Képeslapok a Plútóról – 12.

Itt a nyár, mi pedig tizenkettedik alkalommal gyűjtöttük össze képregényajánlóinkat. Ezeket az olvasmányokat bátran ajánljuk tengerpartra, hegyi kempingezésre, vagy csak simán esti-hétvégi olvasásra ebben a kánikulában! Csobbanjunk is hát egy fejest a képregények világában!

Far Sector

Egy vallomással tartozom. Sokáig azt hittem, hogy nem szeretem Zöld Lámpást, aztán rájöttem, hogy valamiért csak Hal Jordant nem csípem, de Guy Gardnert vagy John Stewartot kifejezetten bírom, ahogy a szívem csücskei Alan Moore rövid képnovellái is. A Far Sector képregényben egy újabb tagot, Sojourner „Jo” Mulleint ismerhetünk meg, akit, ahogy az a sorozat címéből is kiderül, az univerzum egy távoli szegletébe rendelik ki rendet fenntartani. Mivel a sorozatot N. K. Jemisin írta – akit Gerard Way keresett meg ezügyben –, ezért a tizenkét részes történet inkább viselkedik sci-fibe oltott high fantasyként, mint szuperhősös képregényként. Míg a legtöbb szuperhősképregényben minden számban kell egy összecsapás, akár igényli a történet, akár nem, a Far Sector olykor tökéletesen megvan nélkülük, és inkább koncentrál a világra és a karakterekre, és ezekben rejlik az erénye.

Pedig könnyen félremehetett volna – azt az alapot, hogy egy rendszer teljesen elnyomja a benne élők érzelmeit, azért nem tartom szerencsésnek, mert ilyenkor többnyire a szereplők arról beszélnek, mit nem tudnak érezni. Ezt itt is megtalálhatjuk az elején, de aztán Jemisin szépen magára talál, és megkapjuk a rá jellemző apró, bölcs meglátásokat, a finom ecsetvonásokat, az árnyalt karaktereket, még ezen a koncepción is igyekszik finomítani. Magyar olvasók egyébként őt A megtört föld trilógiából ismerhetik, nekem még a The Hundred Thousand Kingdoms és a The Broken Kingdoms regényeihez volt szerencsém, mindazt, amit azokban szerettem, megtaláltam itt is. Jemisin történetéhez pedig jó párosítás volt Jamal Campbell (Naomi) rajzai, amelyek egy élő, lélegző és törékeny világot tárnak elénk, amely jóval több harcok helyszínénél. Éppen ezért a képregény inkább emlékeztet az ezredforduló sci-fi sorozataira (Babylon 5, Farscape), mint a legtöbb szuperhősös történetre. Itt-ott azért található képregényesen elszállt megoldás – például az egyik gonosz hatalmat kratokráciának nevezik –, de nem ez a jellemző. Űrkalandok szerelmeseinek kötelező. (DC Comics, 2021)

Pusztai Dániel

The Me You Love in the Dark

Szóval Skottie Young írt egy horror. Igen, a viccesborítós, OZ-os, hentelős-tündérmese-paródiás Skottie Young. Ráadásul ez egy romantikus horror, sőt, egy igazi modernkori gótikus románc. Ro festőművész, aki legnagyobb ellensége, az üresen tátongó fehér vászon elől vidékre menekül inspirálódni. Talál is egy pont megfellelő házat, olyan Amityville-hez illőt, amit természetesen az ingatlanos tanácsainak ellenére ki is vesz. A művésznő beköltözik, majd pár hetet borozással, lemezhallgatással és üres vászonbámulással tölt, míg végül találkozik kísértettel. Kettőjük elég szokatlan (bár Poe ezzel vitatkozna azért) kapcsolatát meséli el Young és rajzolója Jorge Corona, akivel már a Middlewestben is remekül kiegészítették egymást. Corona képi világa pazar, árad a nagybetűs hangulat az oldalakból, az érzelmek az arc(ok)ból. A sztori nem grandiózus, a mozgástér erősen behatárolt, de miután leülepszik, felfedi igaz valóját (úgy, mint az eleinte jó fej rém): ez egy kamaradráma, egy abuzív kapcsolat leképezése.

