Képeslapok a Plútóról – 3.

Szépen lassan megkezdődött az ősz, és vele együtt a szerkesztőség is felveszi újra a mindennapok ritmusát. Összegyüjtöttünk egy csokorral az emlékezetesebb nyári olvasmányainkból, amiket az intergalaktikus gyorsposta a nyári leállás miatt nem kézbesített eddig.

House of X / Powers of X 1: Jelentem, Jonathan Hickman a legjobb dolog, ami Grant Morrison óta történt az X-mennel. Pedig igencsak mély lejtmenetben voltak a mutánsok mostanában a Marvelnél, a nemrégiben újraindított X-men első története zavaros és összecsapott, az azt követő pedig üres és ötlettelen volt. Most azonban újra újraindították a sorozatot, és a cím telitalálat, hiszen ahogy a House of M lerombolta és kispadra küldte az X-ment, addig a House of X ugyanolyan erővel igyekszik visszaadni azt a dicsfényt, amit utoljára az ezredforduló környékén lehetett érezni. Igaz, ehhez az is kell, hogy Hickman sorozata annyira se kapcsolódjon az azt megelőző füzetekhez, mint Morrisoné – míg az utóbbi a saját stílusában vette fel a fonalat az Eve of Destruction után, addig Hickman olyan szinten egy teljesen új történetbe kezd bele, hogy nyugodtan kihagyható a nemrégiben újraindított X-men összes 22 része. Azt persze meglátjuk, hogy maga a sorozat hova fog kifutni, de ez az első két rész határozottan erős kezdés, ami stílusában olyan, mintha visszahívták volna Morrisont és mellérakták volna Stephen Baxtert és a jobb pillanatában levő Dougal Dixont, hogy megnézzék, mi újat tudnak mondani a mutánsokról. (Pusztai Dániel)

Avengers: No Surrender

Tavaly nyáron futott heti megjelenésben ez a Bosszú Angyalai történet, amit most, hogy a folytatása is lefutott, újra elolvastam. Ez már önmagában is elég nagy szó, mert az utóbbi időben meglehetősen kevés olyan Avengers sztori jelent meg, amit jó többször olvasni. Nos, ez azon kevesek közé tartozik. Az van ugyanis, hogy amikor hősök hősöket püfölnek, az engem egyáltalán nem szórakoztat. Persze, ott van bennem az a hét éves kis srác, aki elgondolkodott régen, hogy mi lenne, ha egyik-másik hős összeverekedne, de ez ennyit is ér. Egy kósza gondolatot. Amikor a hősök egymást aprítják, számomra az a szuperhősképregények fingóspoénja. Ebből aztán a Bosszúangyaloknak bőven kijutott: jött a második polgárháború, aztán a gonosz Amerika Kapitány és a Hydra ugrasztotta egymásnak a hősöket a Secret Empire során, majd jött egy Champions kaland, ami szintén ilyen felütéssel indult. Igazi felüdülést jelentett az események közti rövid időszak, ahova szegény sorozatok írói aztán igyekeztek jó történeteket bepakolni, függetlenül attól, ki hogyan lett átírva, újrateremtve, toldozva-foltozva. Aztán jött ez a No Surrender, a hihetetlen tempós, heti egy füzetével, és gyakorlatilag a semmiből ajándékozott meg minket egy maradandó Bosszú Angyalai történettel. Mark Waid, Jim Zub és Al Ewing fogták a „saját” Avengers sorozataikat, csapataikat – mert ezekből van pár, és minden egyes esemény csak újra megváltoztatta a csapat-összeállásokat – és egy bot egyszerű kis kerettörténet álcájában egy pompás érzelmi hullámvasútra visz minket. Mert a sztori – habár a felütése, miszerint valaki jön és elrabolja a Földet elég erős – végeredményben csak arra szolgál, hogy megtapasztaljuk, mit is jelent Bosszúangyalnak lenni (ebben nagy segítségünkre lesz Voyager is, egy elfeledett alapító tag). Ráadásul még könnyen megszerethető is. Minden világégés és személyes katasztrófák után. Eközben még olyanokról is tanulunk, mint az emberség, a barátság, a hűség, a becsület és az önzetlenség – mindez úgy előadva, hogy egy pillanatra nem lesz giccses vagy hatásvadász (na jó, csak annyira, amennyire „kell”). Igazi szívből jövő szórakoztatás, miközben a Bosszú Angyalai is magukra találnak végre.
(kóbor)

