A sötét jövőben Amerika egy radioaktív pusztaság. Persze, nem is a Marvel Univerzumról beszélnénk, ha az a jövő vidám lenne, hiszen vagy népirtó robotok uralják, vagy a szupergonoszok jutnak hatalomra, vagy egy kőkemény kiberpunk-rémálmot kapunk. Nincs is ezzel gond, ha nem tartanánk attól, milyen könnyen félre tud siklani jelenünk, akkor elvesztjük a jövőnkért folytatott harcot. Nos, ebben az alternatív jövőben az emberek szénné atomozták a bolygó javát. Nem szupergonoszok, nem egy őrült mesterséges intelligencia, nem az ufók, hanem maguk az emberek, mint te vagy én.
Mérföldek ezrein át egyetlen lakható város van, Disztópia – tekintve, hogy monopolhelyzetben van, nincs szüksége jó marketingre. Ha nem tetszik, el lehet húzni egy Geiger-számlálóval messzire. Márpedig Disztópia sok szempontból egy olyan hely, amit Mad Max is egy lepraterepnek tartana, ahol a technológia egyetlen célt szolgál, hogy a város alapítóját, a keménykezű Maestrót hatalmon tartsa. Minden menne is a maga kerékvágásában, ha nem jelenne meg a színen egy Hulk-szavú igazságosztó, hogy zöld öklével rendet tegyen kicsit és kiálljon az elnyomottakért.
Töredelmesen bevallom, hiába bírom nagyon Peter Davidet, kevés Professzor Hulk történetet kedvelek igazán. Pedig értékelem azt, hogy megpróbálja a pszichológiai vonulatot kidomborítani, de valahogy ezek ellenére is elvész a karakterben rejlő kettőség. Talán éppen azért kedveltem mindig is ezt a történetét a többivel szemben, mert itt ezt újra megkapjuk. No, nem a klasszikus értelemben. Hulk és Bruce Banner itt egy és ugyanaz a személyiség, csakhogy…
Csakhogy, mint az a fenti felvezetésből kiderül, ez egy időutazó történet. Ki mással is kerülne szembe a történet során? Ki az, aki az ő idealistább hozzáállásával szemben megtestesítené a haragot, gyűlöletet, cinizmust és elemibb ösztönöket? David ráadásul nem árul zsákbamacskát, az összes szereplője nem kevés gúnnyal jegyzi meg, hogy na vajon mégis ki lehet az a személy a távoli jövőben, akit csak a Hulk tud legyőzni?
A Tökéletlen jövő – az eredeti lefordíthatatlan szójáték, Future Imperfect, vagyis egyszerre jelent befejezetlen és tökéletlen jövőt – kicsit az Hulknak, mint az Eljövendő múlt napjai volt az X-mennek. Emellett valahol egy nagyon jópofa korlelet is, hogyan is képzelték el a sötét jövőt a kilencvenes években. A technológia például olyan fejlett, hogy az emberek nem csak beleülnek egy lebegő járműbe, hanem beleépítik őket kiborgokként – ha ezt a képregényt ma írnák, akkor a vezetőik egy távoli teremben irányítanák a járműveket.
De ugyanilyen mosolyogtató, hogy míg a legtöbb férfi egy középkori paraszt és egy sugárkezelt krumpli gyermekének tűnik, addig a nők mind szépségkirálynők. Egyetlen kivételtől, a lázadók egyik vezéralakjától eltekintve nem is viselnek sokat, a legtöbben bikinit, mások csak egy széles mosolyt, a rajzoló George Pérez pedig ügyes trükközéssel garantálja azt, hogy a képregény mégis korhatáros maradhat, mégis, a Maestro orgiáit látva talán még Conan is elpirulna. Ez is olyasmi, amit korábban és később már nem igazán láthattunk volna Marvel képregényben.
Mi az, ami mégis időtállóvá teszi? Nyilván nem Hulk és Maestro ökölharca, mert az inkább egy kicsit fantasztikusabb Bud Spencer – Terence Hill filmre emlékeztet. Sokkal inkább a történet magvát jelentő depresszív mondanivaló, hogy a világot nem egy szupergonosz pusztítja el, hanem mi magunk, a hősök pedig a lehető leglogikusabbat teszik erre feleletként: megőrülnek. Persze, valahol kicsit árnyaltabb a helyzet, mert a Maestro nélkül az általa emelt város helyén is csak egy lakhatatlan pusztaság állna, és az esetleges legyőzésével – Jézusom, nehogy spoilerkedjek! – is megmarad a Föld radioaktív sivatagnak, amelyen az ember kihalásra ítéltetett. Ugyanakkor mégis van valami költőiség az egyik utolsó oldalában, ahol múlt és jövő, kezdet és vég egybeforr.
Ezek után a nagyjából egy évtizeddel később íródott Végszó inkább érződik utógondolatnak, holott egy nagyon is tisztességes alternatív lezárásról beszélhetünk, ami az összes hasonló koncepciójú társánál – akkoriban minden Marvel karakternek, aki csak számított, lehetséges befejezést írtak – okosabban, összeszedettebben, következetesebben teljesíti azt, amit ígér.
Ezek mellett a Tökéletlen jövő van olyan meghatározó történet, hogy inkább helye lenne a Nagy Marvel Gyűjteményeskötetben, mint számos más odaválogatott társának. Szerencsére megjelent a Marvel Legendák részeként, a fordítás pedig szépen, gördülékenyen visszaadja a jövőbeli szlenget, pár apró hibát leszámítva – pl. szerintem a magyarban is „oafnak” hívott őrt bajosan nevezik így, inkább csak feljebbvalója letulkozta. Ezt leszámítva viszont kifejezetten igényes szöveg, amin érződött a fordítók lelkesedése.
Ha kedveljük Hulkot, akkor egy próbát megér. Azért is, ami továbbra is időtálló, és azért is, amin már nagyon látszanak az eltelt évek.
Pusztai Dániel