Brian McClellan: Őszi köztársaság

Nem elég megbuktatni a királyokat, meg is kell szilárdítani annyira a köztársaságot, hogy az ne egy személyi kultusztól függjön. Ez az igazi demokrácia alapja, és mint arra a történelem rávilágít, egyben az egyik legnehezebben elérhető cél. Hiszen lássuk be, a trilógia alapjául szolgáló francia forradalom után kaptunk olyan figurákat, mint Maximilien de Robespierre vagy a jóval népszerűbb Napóleon Bonaparte, mint egy bizonyítandó, hogy a demokráciához vezető út rögös, és rengeteg idővel és munkával jár.

Tamás tábornoknak sincs könnyű dolga, különösen, hogy megvan benne a lehetőség, hogy a fenti úriemberekhez hasonló személyiséggé váljon. Márpedig Tamás bizony az az ember, akire szükség van a köztársaság létrejöttéhez, de aki csak útban lenne a köztársaság működéséhez. Azt, hogy ő a trilógia főszereplője, nem csak az bizonyítja, hogy mindegyik részen ő látható a borítón (ahogy pl. a Ködszerzet esetén Vin), hanem az is, hogy ő hozza meg az összes döntést a nézőpontkarakterek közül, ami az egész ország sorsára és a történetre is kihat.

Nemcsak azért, mert ő van abban a pozícióban, de élni is tud vele. Szemben fiával, Tániellel, aki talán még apjánál is nagyobb hősnek számít a nép szemében, de meglehetősen impulzív alkat, akit szerfelett feszélyez ez a szerep, és így menekül előle, ahogy csak tud. Akkor is, ha egy csata kellős közepébe kell vetnie magát. Sőt, főleg akkor, szemben az apjával, akinél a harc mindig is szükséges rossz, ha nincs kevésbé rossz megoldás, mint teszem azt, szövetséget kötni egy királlyal a közös ellenség ellen.

Adamat felügyelő hozzáállásában inkább Tamás mentalitását tükrözi, noha ő az a kisember, akit a hatalmasok kényük-kedvük szerint ugráltatnak, ezért sokszor úgy kell ügyesen helyezkednie, hogy szem előtt tartsa a családja biztonságát, és az elveit se árulja el. Nila pedig mosónőből lett Kiváltságosként igyekszik megbirkózni az újonnan felfedezett képességeivel járó kötelezettségekkel és áldozatokkal, amiben segítségére van Tániel Kiváltságos barátja, Borbador.

Négyük közül Tamás szála a legkidolgozottabb és legkerekebb, noha mögötte szorosan ott van Adamat karaktere is, aki méltósággal viseli a veszteségeket, még ha beletörődni nem is törődik belük. Velük szemben Tániel és Nila két fiatal, akik inkább sodródnak az árral, és akik egyfajta olvasói szemüvegként működnek: rajtuk keresztül megismerhetjük a világ azon részeit, ami a veteránoknak teljesen magától értetődő, egy kívülállónak vagy egy zöldfülűnek azonban korántsem. Rajtuk kívül érdekesek az olyan mellékkarakterek, mint a flegma, de megbízható Olem, a bűntudatos, de büszke Vlora, vagy az önelégült, de törődő Borbador. Sőt, igazából McClellan szinte mindegyik karaktere érdekes és kellően egyedi.

A történet továbbra is teljes gőzzel vágtat előre, fordulat fordulatot, összecsapás összecsapást követ. McClellan viszont ügyesen fonja össze a második rész során ezerfelé ágazó szálakat, így egy feszes lezárást kerekítve történetének. Ami a világot illeti, lassan a helyére kerülnek az olyan elemek is, mint az istenek, a Mr. Hyde-ra hajazó, állatias Felügyelők, vagy éppen a vudubabákkal másokat uraló csontszeműek.

Az isteneknél teljesen érthető, hogy eleinte nem illenek a képbe, hiszen a világ szinte teljesen megfeledkezett arról, milyenek is voltak valójában, a Felügyelők és a csontszeműek azonban az előző kötetekben érdekes adalékoknak tűntek McClellan ötletesen felépített három mágikus kasztja mellett. A Felügyelőket ugyan valahogy korábban is könnyebb volt elhelyezni – verőlegényekre már Sanderson Ködszerzetében is szükség volt a Kolossok személyében, ahogy A gyűrűk urában is ott vannak a trollok –, egyszerűen talán kicsit túl korán jöttek, velük szemben a csontszeműek mintha tényleg azért szerepeltek volna, mert király a képességük és kell egy, a többinél homályosabb és misztikusabb mágia. Most azonban ők is szépen megtalálják a helyüket az eddigi világképben.

Nem is szaporítanám egyébként a szót. Az, aki olvasta az előző két regényt, az úgyis tudja, mire számíthat. Az, aki nem olvasta… nos, az talán ezt az ismertetőt sem olvassa el. Amennyiben mégis, annyiban javaslom, tegyen próbát a sorozattal. Egyrészt McClellan magabiztosan ír egy olyan történelmi közegben, ami nem jellemző a fantasykre, másrészt ezt pörgősen teszi, árnyalt, érdekes és cseppet sem makulátlan, de azért szerethető karakterekkel.

Ha minden jól megy, akkor nem sokára szerepjáték is készül a sorozatból a Savage World rendszerével. Filmről ugyan nincs szó, de amennyiben valaha is lesz, úgy én Matthew Vaughnt javasolnám rendezőnek. Viszont addig is, mindenkinek jó szívvel ajánlom ezt a trilógiát, azoknak is, akik valami sajátosra vágynak, és azoknak is, akik egyébként nem rajongnak feltétlen a saját mágiarendszerekért.