Ultimate News #128

Ultimatum #3

Ez a szám nagyon, nagyon fájdalmas volt. Nem gyakran fordul elő, hogy arra kényszerülök, hogy félbeszakítsam egy képregény olvasását, pláne többször. Pedig az Ultimatum 3. számának esetében pontosan ez történt. Ez a sorozat már kész katasztrófa volt az elejétől kezdve, és a 3. szám az eddigi mélypont. A nevetséges párbeszédek, a megkérdőjelezhető történetmesélési technikák és az élettelen, unalmas rajzok együtt minden idők egyik legborzalmasabb képregényét alkották meg. Tényleg nincs rá más szó. Hol is kezdjem? Emlékeztek még mondjuk a legutóbbi szám undorító jelenetére, amelyben Haspók éppen a Darázsból falatozott? Azt bizony nem volt könnyű megemésztenem. Pedig most még rátettek egy lapáttal, mert Jeph Loeb gyorsan alulmúlta ezt a jelenetet egy még nevetségesebbel. Már-már azt hittem, hogy a Marvel Zombies egy újabb számát olvasom. És ezzel felmerül a kérdés: mi a célja ennek a sok megrázó jelenetnek? Loeb a realizmust ilyen extrém dolgokkal akarja ábrázolni? Tényleg csak így lehet elkülöníteni az Újvilágot a klasszikus univerzumtól? Gyomorforgató jelenetekkel, amelyeket sosem engedélyeznének a New Avengers vagy az Uncanny X-Men oldalain? Elmondhatatlanul elkeserít az, ahogy Loeb kénye-kedve szerint játszik az olyan karakterekkel, mint Haspók, Hank Pym, Thor, Magneto és a többiek, akik az Újvilág népszerűbb, vagy legalábbis érdekesebb figurái közé tartoztak. Mark Millar újvilági Haspókja fura volt, de érdekesen fura. Jeph Loeb újvilági Haspókja egy kövér fickó, aki ránéz egy szuperhősre, és vacsorát lát benne. Hank Pym egy hajszálnyival jobb lett. Thor mást sem csinál, csak vagdalkozik egy misztikus helyszínen, amelynek semmi keresnivalója nem lenne a sorozatban. Mintha ez valójában a klasszikus Thor lenne az újvilági külsőjével, aki összegyűjtötte fénykora pár bugyutább ötletét, aztán uccu neki. Az újvilági Thor az Ultimatum első komoly áldozata tehát. És Magneto, akinek az érzelmi vívódása lehetett volna a történet egyik alappillére, alig mutat többet, mint egy durcás kisgyerek, aki hirtelen egy mágikus játékszerre talált. Aztán ott van még a rengeteg halál. Nem az zavar, hogy nagy nevek is fűbe harapnak, de nem ártott volna, ha valami nagyobb célja is van a haláluknak. Loeb gyakorlatilag már kiirtotta a fél X-Ment, több A- és B-kategóriás hőst, valamint New York lakosságának nagy részét. Hol van ebben az érzelmi töltet? Hihetetlen, hogy úgy sikerült megírni kedvenc karaktereim halálát, hogy az a legkevésbé se érintsen meg érzelmileg. Szép teljesítmény, mondhatom. Loeb totális szabadságot kapott az Újvilág megreformálásában, és ennek eredményeképpen Káprázat, Bestia és Árnyék teljesen jellegtelen halált kaptak. Mindent olyan egyszerű, érdektelen módon mutatnak be, hogy azt lehetetlenség átérezni. A Marvel pedig erőlteti, hogy mindez így fog maradni, és hogy milyen drámai az egész. A rajzok is egyre inkább zavarnak. Amilyen borzalmas a forgatókönyv, legalább annyira szörnyűek David Finch alkotásai. Talán még érdekelne is az X-Men tagjainak a halála, ha Jean Grey és Küklopsz üveges, óriási ajkú ábrázata nem lenne teljesen egyforma. Pedig egy-egy rajzzal is lehetne érzelmeket kelteni az olvasóban, még egy béna történetben is, de ehhez tényleg érzelemdús arcokat kellene rajzolni. Finch karakterei pedig élettelen szupermodellek, nem mások. A következő problémám talán aprónak tűnhet mindezek mellett, de megemlítem azért: mi van ezekkel a ruhákkal az egész sorozatban? Már a szám elején nevetséges bikiniszerű cuccban meg köpenyben pózol nekünk a Skarlát Boszorkány, Magnetón van mindenből egy kicsi, amit valaha viselt az évek során, Hank Pym meg kidobta a vöröses bőrszerkóját egy idétlen Fullánk-ruháért. Nyilván nem a karakterek ruhatára teszi sikeressé vagy bukássá az egyes képregényeket, de azért fontosak. Régen, még Bryan Hitch meg a Kubert-fivérek idején, az újvilági karakterek olyan ruhákat hordtak, amelyek egy kis fantáziával akár elképzelhetők lettek volna a való életben is embereken. Ez volt az egésznek a lényege. De ha valaki úgy öltözne a való életben, mint ebben a számban a Skarlát Boszorkány, akkor nyilván azonnal beutalnák egy sztriptíztáncosoknak fenntartott elmegyógyintézetbe. Az Ultimatum nekem tehát eddig az év legrosszabb sorozata, és a 3. számot már csak a 4. és 5. tudja majd alulmúlni szerintem. Már alig várom, hogy végre vége legyen, de az még messze van, hónapokat kell addig várnunk, és csak aztán indul újra frissen az Újvilág. Marvel, meddig húztok még minket ezzel a borzalommal?
Értékelés:
Írta: Jesse Schedeen