Az első füzetet itt elolvashatjátok. (Image, 2022)
kóbor

Lupin III: Greatest Heists – The Classic Manga Collection

Kazuhiko Kato, avagy ismertebb művésznevén Monkey Punch japán képregényalkotó (mangaka) 2019-ben hunyt el. Karrierjét leginkább egyetlen karakter, leghíresebb teremtménye, a mestertolvaj Lupin III dominálta, akinek a kalandjai a hatvanas évek végétől kezdve egészen máig számtalan animációs filmet és sorozatot ihlettek. A mangaka emléke előtt tisztelegve hazájában az eredeti képregényekből válogattak össze egy kötetre valót, és ez a gyűjtemény jelent meg nemrég angol nyelven is, Greatest Heists címmel a Seven Seas kiadónál.

Aki látott már valaha Lupin III rajzfilmet (magyarul eddig kettő, a Miyazaki rendezte Cagliostro kastélya, valamint egy régi VHS kiadáson a Babilon aranykincse volt elérhető), annak minden bizonnyal egy nőcsábász, minden hájjal megkent, ügyes tolvaj képe rémlik, akinek fergeteges kalandok közepette is helyén van a szíve. Ezt a képet leginkább az animációs filmek dolgozták ki és pörgették csúcsra, az egész jelenség alapjául szolgáló mangákban ezeknek legfeljebb a csíráját fedezni fel. Monkey Punch hatvanas években indult sorozata mögött érthető módon még egyáltalán nem volt ennyire tudatos koncepció, a történetek sem voltak igazán kidolgozottak, a már említett gyűjtemény pedig ezekből a nagyon korai sztorikból válogat.

A manga jóval fésületlenebb, nem kifejezetten erőszakosabb, inkább csapongóbb, mai szemmel nehezen követhető és dekódolható, láthatóan minden az aktuális poénnak rendelődött alá. Az alkotó elsősorban gegek sorozatában gondolkodott, látványos kalandokba ágyazva. Bármilyen jó ötletet megakaszt (vagy akár dob is egyik pillanatról a másikra), ha el lehet sütni egy jó viccet, poénos csetlés-botlást, de van itt olvasóhoz kiszólás és rengeteg képi humor is. Az egyik fejezetben például, mikor egy szexjelenet következne, előre gondosan figyelmezteti az olvasót, hogy a következő képkockákról direkt lehagyta a férfi felet – és valóban, a jelenet közben csak a kéjesen vonagló Fujikot látjuk.

A legfőbb inspiráció egyértelműen James Bond volt (akad is egy Lupin who loved me című fejezet a kötetben), ami leginkább az akciójeleneteken, a sokszor átverésre épülő sztorikban, valamint a főszereplő nőkhöz való viszonyában érhető tetten. A másik fő forrás pedig az amerikai Mad magazin gárdája volt: Monkey Punch több interjúban is említi, hogy Harvey Kurtzman munkássága állt nagyon közel hozzá.

Monkey Punch imádta a figuráit, ez minden panelről süt, a jelenkori olvasónak (pláne, ha az animációs filmek irányából közelít valaki) azonban nehéz dolga van. Mai szemmel furcsán szaggatott a történetvezetés, egy idő után fárasztóak lehetnek a mindenhova bepasszírozott poénok –összességében elmondható, hogy az animációs filmek jobban öregedtek, a Greatest Heists pedig inkább mint kordokumentum érdekes. Annak viszont nagyon is. (Seven Seas, 2021)

