Ultimate News #66

KRITIKÁK

Igen, pajtások: ahogy a bevezetőben ígértem, az új évben új szekcióval gazdagodunk! Ezentúl hétről hétre bepillantást nyerhettek az amerikai képregény-kritikusok írásaiba a legújabb újvilági képregényekről (kivéve persze akkor, amikor nem jelenik meg semmi új, vagy egyikről sem írnak kritikát). Ezeket aztán kitárgyalhatjátok a fórumban, egyetérthettek velük, vitatkozhattok velük, ésatöbbi. A lényeg, hogy ne feledjétek, hogy a kritikák NEM AZ ÉN VÉLEMÉNYEMET TÜKRÖZIK, én csak egyszerűen lefordítom őket nektek, úgyhogy ha valami nagyon nem tetszik bennük, akkor ne engem szidjatok. A másik dolog, hogy ezekben az írásokban általában nagyon szabadon beszélnek a már megjelent számokról, minden poént lelőnek bennük, szóval csak az álljon nekik, aki már olvasta a szóban forgó képregényt. Minden tiszta? Minden világos? Jól van. Akkor kezdődjék a kivesézés ezerrel!

Ultimate Spider-Man #117

„Mi a fene történt itt? Ez tényleg ugyanaz a sztori, amit már 5 hónapja olvasok? Úgy tűnik, de mégis úgy érzem, mintha ez valami egészen más író munkája lenne. A Death of a Goblin befejezése annyira leegyszerűsített, unalmas, elsietett és elkeserítő, hogy az is megfordult a fejemben, hogy talán Brian Bendis egy majommal íratta meg ezt a számot, amíg ő nyaralt valahol. Már jó ideje nem voltam ennyire csalódott ebben a sorozatban vagy egy befejezésben. A One More Day esetében legalább sejthettük előre az alagút végén ránk váró borzalmakat, így nem koppantunk akkorát. Na jó, kicsit azért eltúloztam, ennyire azért nem rossz a helyzet. Szögezzük le, hogy ez nem egy rossz szám. Egyszerűen csak az előző részek után tűnik kicsit összecsapottnak. Az itt a probléma szerintem, hogy Bendis 6 rész után akarta lezárni ezt a sztorit. Ha lett volna még egy 7. rész is, vagy ha más befejezést talál ki, akkor nem lett volna semmi baj. Bendis egyszerűen magasról tett Peter Parker magánéletére ebben a számban, és egy szót sem szólt a „babanevelgetős” házi feladatáról, ami pedig rengeteg lehetőséget rejtett magában. Miért nem láthattuk, ahogy Peter a karmolásnyomokat magyarázza a játékbabán? Miért nem láthattuk, ahogy egy üzletben elkeseredetten próbál egy megfelelő babát találni az első helyére, ami szétolvadt egy harcban? Miért nem láthattuk Pókembert, amint a babával a hátán hálóhintázik a város fölött? Mekkora csalódás már, hogy semmi ilyen nem volt… Ezenkívül Harry és Norman ügye sem volt annyira megrázó, mint kellett volna. A képregény nagy része másból sem áll, csak csatából, így Stuart Immonennek ezúttal nem volt túl nehéz dolga. Mintha Bendis minél gyorsabban el akart volna jutni A pontból B pontba. Nagyon fura nekem ez a befejezés, a szereplőkkel igazságtalanul bántak el, aztán meg jön egy erőltetett megemlékezés az elhunytról, ami egyáltalán nem megható. Pedig Bendisről beszélünk, arról az íróról, aki megalkotta az Ultimate Spider-Man felejthetetlen 13. számát (ami nálunk a 14. szám volt – Maniac), valamint a The Chosen című tökélyt. Azok is kiválóan bizonyítják, hogy Bendis igenis tud megható, érzelemdús jeleneteket írni – de itt ez most valahogy nem jött össze neki. Összességében tehát nagyon szét van esve ez a szám, és méltatlan befejezése egy kiváló sztorinak. Annyira mondjuk nem rossz, mint az Ultimate Spider-Man „sötét korszaka” pár évvel ezelőtt, és nem is ez volt a héten olvasott képregények legrosszabbika. Egyszerűen csak óriási csalódás. Remélem, a Spider-Man and his Amazing Friends jobb lesz.”
Értékelés: 6,3 / 10
Írta: Richard George

