Doktor Strange

Dr. Stephen Strange az a személy, akinek a helyében mindenki szeretne lenni, már ha nem lehetnek Tony Stark helyében: elismert sebész, aki képes játszi könnyedséggel eltávolítani a golyót a koponyából, ezen kívül előszeretettel értekezik zenéről műtés közben. Emellett hivatásának köszönhetően elég jól megy sora, így a legnagyobb problémája, hogy melyik rolexét is vegye fel az adott napon. Persze az, hogy szeret egyszerre több dolgot csinálni, igencsak visszaüt, amikor pont azért szenved autóbalesetet, mert vezetés közben veszi szemügyre egy leendő páciense adatait.

Mivel a baleset következében kezében annyira tönkremennek az idegek, hogy borotválkozni is képtelen lesz, ezért különféle gyógymódokat próbál ki. Mivel ezek egyike sem segít, ezért egy tippet követően felkerekedik, hogy meggyógyuljon. Elvégre ott, ahol a tudomány kudarcot vall, segít a… hát, nem feltétlen csoda, inkább afféle kísérleti tudomány, hősünk ugyanis szkeptikus fajta. Pechjére azonban hamar a miszticizmus mély vizében találja magát.

Mint a fentiekből látható, a Doktor Strange sok tekintetben követi a jól bevált Marvel receptet, amin bolond is lenne változtatni, hiszen a filmjei kritikusok és nézők között egyaránt jó fogadtatásra találnak. Azt hiszem, az arrogáns, de lelke mélyén jó szívű hőst, aki jó nagyot zakózik, csakhogy utána a saját játékában verje meg a rosszfiút és mentse meg a világot, lassan nevezhetnénk Marvel fazonnak. Akárcsak a Vasember, a Thor, a Bosszúállók vagy a Hangya, úgy a Doktor Strange is műfaját tekintve akcióvígjáték, ahol a feszültséget rendre humorral oldják. Emellett persze eredettörténet is, és ezek mellett a misztikus fantasy háttér inkább csak köpönyeg.

Viszont egy roppant stílusos köpönyeg, és a Doktor Strange erénye pont ebben a stílusosságban rejlik. Manapság a látvány szó már önmagában nem jelent kifejezetten erényt, hiszen az utóbbi időben ki sem látszottunk a számítógép-generált csatákból, ahol minimum egy várost leamortizálnak, de inkább kettőt. A Doktor Strange viszont ötletesen viszi a vászonra az eredeti képregény pszichedelikus világát: így kapunk óraműként megelevenedő épületeket, kaleidoszkóppá váló városokat vagy éppen LSD-s látomással felérő utazást a dimenziók között. De hasonlóan stílusosak a különböző helyekre nyíló kapuk, a tetszőleges gravitáció, az időt manipuláló varázslatok, vagy az, hogy a mágusok képesek puszta levegőből fegyvert szőni maguknak.

Ugyanígy dicséret illeti a mellékszereplőket alakító színészeket. Eredetileg ugyan Tilda Swinton karaktere egy ázsiai férfi, Chiwetel Ejioforé Mordója pedig fehér, aki egyben Strange megszállott ellenfele. Mindkettejüknél nagyon könnyű elcsúszni, az utóbbira elég csak a legutóbbi Pókember film Elektrójára gondolnunk, az előbbire… az előbbire pedig aztán számos példát lehet hozni, még akkor is, ha az Ősmágust megtették keltának (ami megint csak egy tág halmaz, de gondolom, ez teljesen szándékos volt az alkotók részéről). Azonban pont Swinton és Ejiofor teszi magát legjobban oda a színészek közül: mindkettejük karakterére egyfajta csendes méltóság jellemző, ami nem nélkülözi sem a visszafogott humort, sem a komolyságot, így pont ők lesznek a legárnyaltabb és legemberibb szereplői a történetnek.

Benedict Cumberbatch csuklóból hozza az arrogáns, de azért szerethető főhőst, Rachel McAdams elsősorban vicces mellékszereplőt alakít – még ha emellett ő is elismert sebész –, Benedict Wong pedig telitalálat halálosan komoly könyvtárosként. Szegény Mads Mikkelsen Kaeciliusa azonban tovább gyarapítja a feledhető Marvel gonoszok sorát, akkor is, ha az ő motivációja és világnézete – vagy ezek szilánkja – érdekesebb, mint legtöbb társáé (habár azért egy gonosz varázslónál ez az elvárható minimum). Ennek ellenére hosszú idő után talán a Doktor Strange lesz az a Marvel-film, aminek egy érdekes ellenfelet köszönhetünk.

Persze a Doktor Strange nem csak a Marvel-, hanem a Disney-film mivoltát sem tagadhatná le. Hiszen a Disney-alkotásokra jellemző a szürrealitás (elég csak a Fantáziára, az Aladdin Dzsinijére, vagy a Destinóra gondolnunk), a szorult helyzetekben csetlő-botló, de azért győzedelmeskedő hős (itt gondolok Strange köpenyére), a hatalommal való jópofa, alapjában ártatlan visszaélés, illetve a színes karakterek. Mint mondtam, jól bevált recept, de az alkotók ezeket biztos kézzel hozzák.

A Doktor Strange jópofa és stílusos átmenet a nyarat uraló szuperhősök és az őszt meghatározó varázslók között. Ki tudja, egyszer talán ő hozza össze Harry Pottert Deadpoollal – igaz, az már minden, csak nem a bejáratott út.