kilencedik.hu / BLOG / The Spirit (2007) #1-12

The Spirit (2007) #1-12

2009. szeptember 2. | |  
Megoszts

Miért lehet vonzó egy ötvenes évek beli amerikai figura, aki kék kalapban, ballonkabátban és maszkban osztja az igazságot? Ráadásul nem is szuperhős, csak egy volt zsaru, akit halottnak hisznek, hogy később egy farsangi maszk mögé bújva váljon híres-hírhedté. De mitől? Ráadásul az egyik legnagyobb nevű képregény-szerző ceruzájából pattant ki és vált legendássá: Will Eisner’s The Spirit. (Rengeteg kép és szubjektív vélemény.)

Jó kérdés, irány az antikvárium. Három füzet után merész következtetéssé áll össze a válasz: mert humoros, mert nem szuperhős és főleg mert sok nővel van dolga. Ez egy értelmezési réteggel lejjebb valószínűleg azt is jelenti, hogy nagy szabadsága van a szerzőnek: a sztereotip külsőségek és felszíni tulajdonságok meglovagolásával könnyen utat talál az olvasóhoz, hogy aztán kissé fordítson a kormányon. Ha akar teljesen elrugaszkodhat a kézbevételkor feltételezhető történetvezetéstől és hétköznapi lúzerré varázsolhatja, vagy ha úgy tartja kedve árnyaltabb és egyben átlagosabb, vagyis a legtöbb olvasóban megpendíthető húrokat rezegtethet. Mint például a szélsőségesen kétpólusú férfi-női kapcsolat (szerelem/harc), vagy a hétköznapi-emberfeletti ellentétpár majd’ mindenkit foglalkoztató témái. Mellé még kap az ember nyomozást, akciót, kalandot, mi kellhet még a szórakozáshoz?

Eisner 1940-től 52-ig alkotta az eredeti sorozatot, melyeket később néhány újjal toldott meg, illetve két újrakiadást is megért. Anno hetente hétoldalas történetek jelentek meg, a műfaj pedig valóban változatos volt: a komédiától kezdve a szerelmi történeten át a horrorig elég sokféle előfordult. A DC 2007 elején támasztotta fel a karaktert egy új sorozattal, amit megelőzött egy nulladik füzet is: a Batman/Spirit, Jeph Loeb történetével és Darwyn Cooke rajzaival. Cooke retrós hangulatú paneljai valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy őt válasszák, de kizárt, hogy a tehetségével ne lettek volna tisztában, amit az új sorozat (és a film) sikeréért (ami az utóbbinál nem jött össze) vásárolhattak meg – szerencsénkre.

Cooke Spirit-je nagy kedvencem lett. Többször el lehet olvasni, teljesen egyértelmű az értéke, könnyed, hangulatos, békebeli, de a mai igényeknek tökéletesen megfelel, a humora friss, stílusos. Jók a füzetek témái, megvan benne az, amit fentebb írtam az olvasó megnyerésével kapcsolatban: több síkon működik… Nem akarom túlragozni, de ezek számomra mind értékesek és amennyire egy ilyen kalandos füzet lehet, tökéletesen hordozzák ezeket az értékeket – ha a női vonalak hiányoznának belőle, a hős macsó azonosulás már oda lenne. Ki ne szeretne ilyen hős lenni? Kemény az öklöm és dőlnek a nők, közben kikacsintva tudom, hogy lúzer vagyok – mondhatom Spirit-tel együtt magamban, miközben olvasom. (Szerintem érdemes végig olvasni is az idézett oldalakat, nagyon gazdagok, ülnek magukban is.)