„Elég mókás, hogy ebben a számban egy olyasvalakit öltek meg, akit épp most élesztettek újjá a klasszikus univerzumban. Ez egy remek kis sztori volt, és Immonen bebizonyította, hogy méltó utódja Bagley-nek. De most már jöjjön egy kis Manó-mentes időszak. Mondjuk színre léphetne az újvilági Mephisto…? Neeeeem!”
Írta: Troy Brownfield

Ultimate X-Men #89

„Új rajzoló érkezett a sorozathoz Salvador Larroca személyében egy Viharról szóló sztoriban, ami klasszissokkal jobb, mint bármelyik történet az elmúlt évben. Színre lép az újvilági Árnykirály, egy figura, akire már voltak utalások korábban is. Kirkman Vihar múltjának egy újabb darabját tárja elénk, és megismertet minket régi barátjával, Faroukkal, és hogy hogyan is lett belőle Árnykirály. Az Ultimate X-Men végre tényleg olyan, amilyennek egy Ultimate-címnek lennie kell: szabadon játszik a klasszikus karakterekkel, és átalakítja őket. Az újvilági Vihar egyik legérdekesebb vonása a büntetett előélete. Emlékezzünk csak: amikor először láttuk, épp Jean Grey szabadította ki egy börtönből. Ezt a bűnözői előéletet veszi újra elő a Shadow King című sztori, és remekül mutatja be, milyen is volt régen az X-Men jelenlegi tagja. Az előző sztorival az volt a legfőbb problémám, hogy egy csomó klasszikus elemet pakolt bele egyetlen történetbe, hogy aztán azok szépen, együtt teremtsenek egy összefogott eseménysort. Ez ugye nem jött be akkor. Ilyen elemek itt is megtalálhatók, de itt valahogy mégis működnek. Itt van például a Fészek faj, akik ugyan szintén nagy szörnyek, de ezúttal csupán az Árnykirály teremtményei, nem pedig idegen létformák. Bevallom, idegenként én nem is szerettem őket sosem. Salvador Larroca rajzai tökéletesek, mint mindig, de talán ehhez a sorozathoz annyira nem illenek. Elég sokat dolgozott az Uncanny X-Men számain, és ez érezhető is: sok újvilági karaktere egy az egyben olyan, mint a klasszikus, felnőtt változataik. Ez persze már szőrszálhasogatás, és a legtöbb olvasót szerintem nem is fogja zavarni. Végeredményben Larroca azért jó választás volt, biztosra veszem, hogy az elkövetkező számokban is remek munkát fog végezni. Összességében ez a szám kivételesen jóra sikerült tehát, és még épp időben: már kezdtem úgy érezni, hogy az Ultimate X-Men jövőjének befellegzett.”
Értékelés: 8,5 / 10
Írta: Bryan Joel

Ultimate Fantastic Four #49

„Ez a szám egyszerűen dögunalmas volt.”
Írta: Hannibal Tabu
(Igen, tényleg ennyi volt a kritikája a fickónak! – Maniac)

