The Spirit (2007) #1-12


Na, a #8 a másik Satin-es rész, egy időzített bomba apropóján másznak egymás képébe, szó szerint, mivel össze is vannak zárva, aztán túlságosan közel kell, hogy kerüljenek (újra) egymáshoz…

hogy túléljék az eseményt és közben szerepüket is betöltsék (üldözzék azt a mocskos bűnt), utána pedig jókora maflást kell, hogy kapjon Spirit, mert azért mégis helyre kell rakni a dolgokat.

Komolyan, annyira szépen és ütősen felépített ez a rövidke történetszál, az apróságok is annyira kidolgozottak, hogy csuda! Egy oldal az elejéről, egy a végéről. Kedvenc történet, keveredik a pontosan, szűk helyre szabott akció, a finom, illő humor, van benne személyes és talán a legfájdalmasabb dráma, ami pont a leghidegebb karakterhez kapcsolódik, visszautalások a korábbi történetekre, egyszerre árnyalja és mélyíti az élvezetet.


A #9-ben elkezdődik a zombis finálé, ami egy másik számban van befejezve, de nehogymár ilyen egyszerű legyen, a kettő közé beékeltek egy ettől „független” füzetet is, annak apropóján, hogy Colt/Spirit-et alaposan helyben hagyta Cortez, A zombi.

Akivel Spirit együtt „halt” meg. De Spirit ki tudott szabadulni a kriptából. Cortez meg nem a koporsóból. Ezért zombi lett. Véres. Ha-ha-ha-ha-haaaa! Kegyetlen, szaftos, a végén teljes vereség, legyőzhetetlen, emberalatti ellenfél. Eddig is könnyen laposra verte pár biztonsági őr, sokszor csak a vakszerencse mentette meg, de most mihez kezd szegény főhősünk? Igen, a befejezés a kettővel későbbi füzetben egész heroikus. Más nem lehet ilyen felvezetés után. A színezés és a panelkezelés stílusosságát már nem is dicsérem.


Na, a #10 is az egyik kedvencem, de azért, mert a talán jobban már nem is ide sorolható (vagyis (1) amerikai, (2) populáris) képregényként arról beszél, hogy milyen is lenne a világ, ha az embereket a média „békén hagyná”.

Szóval kikacsintással indul az egész, arról megy a beszélgetés, hogy Spirit az ágyat nyomja és milyen történet legyen ebben a füzetben, vegyünk elő valami régebbit (itt balra a képen, ez az első oldal a füzetben)…

…aztán (a jobbra lévő) duplaoldalon Dolan kilép a képregényből és egy youtube videóba gyalogol át. Már ez a három oldal megvett kilóra, ráadásul az embernek elsőre nem is tűnik fel minden, mert ez TÉNYLEG nem egy eldobható történet vaslami akcióval és kis csöcsös bunyóval. Komolyan, elfeküdtem tőle, amikor befejeztem a füzetet mert amellett, hogy zseniális kötés az előző részhez, Spirit alig csinál valamit, leginkább vigyorog és melléfog a gyanúsítással, a végén majdnem le is lövik, igazán nem rajta múlik…

Viszont ilyen nyílt és meghökkentő média-bírálatot még nem olvastam szórakoztató műben. Balfék bűnüldözés keveredik a manipulálás elleni szóemeléssel. Mi van? Üt. Ezen az utolsó, ebből a füzetből idézett képen az eszetlen, nézettségért egymás gyilokászó médiasztárok közül alig maradt valaki, félnek a nyilvánosság elé állni, ezért csak valódi híreket sugároznak… Basszus, elképzelni azt, hogy nincsenek manipulálva az emberek, hogy ráébrednek a környezetük (nem feltétlenül a természeti) fontosságára, a VALÓDI eseményekről beszélgetnek… Ilyen nincs, hogy erről témázzon egy amerikai comics… (persze, azért biztos van)


A #11-ben eljön a zombis nagyfinálé. Durva akció, alig fér bele valamennyi humor, de azért kitölti a repedések réseit, pont, hogy sima legyen a fal.