Superman: Year One 1: Van az a vicc, amiben két fiatal zsidó a pipázás és a tóraolvasásról kérdezi a rabbit, ő pedig blaszfémiának kiáltja ki azt, ha tóraolvasás közben pipázunk, ellenben pipázás közben bátran forgathatjuk a szentírást, hiszen a tórát mindig lehet olvasni. Valahogy így vagyok Frank Miller Supermanével. Az cseppet sem tetszik, hogy keményebbé teszi Supermant, az viszont maximálisan, hogy Superman érzékenyebbé, lágyabbá teszi Frank Millert. Aki, mit tesz Isten, megint csak Superman gyerekkorát meséli el, mert ha létezik hálás téma a szuperhős zsánerben, akkor az ez. Persze, az ő Supermane inkább arra fókuszál, hogy a keménylegényeket móresre kell tanítani, és nem arról szól, hogy Clark embereket ment meg természeti katasztrófáktól, de kapunk egy olyan Miller-karaktert, aki tesztoszteron túltengés helyett tényleg a helyét keresi – igaz, a végén újságíró helyett ő is katonának áll be. Az összes szuperhős közül Superman a legarchetipikusabb, így minden írónak megvan a maga verziója, Frank Milleré olyan, amilyet egykor az író fénykorában elvárhattunk tőle. (Pusztai Dániel)

The Book of Chaos

Érdekes, milyen kevés „lovecrafti”-hangulatú képregényt találni. Mármint olyat, ami nem adaptáció, viszont ettől függetlenül tényleg igazán jó is. Legtöbbször az ilyen jelzővel illetett képregények „lovecraftisága” kimerül annyiban, hogy hangulatfoszlányok, egyes külsőséges elemek köszönnek vissza. Nagyon ritka azonban, amikor a történet képes visszaadni azt a misztikumot, a kozmikus terror iszonyatát, az emberi elme törékenységét. Szerencsére Xavier Dorison író és Mathieu Lauffray rajzoló kötete – ami eredetileg franciául Prophet címmel négy albumban jelent meg – pont ékes példája annak, hogyan lehet jól megközelíteni a témát. Persze, egy expedícióval indítunk és egy ambiciózus professzorral. A kalandoros-felfedezős sablonos felütés után a történet nagyon gyorsan megtalálja az igazi, saját hangját, és a főhőssel együtt imbolygunk végig a rémálmok és az őrület határán a meglepően pozitív és katartikus végszóig. A kötet legnagyobb erőssége Lauffray pazar stílusa. Lenyűgöző, grandiózus helyszínei falra, keretbe kívánkoznak. Vizuálisan csodálatos élmény, remek „mi folyik itt?”-típusú történettel.
(kóbor)

The Wild Storm 1-18: Milyen lenne, ha a WildStorm univerzum keletkezésének napjaink egyik tévésorozatában lehetnénk tanúi? Ez a huszonnégyrészes The Wild Storm alapkoncepciója, amelyben a WildCATs csapata még éppen nem mutatta meg magát a világnak, az Authority még éppen nem állt össze, és már a Gen13 is készül színre lépni. Ez egy nagyon hálás téma, azonban Warren Ellis sorozata inkább korrekt, mint ütős, ez pedig annak köszönhető, hogy sokszor fókuszt veszt. Elég lenne erre a három csapatra összpontosítania, ehelyett egy hatalmas összeesküvést vázol fel két fél között, a Miles Craven által vezetett IO és a Henry Bendix irányította SkyWatch között, amiben hőseink érintettek, de valahogy nem annyira. Kár, mert egyébként a két szervezet konfliktusa pofonegyszerű: egyiküké a Föld, a másikuké a világűr. Emellett Craven egy hibáival együtt húsvér antagonista, ezzel szemben Bendix már-már rajzfilmszerűen eltúlzott. A The Wild Storm kifejezetten kellemes tud lenni a felvállaltan X-Aktás megközelítésével, de jóval több potenciált érzek a sorozatban annál, ami megvalósult. (Pusztai Dániel)