Legyünk őszinték: Loeb legutóbbi képregényei enyhén szólva is furcsára sikerültek. Mindenki tudja, miről beszélek, aki olvasott akár egyetlen számot is a Hulk-ból. Igen… Az valami iszonyat. Ettől függetlenül próbáltam elfogulatlanul nekiállni az Ultimatum-nak, de még így is azt kell mondanom, hogy az első két számban semmi nem történt. Finch gyönyörű rajzai, nagy halálok, de egyik sem számított igazán, mert annyira érdektelenül történt minden. Az se nagyon tetszett, hogy egy csomó karakter a sztorin kívül halt meg, és csak mások párbeszédeiből értesültünk a halálukról. Ugyan már, még egy képkockát sem érdemelhettek volna? Jó, az X-Men eddig elhunyt tagjai talán nem voltak a kedvenceim, úgyhogy nem is zavart annyira a dolog, de biztosra veszem, hogy sokan vannak, akik szerették Árnyékot például, és szomorúak voltak, hogy nem kapott „rendes” halált. Oké, most hogy ezt kiadtam magamból, térjünk rá erre a számra: kiváló volt! De hogy lehet ez, ha eddig csak a negatívumokról papoltam nektek az első két számot illetően? Nos, ebben is vannak hibák, és ezúttal is sokan meghalnak, de Loeb végre értelmet is ad a haláluknak. Már van súlya a vérontásnak. Végre nem hiányzik az érzelmi töltet. Az egész képregény remek lett, és az utolsó jelenet egy tökéletes zárása a számnak, ezzel előlépve a sorozat eddigi legjobb fejezetévé. Alig várom a folytatást!
Értékelés:
Írta: Bobby Wright