Szóval #0: Batman/Spirit. Az első szó, ami eszembe jut a füzet kinyitásakor az, hogy magával ragadó. Elkap valami esszenciális érzés a klasszikus képregény fílingből, ami a jól eltalált, kissé harsány színeket, a pontos, de nem realista, laza rajzstílust és a teljesen zökkenőmentesen olvasható, izgalmas panelsorozatokat jelenti. Szerintem. Ez a nulladik rész is és a Cooke nevével fémjelzett egész első évad összes története nagyon kerek. Sok benne van és mégis nagyon kerek. Kapunk tökéletes karakter-felcsapásokat mindkét hős oldaláról, fel van vonultatva sok-sok ellenségük, a buta „civileket” szokásos módon jól behúzzák a csőbe, hőseink mindenki eszén túljárnak, a poénok pedig nagyon ülnek és nagyon jellemzőek a két karakterre.

Még olyan hihetetlen poénokat is ellőnek, ami a képregényhősök visszatérő feltámasztására utal. Igen-igen finom keverék. Háttérként előfordul éjszakai kaland a szülővárosban, napfényes rákhorgászat, éjjeli leszámolás a raktárban, álarcos finálé-kavarodás…

Persze nem kell komoly dolgokra gondolni, nem fog életünk elemzésére késztetni ez a füzet, de stílusában, részleteiben és egészében is tökéletes a maga. A füzet teljesen nélkülözi a hibás technikát, a felesleges tusvonásokat, a megakasztó panel-ütemezést, a jókkal pedig nem fukarkodik, teljes oldalas rajzokban felnagyított, kiválóan megrajzolt ikonokként vizualizálja a két bűnüldözőt, a végén pedig, a klasszikus legendához tökéletesen illő, pilot-záró képsor – ami után tényleg jöhet az új sorozat.

Aztán következik a #1, ami első olvasásra nekem nem volt túl tartalmas, de ezt később jól megmagyaráztam magamnak. Egyetlen túsz-szabadítási akció, megspékelve humorral, és nagy adag aktuális kortünettel. Valószínűleg ez utóbbi miatt lett ilyen pont ez az első füzet: el kellett helyezni az egészet az időben. Mobiltelefonok, hír-éhség, média, manipuláció, multik droidjai, akik mindent feláldoznak a hírnévért/cégért… Teljesen mai téma a régi karakterrel.

Legszívesebben mindegyik füzetnél leírnám milyen élvezetes olvasni, egy-egy oldalt is – mivel sokszor a csattanó az oldal végén jön, nem lapozásra ösztönöz, hanem jó kis élményként olvastat egy-egy oldalt is, hogy a lap alján felnéz az egészre az ember. Emellett az egész füzetnek van messzebbről is felismerhető koncepciója, íve (mégha az szándékosan is csak egy viszonylag egyenes vonal néhány kockányi fel-és levezetéssel) és mellette karakterek is kerültek bele, sőt, gondolatok is, amik általános jelenségek értelmezésére – méghozzá ezen a populáris szuperhős-képregényen keresztül – mozgatják meg az ellustult agysejteket.

A #2-ben jól követi az előző rész gyors témába vágását a nyugis, maszknélküli oldal a füzet elején. Annyit nézegettem ezt az oldalt, forgattam a fejemben, csodálkozva a szubjektív tökéletességén, hogy na!

Nincs egy felesleges panel vagy vonal, egyszerre vezeti az olvasót és dolgoztatja meg, szerintem briliáns egyensúly a tartalom és a tálalás szempontjából. Alig van szöveg, de még a vastagon szedett betűkkel is tökéletesen mozgatja az olvasót, azt gondolja és érzi, amit kell. Nem unalmas, kiszámítható, az egyes panelek között eltérő a ritmus, de pont annyira, amennyire a képek közötti „fantáziatér” megköveteli… Érezni a konyhai illatokat, az „otthoni” feszültséget a férfi és a nő között és ennek a lüke hapeknak a szeretni való elhivatottságát is (ahogy persze a hölgy gondoskodó, fészekmeleg-ösztöneit is). Ennyire gyönyörűségesen működő képregény oldallal még nem találkoztam. Mintha partnernek tekintene Cooke: kiszolgál, de az én munkám (nyitott szemű olvasásom) nélkül nem tud tökéletes lenni – azzal viszont igen.