Farkas Dávid

Beyond the Breach

Miután Vanessa magánélete romokba dőlt, repülőre kap és meg sem áll Kaliforniáig, hogy kieressze a gőzt. A kiruccanás hirtelen vad irányt vesz: egy furcsa villanás után tér magához a felborult autójában. Az úton pár autó, többnyire hasonló helyzetben, mint az övé, és fura repülő piócaszerűségek csemegéznek az emberekből, miközben apró szőrös ewokszerűségek kis energialándzsákkal próbálják elkergetni ezeket. Hamarosan egy elárvult kisfiúval, egy ilyen lándzsás szőrgombóccal és egy tintahalsapkás ürgével lovagolnak egy teknősön (akit teknőcnek hívnak – vagy fordítva), miközben pixelesvérű lézerpuskás kék humanoidok üldözik őket. Ed Brisson jópofa túlélős-sci-fi-kalandja egyetlen csavarral bír, de az pont elég is. A tempója kellemes, és ugyan lehetne folytatni, nem muszáj, mert így is kerek egész. Damian Couceiro rajzai akció közben élnek igazán, a lényei igen jól sikerültek. Összességében egy kellemes, kissé rajzfilmes „alap” indie sci-fi-horror anyag. (AfterShock, 2022)
kóbor

Gen13: Starting Over

Van valami szeretetreméltóan bájos Brandon Choi és J. Scott Campbell képregényében, ami miatt nem csak az összes hibája ellenére szeretjük, hanem azokért is. Hölgyeim és uraim, így nézne ki az X-men, ha egy csapat kezdő egyetemista írta volna a nyári szünetben, szörfdeszkán, a kilencvenes évek derekán! De legalább tudja, mi akar lenni, és ezt őszintén, tiszta szívből fel is vállalja! Ennek megfelelően Caitlin Fairchild egy vörös diáklány, mint Jean Grey, csak pszichés képességek helyett emberfeletti erő birtokában van, mint Amazon. Bobby Lane keresztneve ellenére Jégember helyett szinte egy-az-egyben Fáklya. Sarah Rainmaker egy apacs Vihar. Roxanne Spaulding egy olyan Jubilee, aki képes manipulálni a gravitációt. Percival „Grunge” Change külsejében az ifjú Bestiára hajaz, de vele szemben szellemi dolgokban lassú és lusta, míg képessége megegyezik Szivacsemberével. Ha pedig Kábelben és Rozsomákban volt néhány csöpp Clint Eastwoodból, akkor a mentoruk, John Lynch egy olyan Clint Eastwood, akiben van néhány csöpp Kábelből és Rozsomákból.

Lehetne szemére vetni az eredetiség hiányát – épp csak fölösleges a szuperhősök zsánerében, ahol a DC és a Marvel az évek során pofátlanul lopott egymástól –, de más korai Image sorozatokkal szemben van stílusa, van hangulata, van koncepciója, amihez tartja magát, szerethető kölyökkarakterekkel, akiket a világmegváltás helyett inkább a bulik meg a gördeszka érdekel, de azért valahol mégis csak helyén van a szívük. És ha már a kilencvenes évekről, az Image-ről és J. Scott Campbellről beszélünk, a sorozat megkétszerezi a Claremont-éra X-menjének szexualitását. Vihar anno azzal botránkoztatta meg az X-ment, hogy egy panel erejéig anyaszült meztelenül jelent meg a medencénél? Akkor itt két oldalon keresztül megkapjuk Sarah-val! Amazonról rendre leszakadnak a göncök? Akkor Caitlinről még annál is jobban. Emma Frost kihívó ruhákat visel? Akkor az egyik ellenségük rendre váltogatja a kihívóbbnál kihívóbb gönceit. A Pokoltűz Klub alsóneműre vetkőztette az X-ment? A helyi rosszfiúk pucérra vetkőztetik a teljes gárdát, férfiakat, nőket egyaránt. Az X-men olykor fürdőruhára vetkőzik egy kaland előtt? Hát akkor itt kapunk egy egész kalandot a strandon fürdőruhában, amit a helyi Bulldózer-utánzat ellen vívnak.

