Elveszve az álmok világában – Harleen

Kevés szerethetőbb antihős van a DC Univerzumon belül Harley Quinnél. Ehhez persze hozzájárult a közelmúltban Margot Robbie játéka is, mégis, a karakter már a kezdetektől fogva sokkal szimpatikusabb és kedvelhetőbb, mint a pasija, akit még a többi gonosztevő is egy igazi szörnyetegnek tart. Nem véletlen, míg a Jokert mindig is ártó szándék hajtotta, Harleyt a szeretet és az iránta való éhség. Szörnyű és borzalmas tetteket hajtott végre emiatt, de nagyon is emberi motivációk hajtották, mint megfelelni vágyás vagy éppen hűség.

Emellett ő volt Joker első számú áldozata. Hiszen a Bűn Bohóchercegét mindig is az hajtotta, hogy olyanokká formálja az embereket, mint ő maga. Ezért próbálja megtörni Batmant, ezért próbálja megtörni Gothamet, még az emberek arcát mosolyba torzító, halálos mérget is ezért találta ki. Joker ezt pedig sokszor úgy éri el, hogy kihasználja az emberek gyengeségeit, legyen szó önös érdekekről vagy mások iránti törődésről. Ő minden toxikus barát, minden szektavezér, minden erőszakos vezető, aki tökéletes odaadást és önmagad feladását várja el tőled, cserébe azért, hogy szeszélyei szerint bánjon veled. Harley Jokerben a saját álmaiban szereplő tökéletes pasit szereti, Joker Harleyban a saját tükörképét. Nem véletlen, hogy még Batman is egyikük iránt szánalmat, a másikuk iránt engesztelhetetlen gyűlöletet érez. Joker egy narcisztikus pszichopata, Harley egy komplexusokkal teli, sérült nő.

Ez az, amire Stjepan Šejić tökéletesen ráérez, igaz, ő Harleyra összpontosít, Jokert is az ő szemén keresztül látjuk fiatal rocksztárnak. Van valami irónia abban, hogy az egyik legtöbbet tárgyiasított képregénykarakter most éppen más valakivel teszi ezt, a tragédia pedig abban rejlik, hogy ez okozza a vesztét. A szórakoztató irodalom tele van Femme Fatale-okkal, frissítő látni végre egy Végzet Férfiját, akit cseppet sem zavar, hogy valaki a szexuális fantáziái tárgyává teszi, amíg ezzel kihasználhatja őt.

Márpedig Harley előtt már a kezdetek kezdetén összemosódik valóság és képzelet. A történet az ő álmával nyit, és ez az álomszerűség végigkíséri a kötetet. Pedig Harley igyekszik kordában tartani az őrületet, sajátját ugyanúgy, mint másokét. Nem is ugrik fejest pszichiáterként a tébolyba, először csak a lábujját mártja meg – aztán mire észbe kap, hétköznapi barátait már lecserélte az Arkham bentlakóival.

A történet nem tartalmaz nagyobb meglepetéseket, de hát az eredettörténetek elsődleges feladata mégis csak az, hogy bemutassák a karaktereket, és mindent ez alá rendeljenek. Éppen ezért lehet őket elmesélni újra és újra, kicsit más szemszögből, ahogy egykor a különböző mítoszok hőseit mesélték el tűzhelyek mellett a regösök és mesemondók, mind egy kicsit a saját szájuk íze szerint.

Šejić pedig ezt egy opera minden színpadiasságával meséli el, ahol Gotham maga is egy ódon kastély minden komorságával tornyosul az emberek felé. Stílusában egyaránt idézi a kilencvenes évek Tim Burton – Bruce Timm irányvonalát, és az európai képregényalbumok grandiózusságát. Újat ugyan nem mond, de azt kifejezetten ékesszólóan és érthetően teszi, így egyaránt szól azoknak, akik most ismerkednek a főszereplővel, és azoknak is, akik csak egy történetet akarnak róla olvasni.

Mert Harley mégis csak Joker ellentéte. Az egyiküket örökre elzárná az ember, a másikukat viszont rehabilitálná. Éppen ezért míg egyikük a kétségbeesés megtestesülése, a másikukban ott rejlik a remény. Kettejük párosa ékes bizonyítéka annak, hogy van különbség gonosz és elveszett ember között, ezért míg egyikük sokszor heves viszolygást vált ki az olvasóból, a másik empátiát. Nem véletlen, hogy jó azokat a modern történeteket olvasni, amiben Harley maga mögött hagyta Jokert, összejött Méregcsókkal és a DC női Deadpooljaként a saját anarchista, sokszor erőszakos, de általában jóindulatú útját járja.

De itt kezdődött minden. Aki nem hiszi, járjon utána.

Pusztai Dániel