Ultimate Power #9

„Ez a sorozat az ékes példája annak, hogy több dudás nem fér meg egy csárdában. Összekeverték Brian Michael Bendist, J. Michael Straczynskit, Jeph Loebet és Greg Landet, és várták, hogy az egészből majd valami fantasztikus végeredmény születik. Erre megkaptuk a 2007-es év egyik legunalmasabb alkotását. Minden egyes számban ugyanazt láttuk: egyre több és több csatát, és hogy Greg Land milyen jól rajzolja a csinos nőket. De mi is teszi konkrétan a 9. számot dögunalmassá? Egyrészt a cselekmény teljes hiánya. Na persze tegyük hozzá, hogy Jeph Loebnek nem volt könnyű dolga, amikor átvette a sorozatot. Az első hat számban más sem volt, csak bunyó bunyó hátán, és neki kellett valami végkifejletet kreálni az értelmetlen püföléshez. Amikor megjelent Hulk, akkor legalább újra láthattuk a Millar-Hitch páros által megalkotott szürke óriást – ami végül egy mini World War Hulk-sztoriba torkollott. Az mondjuk nem Loeb hibája, hogy a World War Hulk után nem álltam készen még egy hasonlóan elmés „Hulk kontra világ” történetre… Nekem 2007-re már elég volt Hulkból! A másik dolog, hogy az Ultimate Power elvileg egy mérföldkőnek számító esemény lett volna mind az Újvilágban, mind a Legfőbb Légió világában. Két karakter „helyet cserél”, és ez az egész elindítja majd az Ultimatum eseményeit, amely során aztán „megsemmisül” a teljes Újvilág. Igen, a helycserék megvoltak, ez tény, de igazából egyik sem tűnik olyan nagyon érdekesnek, hogy a körmünket rágjuk az izgalomtól… Nekem egy kicsit erőltetettek is voltak. Fura, hogy a nagy újvilági események sosem hagynak bennem maradandó nyomot – ahogy ezúttal az Ultimate Power sem. Uncsi, leegyszerűsített cselekmény, értelmetlen következmények és befejezés… Nagyjából ez jellemzi ezt a minit, és az összes eddigi újvilági eseményt. Jó lenne, ha ezt végre a Marvel is észrevenné.”
Értékelés: 3,5 / 10
Írta: Richard George

„Az Ultimate Power fináléja teljesen értelmetlen volt. Hol is kezdjem… A két Legfőbb Légió fenyegetése olyan gyorsan jött és ment, hogy nem is fogtuk fel, ha nagyon gyorsan olvastunk (és melegen ajánlom, hogy mindenki gyorsan olvassa). Amikor végre fény derült a „főgonosz” kilétére, akkor az egyáltalán nem volt meglepő, sőt, várható volt. Zárásként pedig kettő karakter kivételével (na jó, arra nem számítottam, hogy a csaj lesz az egyik) mindenki visszakerül a helyére, mintha mi sem történt volna. Tehát az egésznek meg sem kellett volna történnie.”
Írta: Hannibal Tabu

„Ööö, ennyi? 13 hónap, 9 szám, 3 író, és ENNYI? Kezdjük a sületlenségekkel. Az Ultimate Spider-Man mostani sztorijában Pókember állandóan azt kérdezgeti Carol Danverstől, hogy hol van Nick Fury. Ehhez képest ebben a számban Pókember nemcsak hogy jelen van Fury elfogásánál, DE PONT Ő MONDJA A TÖBBIEKNEK, HOGY Ő A FŐKOLOMPOS! Na és Fátum. Oké, egy Fátumbotot vertek szét, de mi van magával Fátummal? A robot a saját akarata szerint cselekedett? És ha nem, akkor hogy a frászban került ki Fátum a zombik világából? Aztán meg ott van Fury ügye. Az egész Újvilág ugye azért indult háborúba, hogy megmentsék Reedet, aki pedig még bűnösnek is vallotta magát (annak ellenére, hogy nem volt az). De amikor Nick Fury kerül a Légió kezére, akkor őt csak úgy otthagyják, pedig még rendes bizonyíték sincs ellene. Burbank ráadásul BEVALLOTTA Reednek, hogy ő áll az egész mögött. És Ben miért örül magának annyira, amikor kiüti Hulkot? Milliók haltak meg, de ő örül annak, hogy lezúzhatja Hulkot, mert így legalább valami menőt tehet… Hol ebben az értelem? Egy agyonnyújtott, unalmas sorozatot kaptunk tehát, aminek a befejezése különösen borzalmas. Egy csomó kérdés megválaszolatlanul maradt, és a szereplők totál kiszámíthatatlanul és értelmetlenül viselkedtek. Valaki például szólhatna Jeph Loebnek, hogy az ÚJVILÁGI Pókember még csak 16 éves. Ja, és az első dupla oldal azzal az idétlen karikával, benne Pókember fejével a jobb alsó sarokban… Iszonyat.”
Értékelés: 0,5 / 5
Írta: Kerry Wilkinson

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7