Szemle 2010. ősz-tél #1.

Új lendületre kapott rovatunkban átvonulunk 2010. második félévének képregényes dömpingjén, sőt új alrovattal jelentkezünk.
Eheti gárdánk: Kránicz Bence, Halász Zoltán és Szabó Zoltán Ádám (szerk.) Hamarosan jelentkezünk további újdonságokkal.

(Miután a rovatnak nem célja a kötetek ismertetése, így megadtuk az azokat bemutató hírek linkjeit.)

Scott Pilgrim 3-4.

3. rész
4. rész

[toc]A sorozat közepe táján nagy meglepetés már nem érheti az olvasót. Bryan Lee O’Malley felfedte kártyáit, és hozzászoktatott minket a gondolathoz, hogy a Scott Pilgrimben bármi megtörténhet. A harmadik kötet alcímét segítségül hívva: Scott Pilgrim végtelen szabadságáról beszélhetünk, ahol első látásra a negyedik fal áttörése, a popkulturális utalások alig követhető mennyisége és az akkordokkal együtt leközölt zenei betétek nem többek szórakoztató gegeknél. De nem erről van szó: O’Malley pontosan ezzel a végtelenül sokszínű körítéssel világít rá lecsupaszított témája univerzalitására. Hogyan jutunk el odáig egy kapcsolatban, hogy képesek legyünk túllépni a saját múltbeli sérelmeinken? Hogyan érjük el, hogy a másik fél valóban bízzon bennünk, félretéve megannyi csalódását? Ezt kell megoldanunk, akármi is történjék – merthogy itt történik is. A Scott Pilgrim videojáték-fétise, világbajnok pólófeliratai és az ezernyi egyéb ötlet ahhoz járulnak hozzá, hogy a végeredmény kiválóan működjön generációs képregényként, mellesleg kanonizálja a kétezres évek hipszterkultúráját. De a sztori magja örök és egyetemes probléma, a jó történeteké mindig az.
A harmadik kötetben előkerülnek Scott saját démonai. Ramona egy újabb exe, a makulátlan Todd mellett a főhős szívét darabokra törő Envy is felbukkan. Ahogy megismerjük régi kapcsolatuk részleteit, úgy válik egyértelművé, hogy a tét nem pusztán a Ramona múltjával való leszámolás, hanem Scott saját félelmeinek legyőzése is. A negyedik rész pedig egyértelmű cezúrát jelent a sorozatban: végre nyugalom van, senki nem akar felrobbantani semmit, O’Malley inkább a mellékkarakterek jellemének árnyalására, illetve Scott és Ramona kapcsolatának elmélyítésére koncentrál. Mindez persze csak vihar előtti csend: Lisa Miller képében egy minden szempontból Scotthoz illő lány kerül a képbe, akinek az oldalán sokkal egyszerűbb és fájdalommentesebb lenne az élet, mint a rendkívül nehéz esetnek bizonyuló Ramona mellett. Ezeket a lassabb, a konfliktusokat, jellemeket cizelláló részeket volt kénytelen megkurtítani vagy teljesen elhagyni a filmváltozat – a képregény jobb.
KB

Enki Bilal: Négy?

Enki Bilal Szörny-tetralógiájának negyedik, befejező kötetét nem igazán érdemes az előző három ismerete nélkül elolvasni, hacsak nem készül fel az ember arra, hogy a történetből nem fog sokat érteni. Bár pontosabb talán az az állítás, hogy ha tetszik is neki a negyedik rész, akkor is sokkal szegényebb marad, ha nem olvassa el az előzőket. Ennek pedig nem meglepő módon az oka az, hogy a negyedikben a befejezés váratlan fordulatként bomlik ki.

Egyfajta „fejlődésen” megy keresztül a történet jellegén, a szereplőkön kívül, maga a koncepció is, ami a történet képregényben való elmesélését illeti. Az első részben jól felépített dramaturgiával, erős társadalmi témafelvetéssel, kalandos, többszálú a történet. A második már egyszerűbb szerkezettel, kevesebb történet-csavarral tölti ki a kötetet, míg a harmadik rész kissé zilált történetfolyama szinte kizárólagosan, bizonyos megalomániás művészeti koncepciók körül bonyolódik.

A negyedikben a kezdetek meghatározó és nyomasztó hataloméhsége valami mássá változik át – a társadalmi szál egy része sci-fi-vé alakul. A kötet ezzel valamelyest más megvilágításba helyezi az elsőtől annyira eltérő összhatású harmadik kötetet is, láthatóvá válik így, hogy a van konceptuális alapja annak a folytatásokban nehezebben követhető dramaturgiának, vagy a bizonytalanságot árasztó, művészieskedő történetnek.

