A fiúk már a spájzban vannak – The Boys 1-2. évad

Ideje volt már, hogy a szuperhősökkel feltörölje valaki a padlót. Az utóbbi évtizedben annyira meghatározóvá váltak, hogy ők uralták a mozivásznat, tucatnyi tévésorozat készült róluk, a könyvesboltok polcai tele vannak gyűjteményes kötetekkel és regényekkel, az utcán pedig ötvenes-hatvanas éveikben járókon is láthatunk Marveles vagy DC-s pólót. Márpedig minden uralkodó irányzat kívánja, hogy elverjék rajta a port. Nem példa nélküli ez, a katasztrófafilmeknek az Airplane!, a westernnek a Lángoló nyergek, a Piszkos Harry-féle igazságosztóknak pedig a Csupasz pisztoly jutott. Vagy, hogy ne csak paródiát említsek, az epikus fantasyt meg a Trónok harca szedte ízekre.

A fiúk valahol félúton helyezkedik el e két fajta dekonstrukció között. Egyszerre tud komor és gonoszul vicces lenni, ami egyaránt döngöl földbe szuperhőst és rávadászó öntörvényű igazságosztót egyaránt. Sőt, itt nem áll meg, elmondja a véleményt mindenről és mindenkiről, részrehajlás nélkül. Senki nincs biztonságban tőle, így leszedi a keresztvizet nem csak a köpönyeges bajnokokról, de a köréjük épült piacról, Hollywoodról és a celebekről, a kereszténységről és a szcientológiáról, a rasszizmusról és politikai korrektségről, a szexizmusról és metooról, az állatvédőkről és a fogyasztói társadalom apátiájáról, a terror elleni harcról, és főleg, a hatalmukkal visszaélőkről és a világról, ami a legapróbb gesztusért cserébe újra bízni tud bennük. Teszi ezt mindig őszintén és intelligensen.

Így mesél a magát progresszívnak és empatikusnak bemutató hollywoodi liberalizmusról, ami a kisebbségekben új célcsoportokat és – saját alkalmazottaik esetében – kabalát lát, ahogy mesél a kisembert felhergelő és magára hagyó jobb oldali populizmusról is. Azt hiszed, érted vannak? Nem, te vagy értük, és már egy apró vállveregetésért is hálás vagy. Mindegy, mit hiszel, mert nem elég hinni, hanem gondolkodni is kell.

És ki más is lenne alkalmasabb a szuperhősök és jelenlegi kultúránk sárga földbe döngölésére, mint midnyájuk közül a legidealizáltabb csapat, az Igazság Liga? Míg a konkurens kiadó hasonló csapatában egy szívbeteg, alkoholista ex-fegyverkereskedő, egy pökhendi isten, valamint egy neurotikus, dühkezelési problémában szenvedő tudós is megtalálható, addig az Igazság Liga tagjai jóval feddhetetlenebbek, képességek egész arzenáljával bírnak, és nem mellesleg egy szatelliten laknak, magukat kimondatlanul mindenki felé helyezve. Természetesen ahány író, annyi verzió létezik rájuk, de a kiindulópont ez. Nagyobbat szól, amikor őket rántják le a fellegekből.

Itt a helyi Flash szteroid-függő, Aquaman egy önértékelési zavaros szexuális ragadozó, Wonder Woman kiégett és cinikus, az Amerika Kapitányban oltott Superman pedig egy gátlástalan szociopata, nem kevés fasiszta felhanggal. Nem mellesleg, mindnyájan hatalmas médiakurvák, akiknek fontosabb saját pozíciójuk, mint az összetartás. Nem mintha az őket körbevevő átlagemberek jobbak lennének, hiszen kihasználják és manipulálják, vagy, a csökkenő népszerűség következtében beáldozzák őket. Ide érkezik kisvárosi naivaként a sorozat Supergirl analógiája, Csillagfény, aki hamar megtanulja, hogy a csillogás mögött nem kevés mocsok rejlik.

Hughie-nak ezzel szemben nincsenek nagy álmai, még mindig apjával él és fizetésemelést sem mer kérni főnökétől. Majd egy nap egy Gyorsvonat nevű szuperhős elcsapja barátnőjét, amit aztán megpróbálnak föld alá söpörni. Ennek következtében figyel fel rá Billy Butcher, akinek életcélja levadászni az elérhetetlen szuperhősöket. Nem mintha ő olyan feddhetetlen lenne, ugyanis Billy a toxikus maszkulinitás mintapéldánya, agresszív, a szupereket már-már bigottan gyűlölő, a társait a saját ügyéért felhasználó alfa hím. Szemfülesebb képregényrajongónak feltűnhetett, hogy a fenti bekezdésben egy szót sem ejtettem Batmanről – ez azért van, mert Billy sokkal inkább tekinthető keresztes hadjáratával Bruce Wayne dekonstrukciójának, mint a ruhájában Batmant idéző Éjfekete.