Bemutatkozik egy új karakter is, a jól árnyalt, vagyis határozott, sokszínű, de tartalékokat bőven rejtő Hussein képében, akit az év végén Cooke gondosan „lekerekít”. És kapunk az arcunkba női vonalat is, méghozzá mindkét végéről, a barátnő és a nem kispályás bűnöző is igen szoros és persze egyáltalán nem sablonos kötelékkel kapcsolódik Spirit-ünkhöz.

A #3 lényegében egy flashback-szám, ami egy név felbukkanása apropóján elmeséli az eredettörténetet. A jelenben játszódó történet az egész „évadon” végigvonul, persze lesz olyan füzet is, ahol nem ez lesz a téma, de a végén több számon keresztül ez a történet folyik. Szóval ez a harmadik szám, megint briliáns stílusérzékenységről tanúskodik. A színezés amúgyis régi vágású, egyszerűbb színekkel operál, ám ezek a flashback-ek érdekes módon harsányabb, de összeillő, szűk palettáról vették a festéket, úgyhogy megvan a „szűrő” effektus.

Ami egyszerre egyedi és ideillő. Attól kezdve, hogy a megszólaló szereplők (mindegyik fontos mellékszereplő kap egy-egy részt) betűtípusai egyediek ÉS jellemzők a karakterre, a beszédstílus is tökéletesen illik rájuk. Amihez persze az is kell, hogy legyenek karakterek – amik ilyen keretek között felvázolhatók.

Szerintem remek egyensúllyal lettek kiválasztva a témák, ha az egész évet nézem: a nulladik szám Batman-t és egy csomó szuperbűnözőt kér meg, hogy vezessék fel a karaktert, az első egy mai szituációt vesz és végigrohan rajta, a második belemártja a nőkkel teli bödönbe, hogy annak az ízét is megérezzük, aztán kell egy eredettörténet, ami egy hosszabb, visszatérő és lekerekített történetet is elkezd.

Ami zombis. És ez pár embernek nem tetszett, tapasztalt képregényeseknek. Én egyáltalán nem vagyok horror rajongó, de semmi bajom nem volt vele, mert képregényileg teljesen rendben van.

És egy halottnak hitt, aztán feltámadott hőssel kapcsolatban miért ne lenne kézenfekvő egy zombis történet? Na ugye, hogy ugye?! Közben pedig hol abszurd-érzelmesen, hol szarkasztikus-mélyenszántóan, de közben keserű és humoros szájízzel, teljesen változatos történetek sorjáznak… Spirit mindegyikben saját maga, tud karakter maradni, egyáltalán nem cserélhető le másik szuperhősre. Ha alig van szerepe, akkor sem, mert a történet illik hozzá, nagyon is.

A #4-ben egy új karakter jön a színpadra, nem tudok róla, hogy a régi sorozatokban benne lett volna. Végülis új íz az eddig sem unalmas férfi-nő kapcsolatra. Ugye ott van Ellen, aki a felügyelő lánya és civilben együtt jár Denny Colt-tal, vagyis Spirit-tel. Aztán ott vannak a bűnöző femme fatale-k, akikkel láthatatlan, de létező szerelmi szálak kötik össze, most meg jön ez az űberkopó, Satin ügynök, aki lenézi szegény macsónkat, de nem lehet kikerülni már ebben a számban sem, hogy ne kapcsolódjanak ne csak a „szolgálunk és védünk” tevékenységben össze, hanem teljesen perszonálisan.

És később is, csak ennek a karakternek lesz egy egymással játszott macska-egér harcos füzete. Nagyon bírtam. Egy újabb többsíkú karakter, a történet pedig kicsit drámai, kicsit humoros, személyes és… Az a baj, hogy majd mindegyikbe bele vannak ezek keverve. És elfogult is vagyok – csak jól megmagyarázom. Ja, a főellenség láthatatlan, bár az egy éves Cooke időszakban nem is igazán ő a főellenség, hanem zombi sorstársa szegény Spirit-nek.


#5: na, talán ebből hiányzik az, ami a legjobban tetszett eddig, az a finomság, ami az egészet az előbb felsorolt szempontok szerint átlengte.

