Az Igazság Ligája: Új Világrend

Grant Morrison Igazság Ligája akkor is egy kellemes, friss képregény, ha a magyar kiadó Eaglemoss mindent megtesz azért, hogy ne legyen az. Először is, nem tudom, melyik marketingesnek volt az ötlete lelőni a történet csattanóját a borítószövegben, de legalább olyan zseniális húzás volt, mintha egy bizonyos Bruce Willis filmet A halott pszichiáter szellemének kereszteltek volna el. Erre pedig csak rátesz még egy lapáttal a pongyola fordítás.

Nem szívesen szapulnám pedig, mert egyrészt sokan mondták már, másrészt meg fordítóként távol áll tőlem, hogy egy kolléga munkáját ekézzem. De ez a fordítás rendre megakasztja az olvasót, ahogy az sem jópont, hogy az elég ismert A Teamet nem sikerült lefordítani Szupercsapatra. Ez bizony az egész kiadó felelőssége, mert azért léteznek lektorok, hogy ellenőrizzék a fordítók munkáját, vagy adott esetben, ha látják a végeredményt, inkább másnak adják vagy szétosszák több ember között, hogy legyen idő a fordításra.

Kár, mert Grant Morrison 1997-ben sok tekintetben megalapozta napjaink szuperhősképét, így neki köszönhetjük azokat az újításokat, amikre a jelenlegi szuperhősfilmek is nagyban támaszkodnak. Az ő történetei nagyok voltak, epikusak, grandiózusak, amelyekben a gárda tagjai nem különleges képességekkel bíró egyszeri emberek voltak, hanem élő istenek és legendák, akik olykor angyalokkal verekedtek és visszarakták a Holdat az égre, méghozzá egy füzetben. Emellett nagyon kedvesen és jópofán figurázta ki a zsáner konvencióit, így például kedvencem, amikor az éppen aktuális gonosz megjegyzi, hogy növekvő intelligenciája mellékhatásaként kényszeresen beszél magában – értsd.: megmagyarázza az olvasóknak a motivációját, ami emiatt egy teljesen elfogadott képregényes eszköz volt, ugyanakkor a való életben tényleg furcsának hat.

A Bosszúállók látványa és humora már tizenöt évvel ezelőtt megtalálható volt Morrison képregényeiben.

Az már csak hab a tortán, hogy az első történetével szépen beszólt az akkoriban menő, de manapság cikinek számító Image szuperhősöknek. Elvégre Protex és gárdája egy-az-egyben hozza az akkori sablonformát: erőszakos és megalomán módszerekkel dolgoznak, ki akarják szorítani a régimódi hősöket, ráadásul nevük és designjuk mintha inkább a belőlük készült játékok eladhatóságát szolgálná (bár Morrisonban van annyi korrektség, hogy kimondja, az utóbbitól annyira a Liga sem áll távol). A Hiperklán akár Rob Liefeld fejéből is kipattanhatott volna, és ez az az adok-kapok, ami már az 1996-os Kingdom Come-ban elkezdődött, és aminek 1999-ben a The Authority-t is köszönhetjük. Az utóbbi egy olyan eredetileg Image alá tartozó szuperhőscsapat, ami sokat merített Morrisontól, és amit később felvásárolt a DC.

De ez persze csak érdekesség, olyasmi, ami a rajongók szemében egy kirakós darabjává teszi a történetet – de a laikusok számára annak önállóan is meg kellene állnia a helyét. Angolul változatlanul megállja, mert gördülékeny, feszes, jópofa. Magyarul viszont sokszor zökkent ki minket a fordítás ahhoz, hogy tényleg élvezhető legyen.

Facebook Hozzászólások