Persze, Billy Butcherbe ugyanígy belelátható az öklével érvényesülő amerikai hős is, legyen szó Eastwood vagy Bronson western és nagyvárosi bajnokairól, vagy a kilencvenes éveket meghatározó akciósztárokról, akik még Tony Starkék előtt uralták a vásznat. Lehet csodálkozni a szuperhősök dominanciáján, az amerikai filmeknek azonban mindig is meghatározó karaktere volt az erőszakkal igazságot szerző harcos, legyen szó akár Popeye Doyle-ról, akár a Csillagok Háborúja lázadóiról, akár Indiana Jonesról, hogy a noirok hőseit vagy Flash Gordont ne is említsem.

A fiúk legfőbb erénye azonban éppen az, hogy a fent leírtak csak kiindulópontok, nem pedig végső tanulságok. A karakterek dinamikusak, mind fejlődnek valamennyit, mind egyre árnyaltabbak lesznek, és ez által mind képesek meglepni minket. Ráadásul a fiúk és a szuperhősök összecsapása nem válik unalmas kötélhúzó-versennyé, mert van, hogy az alkotók egyszerre húzzák ki mindkét fél lába alól a szőnyeget. A sorozat nem feszül bele egy pózba, olykor egyetlen rész alatt képesek követni egymást zsigerien nyomasztó, frenetikusan vicces, hihetetlenül cinikus és reménykedően optimista jelenetek. Ráadásul úgy mutat rá dolgokra, hogy egyszer sem prédikál. Dehogy nem lehetnek hősök, szuperek és hétköznapiak, de ez nem azt jelenti, hogy az első plakátról ránk vigyorgó arc méltó lenne a tiszteletünkre és bizalmunkra.

Apróság, de sokat számít az is, hogy bár sorozat, az effektek a helyükön vannak. Lehet, hogy nem érnek fel az álomgyár legutóbbi kasszasikerfilmjének látványorgiájához, de nem is zökkenetenek ki minket. Az sem utolsó, hogy itt az effektek szolgálják a történetet, nem pedig fordítva.

Persze egyébként lehet haragudni Hollywoodra, amiért néhány kivételtől eltekintve az utóbbi időben ráállt az agyvattacukorra, de ebben bizony mi is ludasak vagyunk. A fake news és cancel culture érájában csak a nekünk tetsző dolgokról vagyunk hajlandóak tudomást venni, a saját oldalunkat felmentjük, a másikon elvből is elverjük a port. Csoda, ha ezek a nagystúdiók inkább már többnyire felvizezett történeteket gyártanak, ahol egyre ritkábban futja tisztességes gonoszra, nehogy – urambocsáss – valakit is megsértsenek? Elvégre ők egyaránt hajtanak mindenki pénzére világnézettől függetlenül.

Ezek mellett nagyon is becsülendő, hogy létezhet egy adaptáció a képregényipar fenegyerekének számító Garth Ennis tollából, amelyben semmi dicsőség nincs abban, ha egy szuperképességekkel rendelkező személy megállít egy bankrablást. Miért lenne? Nem egy súlycsoportban vannak, ráadásul az igazán nagy rohadékok teljesen törvényes eszközökkel rabolnak ki másokat.

Ennek köszönhetően A fiúk pedig épphogy nem eltemették a szuperhősök zsánerét, hanem visszaadták neki azt az erényét, hogy szóljon valamiről. Ami, az utóbbi időben, ha nem is veszett ki teljesen, de háttérbe szorult. Mert a szuperhősök, akárcsak a többi zsáner elemei, eszközök, hogy a segítségével beszélhessünk a mindennapok problémáiról, hogy rávilágíthassunk az élet fonákságaira. Megbecsült fantasy szerző, Tad Williams mondta mai napig legnépszerűbb ciklusa, a Memory, Sorrow and Thorn kapcsán, hogy mindig is szerette a fantasyt mind azért, amiről szólhat, és mindig is frusztrálta, milyen könnyen válhat kényelmi étellé. A fiúk alkotói pont így viszonyulnak a szuperhősökhöz.

Pusztai Dániel