The Squirrel Machine

Ez a Hans Rickheit által írt és rajzolt kötet egészen jó esélyekkel pályázhat a legzavarbaejtőbb képregényes élményem címére. A történet középpontjában egy meglehetősen furcsa érdeklődésű testvérpár áll – Edmund és William eleinte különféle állatokat kombinálnak hangszerekkel. A zenélésből aztán egy idő után már valami teljesen más irányba indulnak el, egyre komplexebb és furább masinákat előállítva. A történet ennek megfelelően lesz egyre bizarrabb és betegebb. Mintha H.R. Giger és David Lynch közös gyermeke lenne, a történet szinte másodlagos szerepet kap a szürreális jelenetek láncolatában. A fekete-fehér rajzok első blikkre egyszerűnek tűnnek, de iszonyat komplexitás – és morbiditás – jellemzi, a furcsa szerkentyűk, helyszínek, víziók ábrázolásakor. Groteszk, helyenként szörnyen visszataszító és kegyetlen képregény – szürreálisan horrorisztikus élmény.
(kóbor)

Middlewest

Skottie Young elsősorban vicces, lendületes rajzairól ismert, na meg a szenzációs Oz feldolgozásairól. Íróként sem utolsó, a hipererőszakos és elképesztően vicces sorozata, az I Hate Fairyland ugyan nem egy mély történet, sőt, egy kicsit talán el is laposodik idővel, de iszonyatosan szórakoztató. Nos, a Middlewest, ami a második szerzői sorozata semmire nem hasonlít, amit eddig csinált. Ez a különös hangulatú, mágiával átitatott, fura lényekkel és furcsa, rózsaszín löttyel meghajtott gépezetekkel tarkított világba helyezett tinidráma szívszorongatóan borongós, a legérettebb történet eddig, amit Young írt. Egy fordulatos és izgalmas road movie, amiben erőszakos apja elől menekülő Abel és a névtelen, erősen szarkasztikus róka kísérője természetesen nem céltalanul vándorolnak: Abel mellkasán megjelenik egy különös szimbólum, ami a fiú dühére reagálva pusztító erőt szabadít el. A vihardémonná alakuló apával összekötve nem nehéz az egész macguffin szimbolizmusát megfejtenünk, de a rejtély kellőképpen érdekes és a világ van annyira lenyűgöző, hogy érdekes maradjon és ne süllyedjen meg az önismeret és a felnőtté válás tanmeséinek szokásos banalitásában. Jorge Corona szálkás, rajzfilmes rajzai, apróságokkal gazdagon meghintett képei teszik teljessé ezt a varázslatos történetet. Igazi csemege ez a sorozat, egyszerre ünnep a szemnek és finoman hat a lélekre – hiszen mindenki volt dacos tini életében hosszabb-rövidebb ideig. (kóbor)

Captain America: Winter in America: Ta-Nehisi Coates egy pörgős, tökös, energikus Amerika Kapitány történetet mesél el, ami még a köldöknézése ellenére sem döccen vagy válik túlzottan didaktikussá. Márpedig Steve igen sokat filózik, mihez kezdjen azzal az örökséggel, amit hidra-ügynök alteregója hagyott rá. Nincs egyszerű dolga, mert az emberek egy része továbbra is hidraszimpatizáns – a történet éppen azzal kezdődik, hogy egy hidramelletti felvonulást lő ripityára egy csapat Atom-klón (Igen, azé az Atomé, aki a Kapitány radikálisabb, fanatikusabb megfelelője). Coates ezzel pedig nagyon ügyesen bemutatja a szélsőségesek megosztottságát (hiszen elméletileg mindkettő szélsőjobb-analógia), illetve azt is, hogy mindig az ártatlanok kerülnek ezek kereszttüzébe. A történet nem olyan epikus, mint az író Fekete Párduc sagája, ám ezt ellensúlyozandó annál fókuszáltabb. Egyetlen egy probléma van vele, hogy annyira akciódús a cselekmény, hogy kevesebb helyük van a karaktereknek kibontakozni, és mire kettőt pislantunk, már a kötet végére is értünk. Ezt leszámítva azonban egy érett, intelligens történetről beszélhetünk, amit minden Marvel-rajongónak ajánlani tudok (és a Fekete Párduc és az Amerika Kapitány soraiból azt olvasom ki, hogy Coates egyszer szívesen írna X-ment – én kifejezetten vevő lennék rá.) (Pusztai Dániel)