Látható a rajzon is bizonyos változás, talán felismerhetőbbek a fotós alapok, kissé a szálkás részletek is csitulnak, de az elsőben megismert részlet-gazdag közeliek és a mélységet, levegősséget jól érzékeltető nagylátószögek továbbra is jelen vannak.

Arról lehet vitatkozni, hogy mekkora hiba volt a szerzőnek egyedül nekifeszülnie, szerkesztő nélkül belevágnia ebbe a történetbe. Első végigolvasás után azonban összhatásában a teljes sorozat összeáll, elgondolkodtat, meglepő és komplex történetet ad – gondolkodásra, a kirakós játék befejezésére ösztönöz. Az az izgalmas gyanú is könnyen felbukkan az utolsó oldal elolvasása után, hogy részleteiben, összefüggéseiben valószínűleg másodjára is tartogat újat ez a világ.

Megjelent tehát magyarul egy újabb francia képregény, különlegesnek számító keményfedeles formában, eredeti, nagy méretben, lezárva a sorozat korábbi ugyan ilyen „szép” köteteit. A lezárás ráadásul nem szorul be a korább felállított (lehet mondani: később pedig lerombolt) koncepciók közé, hanem kibontja egy új „virággá”, olyanná növeszti az egész történetet, amire messze nem lehetett számítani az első kötetnél – talán még Enki Bilal sem gondolt az elején ilyesmire.
HZ

Jankovics Marcell Képregényei (Fekete-Fehér Képregénymúzeum #7)

Mit lehet mondani négy Cs. Horváth Tibor (forgatókönyv) és egy tetszőlegesen kiválasztott, ám kivételesen tehetséges grafikus által adaptált képregényről? Hibátlan, ám sokszor nem túlságosan „képregényes” rajz, a képkockák inkább lemerevített kulcsmomentumok, nem képeznek önálló folyamot, a képregény kereteit messze meghaladó szövegmennyiség és -fajta. Röviden így foglalható össze, de felesleges lenne bővebben, hiszen ismerjük, ez jellemzi képregény-történelmünk jókora fejezetét. Első átpörgetésre látszik, hogy a képregények éppen a fentiek miatt kissé telítettek, nehéz rászánni magunkat. Azonban amint ez megtörtént, meglepődünk, mennyire élvezhetőek ezek az éppen negyven éves képregények. Ilyen szempontból jó választás volt a Canterville-i kísértettel kezdeni a válogatást, hiszen annak humoros, könnyed rajzstílusa talán a legközönségbarátabb mind közül. Az arcok és kezek kifejezőek, a beállítások merészebbek, ahogy egy „igazi” képregényben kell. Sajnos Oscar Wilde maró humora itt jóval szelídebb, de mosolyt így is elő tudott varázsolni. Emlékszem, amikor először olvastam a kötet második történetét, azt hittem egy 50-es, 60-as évekbeli képregényről van szó, a futurisztikus épületek, idegenek és tárgyak annyira annak a kornak a sci-fijeit idézték. A Hajtóvadászat ennél jobban sikerült képregény. A történet jóval kisebb merítés, mindössze egy kaland, így a kevésbé zanzásított képregényben több lehetőségük volt a bizonyításra. Emlékezetesek a tiszta kontúrok, az éles árnyékok és a rendhagyó képbeállítások. Cs. Horváth visszafogottságát jellemzi, hogy az első oldalon – egy mondatot leszámítva – nem is találkozni narrátorral. A Nepean szigetben ismét stílust vált Jankovics, ezúttal a Zórád Ernőre is sokszor jellemző vázlatosabb, kevésbé szerkesztett vonalvezetést alkalmazza, a kontúrok sem folyamatosak, a vonalak önmagukban is érvényesülnek. Talán nem is tudatos választás eredménye, de a stílus az előző kettő sci-fivel ellentétben jól illik Jókai regényének helyszínéhez, ahol a hátteret növények alkotják, a történet középpontjában pedig az emberek és azok érzelmei vannak.
A képregényeket szöveges háttéranyagok egészítik ki és helyezik el Jankovics munkásságát képregénytörténetünkbe. Kiss Feri beszélgetése, Kertész Sándor grafikai elemzése és az életrajzi áttekintő mind hiánypótló darabok, amelyek azok számára is különlegessé teszik a kötetet, akiknek esetleg az itt közölt munkák már meglennének.
Tehát minden szép és jó, mégis bosszantó hiányérzetünk támad a füzet elolvasását követően: Jankovics Marcell képregényes hozzájárulása miért csak ennyi? Ha valaki, akkor – Zórád Ernő mellett – ő lehetett volna az az öntörvényű alkotó, aki a hazai képregényt egy magasabb kifejezési szintre emelhette volna. Jankovics rajzfilmekben alkalmazott, népi jelképekkel és motívumokkal zsúfolt asszociációs játékához talán még tökéletesebb terepet jelenthetett volna a képregény, de ebből itt semmit nem kapunk, meg kell elégednünk tisztességes adaptációkkal.
SZZÁ