Az ok, amiért nem válik a sorozat egy rosszabb Top Cow címmé, az továbbra is Campbellnek köszönhető, aki képes az egészbe nem kevés humort és szívet csempészni. Naná, hogy a helyi kalózoknak itt huszonnégykarátos aranyból van a szívük, és a hajójukon tucat halálfejes zászló virít. Naná, hogy az amazonok városát keresve Caitlin szó szerint egy Indiana Jones-epigon karjaiba esik. De az alkotók tisztában vannak, hogy miért is szeretjük ezeket a kliséket, és ez látszik a legutolsó panelen is, és becsülendő, hogy olykor-olykor ezeken képesek egyet csavarni. Egyetlen egy fronton muzsikál gyengén a sorozat, ez pedig az emlékezetes gonoszok hiánya, de ettől még szórakoztató történeteket kapunk. Lehet, hogy a Gen13-at sosem fogjuk egy lapon emlegetni az igazán nagyokkal, de hogy konzisztensen megidézi gyerekkorunk kedvenceinek minden báját, az is biztos. (Image/DC Comics, 1994-1995, 2022)

Pusztai Dániel

Stone King

Kel McDonald írt egy nagyon kellemes kis matiné-fantasyt, klasszikus középkori környezetbe ágyazva, tolvajjal, óriáskutyával, városőrrel, sziklaóriással, félreértésekkel. Ave a tolvajvizsgáját egyben ugródeszkának tekinti, ami kijuttatja a városi lopkodás unalmából a nagybetűs kalandba. Felszalad hát a város környékén cammogó óriásra akiről/ből szerez annyi szajrét ami beindíthatná az új életét. De balul sül el a dolog, a kaland végül házhoz jön, és küzdenie kell az életben maradásért, sokadlagos lesz, hogy az a régi vagy egy új élet. A történet profin felépített és jópofa, de a kötet erőssége a vizualitása, amiért Tyler Crook felel. A gazdag, festett képi világa ellensúlyozza a sztori egyszerűségét és tolja ki az olvasás idejét tíz percnél tovább. A világban sok lehetőség rejlik – ez főleg a jegyzetekből derül ki – és bármikor szívesen visszatérnék ide, főleg úgy, ha Crook maradna a rajzoló. Pihentető, kora délutáni olvasmánynak kiváló. (Comixology Originals / Dark Horse, 2022)

kóbor

The Adventures of Jodelle

Túlzás nélkül évekig szemezgettem a börzés padtársam asztalfelén feszítő vörös hajú motorossal, de kivártam. Beégett a memóriámba, akkor is tudtam, hogy ott van a választéka között, ha el se hozta. Kellett nekem, de vártam a megfelelő alkalomra. Mégis mi egy megfelelő alkalom? A járvány/lezárásnak nálam volt egy olyan periódusa, amikor megpróbáltam szálakat elvarrni. Így történt, hogy végül megtörtént a csere.

A Fantagraphics 2013-ban arra szánta el magát, hogy kiadja a belga Guy Peeleaert két olyan ikonikus képregényét, melyeket követően – 1966-’68-at írunk – nem lehetett már ugyanúgy gondolni erre a formára, mint korábban, legalábbis Európának abban a szegletében. Peeleart ezzel a pop art manifesztummal nem csak bebizonyította, hogy az olcsó képregény igenis lehet komolyan vehető művészet, de tette ezt hihetetlen lazasággal, sok humorral. Hatása közvetlenül is érvényesült, hiszen a barokkosan teátrális perspektívákat egyszerű, közérthető vonalvezetéssel, a következetes, gyönyörű pontos női idomokat eltorzult, nyújtott testekkel, a gyermeki naivitást a feslett nemiséggel, a képzőművészeti klasszikus idézeteket popzenei utalásokkal, a rikító tiszta színeket hatalmas fehér foltokkal vegyítő grafikai stílusát számtalan helyen utánozták, sőt a reklámgrafikus, segédrendező, díszlettervező és még rengeteg minden más alkotó maga sem szégyellte újra meg újra felidézni, vagyis egyfajta brandjévé vált a jodelle-stílus. Ezt néhány évvel később megismételte a kissé más hangvételű és stílusú Pravdával, aztán ráunt és kitalált valami mást. Maga a képregény is egyfajta állomás volt számára, ami teljesen logikus, hiszen az ő motivációja nem az volt, hogy a képregényből művészetet csináljon, hanem hogy lerombolja a populáris, tömegtermékek és az egyedi, „galériás” művészet közötti határokat. Vagy talán motivációja volt a képregény, mint a pop egy talált szegletének felemelése, de miután ez sikerült kipipálnia, nem szándékozott abban lubickolni, inkább keresett új horizontokat.