The Fearsome Doctor Fang

A TKO Studios egy elég friss képregénykiadó, valamikor tavaly indultak, a hagyományos információs és terjesztési modellekkel teljesen szembe menve: mindenféle hírportál és a Previews helyett twitteren léptek a nagyközönség színe elé, és a kezdő sorozataikat egyből teljesen jelentették meg. Tehát a hat füzetes sztorikat egyben lehet tőlük megvenni digitálisan, papíron egy kemény gyűjtődobozban a hat füzettel, vagy hagyományos puha kötet formájában – a fizikai példányok mérete azonban egy deluxe HC kiadás méreteivel azonosak. Az „első hullám” négy induló kötetéből ez a legkönnyedebb, egy ízig-vérig ponyva kaland. Mike Weiss és Tze Chun írók – utóbbi a kiadó egyik vezetője is – tökéletesen adagolták a „kötelező” elemeket: a sztorinban egyáltalán nincs üresjárat, nem ül le vagy laposodik el egy fél pillanatra sem és Dan McDaid rajzfilmszerű, dinamikus rajzaival együtt tökéletes összhangban van. Az ezerkilencszázas évek elején járunk, és ez a klasszikus kor hozza magával az igazán klasszikus karaktereket is: van rettenthetetlen kalandorunk, kiégett, lefokozott, kéményöklű rendőrnyomozónk és egy titokzatos, ketyerékkel és gépezetekkel felszerelt egzotikus gonosztevőnk is. Szerencsére mindez ötletesen és frissen tálalva, picit csavargatva ezeken a szokásos alapokon, kiadós humorral és akcióval körítve. Mindenképpen érdemes belekóstolni, a comixologyn az első füzet – csakúgy, mint a többi TKO cím – ingyenes.
(kóbor)

The Demon – Hell’s hitman

Etrigán a démon 1972-ben született, atyja egy nagyon morcos Jack Kirby volt, akinek ilyen horrorkaraktert kellett írnia a szeretett Fourth World sorozatai helyett. A karakter kellőképpen népszerűnek bizonyult ahhoz, hogy a sorozata megszűntével se tűnjön el a pokol bugyraiban, rendszeresen vendégszerepelt más címekben – míg Alan Moore Mocsárlényében akkorát alakított, hogy előbb Matt Wagner szedhette ráncba egy négyfüzetes minivel, aztán ’90-ben kapott egy második sorozatot. Ezt kezdetben Alan Grant írta 39 füzeten át. Ugyan horrorisztikus elemek garmadáját vonultatta fel, a sorozatra leginkább az abszurd, erősen burleszkbe hajló humor volt a jellemző – remek példa erre hősünk régi barátjának, Harrynek párnaként történő visszatérése. A negyvenedik számtól Garth Ennis vette át a sorozatot. Semmi nem írja le jobban ezt a korszakot, mint a főszerkesztő kijelentése: „Te Úristen, mint adunk mi ki!?”. Ennis – ekkor már egy adag Hellblazerrel a háta mögött – a szörnyen vicceskedős vonalból átment inkább a morbid, fekete humorral ötvözött komorabb irányzatba. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott végre Etrigán valódi, gonosz és önző jelleme, erőszakossága. A klasszikus szuperhősködés szinte teljesen ki is veszik a sorozatból, és mikor nem a Pokol új vezetésének megbízásából öldököl renegát démonokat – szorosan követve a Sandman spinoffként futó Lucifer történéseit – akkor földi „börtönéből”, Jason Bloodból próbál kitörni, és szabadulni az őt megbéklyózó embertől. Igazi, klasszikus Ennis-hangulat, ami tökéletesen érvényesül John McCrea lendületes és kegyetlenkedéskor is kellőképpen humoros rajzstílusával. (kóbor)