Mandarin

Lassan egy éve, hogy a mozikban vetítették a harmadik Vasember filmet, melynek egyik legnagyobb vonzereje az volt, hogy Tony Stark végre találkozik képregénybeli legnagyobb ellenségével, a Mandarinnal, legnagyobb csavarja pedig, hogy végül mégsem találkozott. Mandarint ugyanis egy jobb napokat látott színész, Trevor Slattery alakítja egy gonosz iparmágnás, Aldrich Killian megbízásából. Az ötlet jópofa volt, Trevor egy szerethető karakter, én végül mégiscsak némi hiányérzettel távoztam a moziból.

Szögezzünk le valamit már most rögtön: tisztában voltam vele, hogy a Mandarin amerikai lesz. Ez már a karakter designjáról és az alkotók kommentjeiből üvöltött: az új Mandarin innen-onnan szedte imázsát, lehetőleg olyan elemekből építkezve, melyektől egy átlag amerikait garantáltan kitör a frász. Sőt, ezt egy nagyon jó újításnak is tartottam. Én viszont az előző filmekből kiindulva a következőre gyanakodtam: a Mandarin eredetileg egy amerikai ügynök volt, akit a nyolcvanas években a tálibok kiképzésére küldtek a szovjetek ellen, csak aztán amikor a politikai helyzet megváltozott, otthagyták.

Ottmaradt egy közel-keleti országban, amerikaiként, ahogy Tony Stark. Csak míg Tony Stark fegyverkereskedőként került terroristák karmaiba, addig a Mandarin stratégaként és kiképzőtisztként – elvégre mi lenne nagyobb fegyver az emberi elménél? A Mandarin ráadásul így lehetett olyasvalaki, akit a Stark vállalat – esetleg pont Obadaiah Stane – teljes mellszélességgel támogathatott egykor, így amikor a Tíz Gyűrűnek el kell rabolni Tonyt, ez Obadaiah-nak csak egy telefonba kerülhetett volna.

Már van is két ok a neheztelésre: elárultság és hasonlóság, ráadásul van egy visszakapcsolás. Az ember érzi, hogy ezt a szálat előkészítették. Emellett ez szólhatott volna arról, hogy szövetségesekből milyen könnyen válnak ellenségek, és hogy a politikai fronton semmi sem fekete-fehér. A Mandarin gyűrűi pedig? Egy olyan fejlett technológia, ami mellett a Vasember páncél tényleg csak gyerekjátéknak tűnik. Hihetetlen energia olyan kütyükben, ami az emberi test kis részét borítják be csupán Tony fejlesztésével szemben.

Az, hogy a Mandarin amerikai, telitalálat koncepció. A megvalósítás azonban már több sebből vérzik, ugyanis nem egy valódi fenyegetés, és itt most nem csak Trevort értem, hanem Killian egész tervét. Az első részben Raza, a Mandarin egyik legmagasabb pozíciót betöltő embere már tesz utalást Dzsingisz kánra, aki hihetetlen területeket hódított meg életében. Ennek következtében illett volna, ha a Mandarin amerikaiként próbál meg különféle közel-keleti terrorista alakulatokat Amerika ellen tüzelni. Nem kellett volna egy sereget küldeni Amerika szívébe, de retorikája pont elég lett volna, hogy nyomást gyakoroljon az államokra és Tony Starkra, aki visszarepült volna oda, ahol Vasember született.

Nyilván álmodozás az élet megrontója, és pejoratív értelemben kockaság azon agyalni, hogy az alkotók hogyan adhattak volna ki egy jobb filmet a kezeik közül. Én azonban mégis billentyűzetet ragadtam, ugyanis szentül hiszem, hogy a Mandarint ki lehetett volna játszani egy félelmetes gonosztevőként, anélkül, hogy egy rasszista sztereotípiát kapnánk. Ennek a kommentjére jó Trevor Slattery, és nem is azt mondom, hogy ő ne legyen, hanem hogy a Mandarin igen. Slattery és a Mandarin – ha az előző filmeket nézzük – ugyanis nem zárják ki egymást.

Mi tette ugyanis szerethetővé az előző filmeket? Őszinteségük. Igen, akárcsak Robert Downey Jr., a filmek is kikacsintottak és mertek nevetni magukon, de hittek is magukban, és úgymond kívül hordták a szívüket. Éppen ezért az, hogy a film kétharmadában mosolyogjuk ki a képregény főgonoszát, édeskevés. Az viszont nagyon is illett volna az előző filmek hangulatába, hogy Trevor és Tony az első félórában találkozzanak, és egy félreértés következtében az utóbbi a falhoz szorítsa szerencsétlen színészt, hogy aztán a valódi Mandarin azt követően jelenjen meg.

Igen, tudom, hogy Killian a Mandarin, és szépen izzanak a kínai sárkányai. De mi köze neki Közel-Kelethez? Egyszer sem hagyja el a film során Amerikát, és a tettei nincsenek is kihatással egy más ország lakóira (az, hogy Hadigép letartóztat néhány terroristát, nem minősül annak). Ráadásul főterve az, hogy elrabolja az Egyesült Államok elnökét, mert olyat még nem láttunk. Az, hogy mi a helyzet Közel-Keleten? A kutyát nem érdekli. Nem látjuk, hogy az ott élő emberek miként élik meg azt, hogy valaki bemocskolja a hírnevüket. Ráadásul lehet Tonyt gúnyosan Fehér Megváltónak nevezni, amiért bűntudattól vezérelve rendet tesz egy közel-keleti faluban – ami egyébként nem megoldás, csak első lépés –, de legalább ilyen szerencsétlen Killian beszéde, amiben Kadhafit és Bin Ladent a film Mandarinjához hasonlítja.

Igen, a két úriember tökéletesen működik mumusként, de elfelejtjük, hogy tényleg számtalan ember élete szárad a lelkükön, és itt nem amerikaiakat, semmint a sajátjaik(nak mondottak)at értem. Ha a Vasember 3 tényleg progresszív és bevállalós akart volna lenni, kommentálhatta volna az Arab Tavaszt, és a Mandarint végül nem is Tonynak kellett volna legyőznie, semmint az araboknak. Persze, lehet, hogy túl korai lett volna, ezzel tisztában vagyok. De kicsit úgy érzem, azt várják el tőlem, hogy ezt a megoldást egy merész, eredeti húzásnak tartsam.

Ez a megoldás – hogy mi alkotjuk meg ellenségeinket – egy olyan csavar, ami már egy pontosan tíz évvel korábbi képregényfilmben, a második X-menben is helyet kapott. Csakhogy ott a film főgonosza, William Stryker nem veregette nagyon vállon magát. „Telepátia nélkül is rájött?” – kérdezte szarkasztikusan Xavier professzort, és ezzel a fim mintegy beismerte, hogy nincs ebben a húzásban semmi különös. Pedig az X-men 2 közelebb volt Szeptember 11-hez, mint a Vasember 3 az Arab Tavaszhoz, és igazából nem került volna sokba kalapot emelni azok előtt az arabok előtt, akik fellázadtak a diktatúra ellen.

Azt pedig ne is említsem, hogy a Marvel Filmuniverzum amúgy is hiányt szenved jó gonosztevőkben, mint amilyen Obadaiah Stane volt. Kár a Mandarinért. Mert jó irányban kezdett tapogatózni, de megelégedett az első lépésnél, ahelyett, hogy végig ment volna az úton.