Igaziból a hősiesség ott volt az összes előző részben is. Az elhivatottság, az erő, kitartás ott van a karakter lényegében, az alapban erős alkotóelem ez a hősies bűnüldözés, ezt nem lehet kikerülni.

Most, hogy nincs mit tenni, leveszi a maszkját, hogy amikor újra meghal, önmaga lehessen. Csavar, csavar hátán, irónia is egyben: önfeláldozza magát, de mégsem ő menti meg a világot (még a várost sem), hanem Ellen régi szerelme, aki most meleg (jaj!)…

Sőt, az önfeláldozásától kis cimbijének kell megóvnia magát Spirit-et is… Állat. Mindezt olyan feszült, drámai, hatásos, érzelmes módon adja el nekünk Cooke, hogy csak! Íme az utolsó oldal is. ikonikus párbeszédek, érzékenyen, pontosan ábrázolt mimika… eh, számomra tökéletes – ehhez a képregényhez. Szóval két szálon futó, de nyílegyenes adrenalinfröccs, humorral, horrorfilmbetéttel, szuperhőspátosszal, még romantikus panelokkal is.


Nos, a #12 tökéletes tisztelgés, tökéletes végszó az egy éves időszak végére, Cooke tökéletes írói képességének eredménye. Spirit szexel, Spirit összeomlik, Spirit szomorú, Spirit visszaemlékezik, Spirit szerelmes egy hidegvérű gyilkosba, Spirit nem is ember, mert ez igaziból nem is „szép dolog” egy olyan embertől, akivel azonosulna az ember, mégis mind-mind emberi, amit látunk belőle. Meg olyan, amivé mi is lennénk, ha hősök lehetnénk. Mert a végén mégis meghúzza magán a ballonkabát övét és belegyalogol Central City ködös mellékutcájába.

Ez a flashback „normálisabb” színezésű, mint a #3-ban, a vegyipari történetre vonatkozó. Nyilván a korszak is más, nem csak pár évet, hanem egy fél életet lép vissza Cooke. Érzékeny, mondhatni a szokványos hatáselemekkel dolgozik – a helyén van. Talán még több embernek is jön be, mint a rikító színű megoldás.

Aztán az utolsó két oldalon addig fokozza Cooke, ameddig csak lehet. Benne volt a füzetben a gyermekkori barátság, a gyűlőlet mögé rejtett vonzalom, az élet két ellentétes oldaláról egymásra néző férfi és nő, végül a záró füzet utolsó két oldalán 12 egyforma méretű panellal üti szíven az olvasót, mint egy másodpercmutató, halad a 12-es felé és tudja az ember, hogy akkor vége lesz, lejár az idő. És minden egyes mutató-ugrás tökéletes: benne van az ember vívódása, szomorúsága, és az is, hogy minden, de minden ellenére ez így van helyén, így járja a saját útját. Amiről nem tér le sajnálni önmagát. Vagy mást.

Ezután egy oldalon még szövegesen is ott áll a tiszteletadás. Leírják, hogy melyik eredeti történetekből lett összegyúrva ez a sztori. Igaziból kegyetlen. Egyrészt „hősünk” nőügye miatt, másrészt magának a kapcsolatnak az érzelmi vonatkozásai miatt, harmadrészt mert el kell búcsúznunk ettől a Cooke-féle Spirit-től (ebben a számban ő a kihúzó is), aki nagyon ütős volt. Át tudott emelni minden jót az eredetiből, tudott mai lenni és igazi karakter volt. Igazi.