Hogy milyen maga a képregény? A fentiekből talán sejthetitek; nagyon mókás és szórakoztató. Nem szabad egy percig sem komolyan venni. Olvasás közben számos alkalommal kényszert érzünk arra, hogy megálljunk és csodáljuk a rajzokat. Na, nem a részleteket, mert az nincs, hanem a kompozíciókat, a groteszkeket, a kikacsintásokat. Azért tegyük hozzá, hogy ez a képregény is olyan, mint minden más képregény, ahol az átütő grafika eltemeti a történetet. Nem érdemes ezen keseregni, csak hagyni, hogy vigyen minket az ár, hiszen nem annyira egy történetet akar elmesélni (van az is), az kudarcos lett volna, hanem meg akarta fogalmazni, hogy „Amerikából, ha bejön a zene”, akkor itt az öreg kontinensen nagyon sok minden össze fog keveredni. És úgy is lett!

A Fantagraphics teljesen újra megalkotott minden oldalt, hiszen az eredetiek eltűntek, így a nyomatokat kitisztították és újraszínezték. Gyönyörű lett az eredmény és ahogyan utaltam rá, meg lehet fürödni a lepedőnyi oldalak színtengerében.

A 160 oldalas albumból mindössze 68 oldalt tesz ki a képregény. A fennmaradó oldalak a jodelle-stílus elemzéséből és Guy Peeleart 1960 és 1970 közötti pályájának ismertetéséből áll, melyek baromi értékes adalékok, ezekkel éri meg nekivágni a kalandnak, csak éppen egy hónapig megakasztották a képregények rotálását az éjjeliszekrényemen.

(Sajnos, a szintén tervbe vett Pravdát végül nem adta ki a Fantagraphics. Nem tudni hol akadt el a projekt, még rá is kérdeztem a kiadónál, de nem válaszoltak. Ráadásul a Jodelle-lel ellentétben a Pravda még egyszer sem jelent meg angolul. Nincs más hátra, mint magyarul kiadni!) (Fantagraphics, 2013)

Szabó Zoltán Ádám

Six Sidekicks of Trigger Keaton

Trigger Keaton film- és sorozatsztár, igazi cukaharás Chuck Norris-epigon, emellett roppant mód halott. A kiállhatatlan fazon látszólag felakasztotta magát, de jelenlegi csicsk…izé…színésztársa ezt elképzelhetetlennek tartja, és nekiáll nyomozni az undok pali gyilkosa után. Ezalatt maga mellé gyűjti a gyerekszereplőket, akik Keaton korábbi sikerprodukcióiban szereztek életre szóló traumákat. Talán ők tudják a legjobban, mekkora szemétláda volt valójában a sztár, és mindegyikük akár ideális gyanúsított is lehetne, úgyhogy a megszokottól jóval eltérőbb nyomozócsapatot alkotnak. Távolról sem professzionális nyomozásuk közben kirobbantanak egy kaszkadőrháborút, szembekerülnek egy motorosbandával, szamoai díjbírkózó hústornyokkal és saját hasznavehetetlenségükkel. Kyle Starks whodunnitja a legtöbb vígjátékkal ellentétben tényleg, igazán, könnyedén vicces, egy pillanatig nem tűnik erőltetettnek vagy olcsónak a sok kikacsintás ellenére sem. Chris Schweizer mindezt megfejeli egy kiadós adag képi humorral, miközben „igazi” akcióképregényeket megszégyenítő, fergeteges tömegbunyókat komponál.