Nos ha az ember téved valamiben, azt be kell ismernie, s az igazat megvallva az Ultimatum a jelek szerint eddig nem felel meg az elvárásoknak. Kezdve azzal, hogy az egész gyakorlatilag nem több mint egy tömeges gyilkolászás. Jó, persze, világvége, meg minden, de ez nem igazán mentség. Adva van egy érdekes, s elég jó alapötlet: Magneto teljesen megőrül a gyermekei halála miatt, s ezért mindenkit hibáztat, s egy mutáns utópiát akar teremteni, s megöli az embereket. Ebből olyan jó kis drámázást ki lehet hozni. Ez ugye a világot megrengető szeptember 11.-hez hasonlítható esemény, s mint ilyen esemény, rengeteg drámázásra és komoly mondanivalóra ad lehetőséget. Ennek ellenére kapunk egy kis tömeges gyilkolászást. Jól van, oké, akkor legyen ez, de akkor ez jó legyen, ne pedig az, hogy egy kis visszaemlékezésnek nem nevezhető izében azt látjuk, hogy halottak. Puff. De ez a szám még nem ettől (attól is, de amit előbb leírtam, az egészről írtam összességében) gyenge. Többek közt: mit ígérgettek nagyban? Kiderül Magneto hatalmas, sötét terve, akire senki sem számít. Remélem, hogy nem az a szösszenet az, ami az első oldalakon van, mert akkor felkötöm magam. Az elején van egy olyan jelenet, ami több mint nevetséges: Magneto, mint valami laza fickó, a kalapácsával megöl egy Madrox-hasonmást. Meg a Rejtély-Magneto rész is egy érdekes rész, nem rossz, csak hát ide teljesen felesleges volt szerintem. Viszont ami bántó, hogy a borító alapján a központban az X-ek lesznek, meg Magneto emberei, de ennek ellenére lényegében csak a Különítményről van szó. De erre később kitérek. Az első oldalak után jön egy ugyancsak érdekes jelenet, melybe egy minimális mennyiségű érzelmet és drámát sikerült bevinni. Arról van szó, hogy Hank a Darázs gyilkosának fejét leharapja. Egyrészt ez egy hatalmas nagy baromság, és teljesen felesleges, de valami minimális érzelmet sikerült iderakni. Aztán jön az egész szám talán „legérzelmesebb” jelenete, ami az X-ekhez köthető. Az X-ek egy része társaikat keresi, akik a nagy árhullámban tűntek el. Aztán következik egy, a számhoz képest nagyon jó párbeszéd. Igazából ez a rész volt az, amire azt mondtam, ha hasonló lenne az egész, akkor ez jó lenne. De sajna nem ilyen. És ez csak három oldal volt. Aztán ezután központban a Valhalla és a Különítmény. Először a Valhalla: Thor és a Kapitány harcolnak, hogy megmentsék Valkűr életét. Győznek is, de valakinek maradnia kell mindenképp. Én itt reménykedtem, hogy Thor marad, de később kiderült, hogy nem Thor maradt, és a Kapitány meg Valkűr távozhatott. (Ami azt illeti, de, Thor maradt. – Maniac) Egész jól meg lett ez a rész csinálva. Szóval, ha ilyenek vagy hasonlóak lennének, akkor nem is lenne gond. Bár kár, hogy Thor meghalt (remélem, visszatér). Aztán a végére marad a Különítmény, a S.H.I.E.L.D., valamint Madrox harca, mivel Magneto megtámadta még a S.H.I.E.L.D.-et is. A harci rész jó is lett, bár az igazat megvallva az, hogy Hank meghalt, illetve ahogy meghalt, az egyrészt lelombozó, negatív értelemben, másrészt igazából az oka ennek az egésznek, az egészen jó. Bár az Ultimate X-Men-ből tudjuk, hogy felesleges volt teljesen. Aztán jön a vége, a Kapitány él és Valkűr is, s aztán jön egy tipikus „hős duma”, amit nem írok le, de nagyon tipikus, nagyon sablonos és elég gyenge szöveg. A rajzok pedig jók lettek. Nem valami nagyon nagy remekműről van szó, de nem lett rossz. Élvezhető és jó lett. Összességében? Gyenge. Van benne valami drámaszerűség és érzelem, de ez olyan rém kevés, hogy hihetetlen. Félreértések elkerülése végett: mikor azt mondtam, hogy egész jó lett, azt ehhez az értelmetlen, tömeges gyilkossághoz képest mondtam. Alapjáraton ez gyenge szám, ami olvasható, de igazából felejtős. Látszik, hogy Loeb próbálkozik, de a végén szerintem nem lesz ebből semmi. Aki követni akarja, hogy mi történik, az tegye azt, aki nem, az nem marad ki úgy se semmiből.
Értékelés:
Írta: Polgár Csaba

Oldalak: 1 2 3 4 5 6