Ebben a füzetben a főszerep a bűnözőké, talán az egész olyan koncepcióból születet meg, hogy a vonzó női szálak bekötése után itt az ideje a régi hím ellenségek „bemutatásának”. Ezek persze nem tudnak olyan finom, árnyalt szálakkal kapcsolódni, a legfontosabb a „férfias bűntett”. Szóval ilyen szempontból kevesebb árnyalat van benne, és ez kihúzza a talajt kissé a humoros és személyes felütések alól is. Most ebből is kevesebb van a füzetben.

A #6 füzet is igen érdekes. Tulképp egy érzékeny zenész drogos kálváriája mesélődik el, alig-alig érintve Spirit-et, végül is érdekes elemekkel (kék meteorittől kék bőrű, „földöntúlian” jó zenészekké válik néhány fiatal). Ez a kékség egyébként visszatérő téma (Spirit öltözködése okán), Satin ügynök pl. Gainsborough-nak nevezi Spirit-et, aki (Thomas) 1770-ben elkövetett egy „The Blue Boy” című festményt… Hm, erre most mit mondjon az ember? :D

De most is nagyon jó arányokkal, érzelmi és a dramaturgiai szempontból szintén nagyon jó eszközökkel. Finom, retró hangulatú színezés, közben a nagyon mából ismerős fiatalkori érzelmi talajvesztettség (megint jól eltalált kapcsolódási pont), kóma vagy a gépek használata. Más szinteken hozza össze az eltérő hangulatokat, időszakokat: a színezéssel, stílussal és a tárgyakkal, az érzések jó ábrázolásával.

A #7 egy nyári „különszám” három rövidebb történetet tartalmaz, nem is Cooke rajzolta őket – bár a kihúzó és a színező ugyan az – a rajzok szempontjából ezért érdekesek. És azért is, mert a hosszúsága miatt egy-egy rész jobban hasonlít a régi, eredetileg 7 és 9 oldalas Eisner-sztorikra. Mivel az írók mások, más az élmény ennél a füzetnél, tényleg különszám hangulat van, annyira eltér a stílus a karakterek jegyeiben és majdnem minden másban is, ha fontossági sorrendben akarom mondani.

Sima, de a 2008-asoknál jóval korrektebb bűnügyi történet az első, retrós szórakoztató agymenés a második, amiben Spiritnek csak véletlenül kell arra kergetnie valakit, hogy a ház szinte összes lakójával valami jó történjen…

Ez egyébként tényleg nagyon hasonlít azokhoz, amiket én olvastam a régi történetek közül. Banális, ugyanakkor megfeszített tempóval, halmozza az átlagembereket, sőt, a kisembereket, az évszám is mintha visszatekerődött volna, igen szórakoztató volt – pár mondatos párbeszédekkel rögtön ismerős képet tudott vázolni egy emeletes ház hétköznapi, de a maguk szintjén mégis emberi, tehát egymáshoz képest (és ha nem vagyok felszínes, önmagukhoz képest is) színes lakóiról.

A végére pedig egy mocskos hőst és hősnőt kapunk, akik közül az előbbi, vagyis Spirit csókolódzik a gyémántberakásos mobillal gyilkolászó celebrityvel, utóbbi, vagyis a bűbájos Ellen, pedig hagyja a szakadékba zuhanni. A rajzok pedig tökéletesek a hangulathoz. A fenti képen mekkora az első kocka, amikor a trancsírozott hulláról beszélgetnek a ketchup-os vacsora közben és le se szarják Ellen görcsbe ránduló arcát… Meg az egész oldal: sűrű, noir monológ és színek, ütős mozzanatok kiemelve, a szokásosnál erősebb olvasói munkára késztetve: többet kell a fantáziát felhasználva kigondolni, mint átlagosan a többi füzetnél. Élvezetes. Ja: Kyle Baker a rajzoló és a kihúzó is. A színező pedig tökéletesen működik vele együtt, ahogy Cooke-kal is: Dave Stewart.

Oldalak: 1 2 3

Kategóriák: