Ultimate News #74

The Ultimates 3 #3

“Egy biztos: soha senki nem vádolhatja majd azzal Jeph Loebet, hogy visszafogta magát a The Ultimates 3 írása közben. Itt tényleg bármi megtörténhet, és előbb vagy utóbb valószínűleg meg is fog, úgyhogy készüljetek fel a legrosszabbra. A 3. szám erőszak szempontjából kicsit visszafogottabb lett, és most főként egy visszaemlékezést kaptunk, amiben több rejtélyről is lehull a lepel. Újabb információkat kapunk a Wanda és Pietro közti kötelékről, de szerencsére a nyilvánvalóbb részletektől megkíméltek minket. De akik attól félnek, hogy a sok duma közepette nem kapnak… ööö, elég mellesleg ellátott jelenetet, azokat megnyugtatom, hogy Loeb még így is rendesen telepakolta a képregényt felesleges (és feleslegesen részletes) szennyel. A párbeszédek mutatnak némi fejlődést az előző számhoz képest, mert ezúttal tényleg olvasnunk is kell, hogy értsük a sztorit, de a színvonaluk továbbra is gyatra. Egy kedves barátom remekül megfogalmazta, mi itt a baj: a szereplők csak annyit mondanak, hogy éreznek éppen, nem elég kiforrottak és igényesek. Amerika Kapitány például egyszer csak egy morgással reagál valakire. A nagy, színpadias jelenetek mögött nincs semmi, ami megfoghatna. Ezek a karakterek már csak üres héjai régi kedvenceimnek, és csak a nevük egyezik velük, semmi más. Az új szereplők sem túl érdekesek, hacsak valaki valamilyen oknál fogva nem találja élvezetesnek, hogy a Fekete Párduc soha nem beszél. Most végre lett volna lehetőség arra, hogy színesítsék a karaktereket, de helyette csak a már unalomig ismételt szövegeket halljuk (hogy Sólyomszem már nem akar élni, stb.). Nem is zavarna ez annyira, ha egy havonta megjelenő, több számból álló sorozatról lenne szó, amelyben már volt elég idő kielemezni a szereplőket, de itt, ahol már csak két szám van hátra az egészből, ez elfogadhatatlan. Ugyan nem vagyok nagy rajongója, de be kell vallanom, hogy Joe Madureira tökéletes választás volt a rajzolói szerepre. Minden egyes képkocka akciódús, dinamikus, és tele vannak izmokkal, mellekkel és dühös tekintetekkel. Hihetetlen. Még mindig abban reménykedem, hogy egyszer csak felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. De sajnos ez hiú ábránd…”
Értékelés: 3,8 / 10
Írta: Kevin Fuller

“Mostanában elég sok találgatást olvastam különböző oldalakon és fórumokon arról, hogy ki lehet az újvilági Fekete Párduc, és bevallom, azok sokkal izgalmasabbak eddig, mint maga a sorozat. A 3. számban felbukkan Logan, és elkezd oknyomozni, meg visszaemlékezni, meg gyanúsítgatni, és szinte ez megy végig a teljes képregényben. Borzasztó. Van egy meglepő fordulat, ami már szinte aranyosnak is mondható, de miért néz ki úgy az egész szám, mintha sárral színezték volna?”
Írta: Hannibal Tabu

“Sosem titkoltam, hogy nem igazán kedveltem Millar és Hitch első két kötetét. A végén már úgy éreztem, hogy teljesen eltűnt belőle az intelligensen felépített szuperhősi intrikák minden mozzanata, és csak az agyatlan verekedés maradt. De azt azért el kell ismernem, hogy kiválóan teljesítette az Újvilág lényegét: a régi, klasszikus karakterek egészen új köntösben jelentek meg, ami lehetőségek egész tárházát nyitotta meg. Most, három szám után a harmadik kötetből úgy érzem, hogy Jeph Loebnek inkább az Ultimate X-Men írását kellett volna átvennie. Egy olyan háttértörténetet kapunk a Mutáns Testvériségről, Magnetóról és Rozsomákról, amely betölti az egész számot, és a Különítmény teljesen háttérbe szorul. Loeb újvilági szereplői amúgy elég érdekesre sikeredtek. Amerika Kapitány és Vasember néha tisztára olyanok, mint a klasszikus változataik a Civil War előtti időkből, Thor az új évezred gurujából (amely szerepben szerintem zseniális volt) pedig egyfajta shakespeare-i lovagfigura lett hatalmas pöröllyel. Azt el tudom képzelni, hogy amikor Loeb megírta a kötetet (amit ugye már vagy két éve bejelentettek), még nem volt a klasszikus Thornak saját sorozata – de most már van, ami mellett egy roppant érdekes figurából egy teljesen átlagos valaki lett, aki mintha az eredeti verziója kezdeti éveiből lépett volna elő. De legalább van barátnője, akivel nem kevés időt tölt ágyban. Thor tehát igazi csődör. Valkűr, ez a kis modern pomponlányka a gigantikus karddal, rendesen leköti a villámisten figyelmét, bár valljuk be, ezt leszámítva eddig nem sok szerepe volt. Mondjuk legalább dögös, különösen Joe Mad rajzain. Viszont azt férfiasan bevallom, hogy a “már nincs vesztenivalóm” szöveget lökő antihős, Sólyomszem nekem nagyon bejön. Az eredeti Sólyomszem egy ördögi oldallal is bíró íjász volt, Millar változata pedig egy sokkal keményebb, sötétebb karakter lett, akinek egy borzalmas családi tragédiát is át kellett élnie. Loeb ezeket az elemeket remekül áthozta az ő Sólyomszemébe. Itt vannak tehát nekünk ezek a szereplők, akik mind belekeverednek Magneto, a gyerekei és Rozsomák ügyébe, és mégis: ez az egész nekem annyira unalmas és érdektelen volt… Mint mondtam, Loebnek inkább egy másik képregényt kéne írnia: az Ultimate X-Men vagy a 90-es évek Avengers-sorozata például tökéletes választás lenne. Ami a rajzokat illeti: nekem Madureira stílusa klasszisokkal jobban tetszik, mint Hitch-é, még így, 2008-ban is. A kérdés: fura kinézetű figurákat akarunk-e gyönyörű hátterek előtt, vagy inkább gyönyörű figurákat kevésbé kidolgozott hátterek előtt? Szerintem a válasz egyértelmű, ha belegondolunk, hogy honnan jönnek a szövegbuborékok. Ahogy a sztori, úgy a rajzok is szöges ellentétei az első két kötetben megszokottaknak. A hiperrealista stílust egy csillogóbb, merészebb kinézet váltotta fel, ami azonban sosem esik elviselhetetlen túlzásokba. De a fájó igazság még így is az, hogy Loeb és Mad munkája egy évtizedet késett: napjaink képregényes trendjébe nehezen illeszthető be egy ilyen szuperhősös történet, amikor már a szuperhősök egyre kevésbé viselkednek úgy, mint a régi, klasszikus szuperhősök (különösen az Újvilágban). Ez tehát már nem az a világ, amit az első két kötetben olvashattunk. Hogy ez kinek tetszik, és kinek nem, azt mindenki döntse el maga.”
Sztori: 3 / 5
Rajz: 4 / 5
Összesítés: 3,5 / 5
Írta: Scott A. Williams

Oldalak: 1 2 3 4 5