspiráltak – erősen megalapozott hangulat szenzációs. Garney most nem nyűgözött le úgy, mint a Conanban, de erőteljes, határozott vonalai, erőteljes árnyékai kiválóan illenek a komor történethez. A kötet olvastán végig olyan érzésem volt, mintha ez egy Sin City rajongói történet lenne, ami egyáltalán nem olyan rossz teljesítmény, ha már hard boiled krimiről beszélünk. (Marvel/Icon 2014 – Image 2018 HC)
kóbor