Dan Wells – Szörnyeteg úr

Miután John Wayne Cleaver végzett a sorozatgyilkos démonnal, Clayton városkájában az élet lassan kezd visszatérni a maga megszokott, álmoskás medrébe. Johnnak azonban nincs ilyen szerencséje: az eset után az FBI rendre visszahívja újabb és újabb kihallgatásra, a városlakók hősként ünneplik, és miután egyszer már kiengedte a Szörnyeteg úrnak elkeresztelt sötét énjét, nehéz visszazárnia tudata legtávolabbi zugába.

Emellett növésben lévő kölyök, így egyre nehezebb nem tudomást vennie Brooke-ról, a szomszédban lakó csinos lányról – és amilyen peches John, pont ilyenkor nincs egy szál terapeuta sem a közelben. Ráadásul hamarosan felbukkan egy újabb sorozatgyilkos, aki fiatal nők közül szedi áldozatait. John pedig gyanítani kezdi, hogy a titokzatos figura ezzel akarja kihívni a Claytoni rémnek keresztelt démont, akiről csak ő és édesanyja tudja, hogy halott.

Míg az előző regény meglehetősen cselekmény-orientált volt, addig a Szörnyeteg úr elsősorban John karakterére koncentrál. Ennek köszönhetően az új sorozatgyilkos csak a harmadik harmadban lesz ténylegesen meghatározó elem, addig a főszerep az előző regényben történtek utóhatásaié, illetve a kamasz John lelki világáé. A regény ettől azonban nem lesz kevésbé izgalmas, már csak azért sem, mert John egy érdekes karakter, akiben antiszociális személyiségzavara ellenére felismerhetjük saját tinikorunk minden kétségét és problémáját. Emelje fel a kezét az, akinek nem dobogott a torkában a szíve egy randit megelőzően, hogy aztán végül az este egyáltalán ne úgy alakuljon, ahogy eltervezte – vagy akinek nem voltak félelmei afelől, hogy milyen emberré is válik felnőttként, akkor is, ha csak attól tartott, hogy népszerűtlen és magányos marad, vagy attól, hogy az utcát fogja söpörni.

John cseppet sem szokványos figuraként általános problémákkal szembesít minket, és az említettek mellé tartozik még nővére erőszakos barátja, akiben hősünket saját apjára emlékezteti. Ugyanis mielőtt John apja örökre eltűnt volna életükből, rendszeresen bántalmazta feleségét és gyerekei anyját, ami otthagyta a nyomát mind hősünkön, mind a nővérén. Wells ezt a kérdést nagyon árnyaltan és éretten járja körbe, akkor is, ha az első megjelenésekor Curt, a szóban forgó barát elsőre egy macsó karikatúrának tűnik, aki minden szavával alázza a barátnőjét. A hangsúly azonban nem rajta, hanem a Cleaver családtagokon van, azon, miként élni meg az esetet John nővére, anyja, nagynénje és maga John.

Wells ugyanilyen plasztikusan ábrázolja annak a tipikus, Semmi közepén található amerikai városka életét, aminek múltja sincs nagyon, jövője meg egyáltalán nem. Így a gyerekek már gimnáziumban szembesülnek azzal, hogy számukra felnőttkorukra nem marad hely szülőhelyükön. Ha az előző regényben megismertük Johnt és Clayton városkáját, most egy egységes, átfogó képet kapunk mindkettejükről.

A legújabb ellenfél pedig elődjéhez hasonlóan a természetfeletti világot képviseli, ugyanakkor elődjével szemben egy igazi pszichopata sorozatgyilkos, aki örömét leli mások fájdalmában. Nagyon is hitelesen és minden rokonszenves vonás nélkül kerül bemutatásra, elvégre John szenvedélye ide vagy oda, a sorozatgyilkosokban nincs semmi csodálatraméltó. Az emberfeletti képessége különbözik az első démonétól, de Wells ugyanolyan ötletesen használja. Lehet persze fanyalogni a misztikus szál miatt, de enélkül John egy Michael C. Hall életmű lenne – aki segít a családi temetkezési vállalkozásban, emellett szociopataként gyilkosokra specializálódik. A regény végére ráadásul John keblére öleli démonvadász hivatását, noha ezt sajátos, kicsit morbid stílusában teszi.

Persze, az előző résszel ellentétben nem teljes a győzelme, John ugyanis legújabb kalandjával elveszít néhány számára fontos dolgot. De hát A birodalom visszavág óta kötelező, hogy a trilógiák második része keserűbben érjen véget a korábbi résznél. Az pedig, hogy vajon Johnnak sikerül-e győzelmet aratni a démonok felett – származzanak kívülről vagy belülről -, kiderül a hamarosan megjelenő harmadik részben, a Nem akarlak megölni-ben.