Változatok képregényre

Ha csak annyit mondanánk, hogy legalább két éve nem jelent meg magyar nyelven képregényes szakirodalmi kötet, akkor a szkeptikusabbak még kételkedhetnének abban, szükség van-e a szóban forgó gyűjteményre. Csakhogy a helyzet az, hogy magyar szerzőtől származó, a képregény mibenlétével foglalkozó könyv a – képregényes szempontból is fordulópontot jelentő – rendszerváltás évei óta nem jelent meg. Pedig éppen ez a kötet juttatja eszünkbe, hogy a témát nem elég nemzetközileg jegyzett, kiváló munkák magyar fordításaival lefedni (pl. Scott McCloud kettő könyve), hanem bizarr képregénytörténetünk ismeretében is érdemes végigjárni. Maksa Gyula kötetének egyik legérdekesebb részei éppen azok, melyek hazánk képregényes kultúráját helyezik el a nemzetközi palettán. Persze Maksa Gyula megközelítései nem csak ettől hatnak újdonságként, hanem attól is, hogy legtöbbször a médiatudomány felől közelíti meg a témát, valamint leginkább frankofón olvasottsággal (mind a szakirodalmak, mind maguk a képregények tekintetében) rendelkezik, ami azért valljuk be, nem egészen tipikus idehaza.
A változatok képregényre Varró Attila néhány évvel ezelőtt megjelent Kult-Comicsához hasonlóan korábbi írások gyűjteménye. Csakhogy amíg utóbbi egy lap rovatában összegyűlt cikkeit állítja egymás mellé, addig ennek a könyvnek az alapanyagát jelentő cikkek mind eredeti megjelenésük helyét, mind az írások műfaját és témáját tekintve nagy szórást képeznek. Így a médiaelméleti szakkifejezéssel terhelt tudományos dolgozatokat olvasmányos helyzetjelentések váltják. A törések ráadásul nemcsak a szöveg stílusában jelentkeznek, hanem a témák jelentőségében. Amíg az egyik írásban oldalakon át részletez mikrokérdéseket, látszólag találomra kiválasztott példák jelentőségét eltúlozza, a képregényhez csak néhány szállal kapcsolódó egyéb kifejezési formákra (pl. képregényplakát, képregényes tűzfalak, képregényes naptár), addig néhány bekezdésben elintéz olyan nagyobb horderejű, minket közvetlenebbül érintő kérdéseket (a BD-vel ápolt kapcsolatunk, képregényes sajtónk, a népszerű irodalom). Pedig sok esetben éppen ezeket olvastuk volna még hosszasan, hiszen annyi látszik, hogy Maksa Gyula annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy két lépést távolságot tart a hazai képregényes belterjességtől, mégis tökéletesen tisztában van annak működéséről és eredeti meglátásai vannak a témában.
A kötet szerkesztésbeli hibái közé kell felsorolni, hogy a képanyagot alacsony felbontású file-ok adják, valamint sok esetben a francia forrásszövegeknek és kifejezéseknek nem adja meg a magyar fordítását. A fentiekben utalt szövegbeli és tematikus egyenetlenségek valószínűleg kevésbé lennének zavaróak, ha nem egységes szövegbe lennének erőltetve, hanem az eredeti közlések megjelölésével egymástól függetlenül szerepelnének (természetesen valamilyen rendszerező elv szerint sorrendbe állítva).
Minden nehézsége ellenére a kötetet csak ajánlani tudom rovatunk olvasóinak; hogy Bayer Antaltól kölcsönözzek egy gondolatot: csak az első tanulmányt kell letudni, onnantól könnyű dolgunk van.
SZZÁ

Oldalak: 1 2