Az első füzetet itt elolvashatjátok.(Image, 2021)

kóbor

Malika – Warrior Queen

A nigériai születésű Roye Okupe 2015-ben alapította meg a YouNeek Studiost, aminek égisze alatt egy egész szuperhősuniverzum bontakozott ki sci-fi és fantasy elemekből, afrikai történelemre, kultúrára és mítoszokra építkezve, amelyet 2020-ban a Dark Horse kiadó is felkarolt. Malika ennek az univerzumnak az egyik prominens karaktere, akit egy XVI. századi hausza uralkodóról, Amina királynőről mintáztak. Ennek megfelelően az ő történetét elmesélő Malika – Warrior Queen kötet is nagyjából ebben a korban játszódik, és inkább ihletet merít a történelemből, körülbelül annyira, ahogy Artúr-király mítoszt feldolgozó alkotás. Okupe nem is árul zsákbamacskát, sőt, minden egyes fejezet elején egy teljes oldalt szán annak, hogy bizonyos elemeket honnan merített és miket változtatott rajtuk a történet kedvéért.

Márpedig műfaját tekintve a Malika (ejtsd: Malajka, ami szuahéliül angyalt jelent) egy történelmi fantasy, ahol a kicsit megváltoztatott múlt mellett a fantasztikus elemek is megtalálhatóak, mint varázskardok, sárkányszellemek, szelet idéző harcos királyok. Emellett persze találkozhatunk a zsáner többi, földhözragadtabb toposzaival, mint testvéri viszály, tiltott szerelem, hűséges tanácsadó, udvari intrikák és ellenséges sereg, amely szerepet ezúttal a kontinensen a lábát megvetni próbáló Ming-dinasztia tölt be.

A Malika egy kellemes, kompetens eposz, ami nem váltja meg a műfajt, és vannak apró hibái, így olykor távoli és kicsit túl merev, talán jó lett volna egy fontosabb közrendű karakter is, aki két lábbal áll a földön, aki valódi arcot adott volna a népnek. De ezt leszámítva egy olvasmányos fantasy képregény, ahol Chima Kalu dinamikus panelkezelése és részletgazdag rajzai egyszerre viszik előre a történetet és mélyítik el azt, Raphael Kazim színei pedig adnak egyfajta melegséget, amik a legjobb értelemben véve juttatják eszünkbe gyermekkorunk történelmi képregényeit. Mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik a fantasyt és örülnek annak, hogy az európai gyökerű mítoszokon és meséken kívül is van élet, vannak történetek, amikből lehet meríteni. (YouNeek Studios/Dark Horse, 2017-2018, 2021)

Pusztai Dániel

Kaiju No. 8 (vol. 1&2)

Kafka (igen, jól gondoljátok) Hibino egész életében a JDF tagjaként akarta megvédeni Japánt a szörnyektől. De nem lesz mindenkiből übermenő kaijukiller, és harminc után Kafka le is mondott erről az álmáról, bár valamilyen szinten mégiscsak kaijukkal dolgozik: eltakarítja a maradványaikat az utcákról. Itt haverkodik össze Ichikawával, egy fiatal kadétjelölttel, aki rábeszéli, hogy jelentkezzen újra a védelmi erőkhöz. Ezúttal be is kerül, hála a takarítással szerzett tudásának – ne meg annak az apró beszélő kaijunak, ami berepül a szájába, és ettől képes lesz kaijuvá változni (Kafka, ééértitek, KAFKA!). Szóval Kafka álma teljesül, de úgy kell a kaijuírtóknál dolgoznia, hogy közben ő maga is kaiju, és ezt ugye illene nagyon titkolnia, amiben nem jeleskedik. Ehhez kapunk még egy tucat színes szereplőt, egy tál életet és egypár rejtélyt. Naoya Matsumoto mangája jól ötvözi az akciót és a humort, ötletes és friss megközelítése a kaijus műfajnak.

A sorozatot megtaláljátok a MANGA+ oldalán, papíron a VIZ adja ki.(VIZ, 2022)

kóbor

X-men: Inferno

„Elvékonyodtam, akár a kevés vaj a túl nagy kenyéren!”

A Jonathan Hickman által újraindított X-men olvasása során gyakran jutott eszembe Zsákos Bilbó panaszkodása Gandalfnak, vagyis, hogy a Xavier világa utáni füzetekben is kifejezetten jópofa ötleteket kapok, de azokat már igencsak felvizezve, ráérősen elmesélve. Míg Grant Morrison csak úgy sorjázta őket, Chris Claremont pedig elsősorban a karakterekre koncentrálva tartotta egyben 17 év történetfonalát, addig itt a főbb címek is nagyon lazán vitték előrébb a mutánsok történetét. Mintha a legtöbb füzet feladata nem is a történetmesélés lett volna, hanem hogy a címeket újra a Marvel legnagyobb fejőstehenévé tegyék, miután a filmek jogai újra visszatértek hozzájuk. Legjobb példa erre az erősen induló, majd hamar lábvízmélységűvé süllyedő Trial of Magneto, ami egyedül arra ment ki, hogy a mutánsok egyszer s mindenkorra kilábalhassanak abból a gödörből, amibe az M-nap vette őket. Mindezt egy jó emlékű képregény címének újrahasznosításával – az eredeti Magneto pere mind a mai napig az egyik legkedvesebb X-men történetem.

Éppen ezért szkeptikus voltam a szóban forgó képregénnyel, mivel elég furának tartom, hogy míg elméletileg a mutánsokat progresszíven próbálják újraértelmezni, addig a címek terén mindig a régi rajongókat megfogó nosztalgia felé nyúlnak. Szerencsére azonban kellemesen csalódtam. Ezt a történetet egyébként nyugodtan lehetett volna bármi másnak nevezni, ugyanis, bár természetesen tele van árulással és konfliktussal, mégsem szabadul el benne a Pokol, sem képletesen, sem a szó szorosabb értelmében. Kapunk cserébe egy lendületes történetet többnyire erős karakterábrázolással és a korábban bemutatott szálak kibontásával. Itt nincsenek hősök és gonoszok, csak esendő emberek, mindegyik saját hibákkal és gyarlósággal. Végre nagyobb szerepet kapnak azok a karakterek, akik korábban bábok voltak Xavier és Magneto tábláján, és mindent megtesznek, hogy az asztalt rájuk borítva megszabaduljanak a befolyásuktól. Hickman újra biztos kézzel fogja a gyeplőt, és három rajzolója – Schiti, Caselli és Silva – segítségével továbbra is egy élő, lélegző futurisztikus világot mutat be, ami minden hibája ellenére mégis csak vonzóbb és inspirálóbb annál, mint amiben jelenleg élünk. Ami miatt fura lehet sokaknak, hogy míg Claremontnál, Morrisonnál és sok más írónál az X-men húsvér figurákból állt, Hickmannél ők egy régi eposz emberfeletti hősei, távoliak és archetipikusak. De ez nem hiba, hanem az írói stílus része.

Egyetlen egy miatt van csak hiányérzetem, hogy a Xavier világa és az Inferno között a rengeteg cím helyett jobban örültem volna, ha inkább három kötetet kapunk ugyanilyen színvonalon. Akkor nem csak az ötletek, de a megvalósítás miatt is teljes joggal emlegethetnénk Hickman történetfonalát egy lapon az igazán nagyokkal. (Marvel, 2022)

Pusztai Dániel