A #13-at még megtartottam, mert ez is amolyan „holiday special”, változatos stílusokkal, négy történettel. Valamennyire tényleg stílusos, vagy ötletes rajzban és történetben is mindegyik: az elsőben egy oroszlán megmentése a téma, a másodikban egy állati jó ötlet, amikor többen öltöznek be Spirit-nek és nem tudják egymásról, hogy melyik az igazi, amikor egyel többen lesznek… A harmadik szimpla, de a rajzok stílusa kicsit különlegesebb, a negyedik pedig egy kicsit abszurd, betűk helyett ikonokkal beszélős történet, amiben furcsa mód a hideget, ami olyan sokfélén ábrázolva van, egészen átérzi az ember. Külön poén, hogy amikor végre megnyugszik az utolsó kockán emberünk bebugyolálva a meleg kandalló előtt, akkor mondja ki a történetben az egyetlen szót: „Cool!” :) Itt van mind a négy részlet:



Nos, a #14-től kezdve elvesztette szinte minden értékét a sorozat. Semmi, de semmi nem maradt meg azokból, amik ütöttek. Rajzstílus? Gumiszerű lett, nem csak az egyéniségét vesztette el, de a füzeten belüli önmagához való hasonlóságot is. Kettős élet? Nuku.

Ellen és P’Gell simán látják egymást, beszélnek, Spirit egy nem veszélytelen hölgy előtt felfedi civil szerelme kilétét (nevén nevezi), hát, ez minden, csak az nem, hogy az olvasóban megmozduljon valami. Cooke-nál egy csomószor lekerült a maszk emberünkről, szét volt választva a két élet, ami az olvasóban állt össze egy plusz feszültségforrássá, ahogy rendesen lenni szokott. De itt még ezt az alapelvet sem követték. A maszkot egyszer sem veszi le ez a szerencsétlen kék fiú.

Az alábbi oldalon már az első mondat tök felesleges, stílusos akar lenni, de nem az – mint a következő CSI-s poén. A néger srác ábrázolása visszatért a sablonokhoz, külsőre mindenképp, sőt, még talán pár évtizedet is ugrottunk visszafele. Aztán az a gumiarc az utolsó panelon…

Némelyik képen viszont érdekes hasonlóság van a Rejtő képregényekre, legalábbis, ami a pofonosztós rajzokat illeti – szerintem. Sajnos CSAK ilyen szempontból érdekesek. Egyébként amellett, hogy a részletek kicsúsztak az alkotók kezéből, az egész sztori sem olyan, hogy pótolni tudna valamit a veszteségből.

Nem mondom, hogy Cooke ilyen szempontból mondjuk „Közönséges bűnözők” színvonalú sztorikat hozott volna össze, de ezekre a rövidke, ütős és a többi füzet mellé egyáltalán nem csak „odarakott”, hanem valóban jól felfűzött egész évnyi sorozat – nem sok, hanem – sokféle dolgot (párbeszédeket, érzelmeket, meglepetéseket, intimitást is) tartalmaz: jól válogatta össze őket ÉS egy füzetre minden klappolt.

Jó, nagyon jó volt olvasni őket. De itt… Persze, biztos volt benne koncepció. Csak felszínes. Nem elég visszatekerni az időgépet, nem elég „közvetlenebbül” ütköztetni a női szereplőket (sőt kifejezetten rossz, mert pont hogy más világot képviselnek és nem náluk kell ezeknek konfrontálódniuk)…

…de a történetalkotás és még a rajzolás mesterségét sem művelik olyan magas szinten sajnos, mint Cooke. Uff! Ezen a fenti (akrobatikus) képen még a szöveg és a kép összhangja is hiányzik (kínai vs. japán), a másikon pedig a két nő rajza egyszerűen… gáz. Ennyi.


Szóval nagyon örültem Cooke Spirit sorozatának. Nem ragozom: szerintem soha nem fogom eladni.

Zárójelben, Cooke miatt: imhol egy link a nemrég megjelent új kötetéhez (is) kapcsolódó eseményhez, sok képpel a „The Hunter„-ből, illetve erről Honfi „most olvastam” beszámolója.

A harmadik oldalon a tökéletesen csak füzetekben élvezhető, kétoldalas Cooke-alkotásokat nézegethetitek… :D

Oldalak: 1 2 3