Szemle 2010. ősz-tél #1.

Demo alrovat

Firka Comics 5-6.

[toc]Koska Zoltán erősen önéletrajzi ihletésű sorozata rendületlenül jelentkezik új részekkel. A one-shot Hey Jude! után az 5. szám is különkiadásnak tekinthető: a szerző egyik kedvenc animesorozatának főszereplőjét, Kukucskát tette meg a füzet főszereplőjéül. Az infantilis figura azonban nem jelent különösebb eltérést a Firka Comics eddigi fő csapásirányától : makulátlanul illeszkedik a szerző minden bizonnyal valós élethelyzeteit megörökítő, neurózisait tárgyaló képnovellák közé. Természetesen fogalmunk sincs, ki az a Kukucska, így a füzet keretét adó néhány oldal (amelyben az említett figura táncol és énekel) csakis az alapján értelmezhető és értékelhető, hogy Koska mennyire tudja variálni a történetmentes paneleket rajzi megoldásokkal, a japán nyelvű dalszöveg és a képek kölcsönhatásában rejlő vizuális trükkökkel. Rajzolói erődemonstrációt kapunk tehát: a szerző képi eszköztára meglepően sokszínű, dinamikájával és változatosságával sikeresen mutatja meg, hogy képzeljük el az eredeti animét – vagy legalábbis azt, milyen hangulatot kelt az a szerzőben. Kukucska figuráját különféle irányokban, pozíciókban rajzolja meg, így az sormintaszerűen táncolja körbe az oldalakat, mozgásának ritmusa alkalmazkodik a plánváltások, közelítések dinamikájához. Az utolsó lapokon pedig a téglalap alakú szövegpanelek elé gördül be a figura egy szerencsekerékként pörgő színkomplementer-mezőben – kísérleti képregénynek nem rossz. A rajzi fejlődés az 5. szám nagyját adó két történetben is egyértelmű: újszerű, egész oldalas betoldások kísérik a szokásos hangvételű sztorikat.
Az 5.-kel egyszerre debütáló 6. részben nagyobb szerepet kap a konkrét önreflexió. A főszereplő immár egyértelműen szerzőként lép a közönség, azaz az olvasók elé: egy színpadon látjuk őt, amint jó szórakozást kíván – saját magához. Ugyanez a kép visszatér a füzet későbbi pontján, mikor egy újabb rajzfilm (a Family Guy) idéződik meg egy, a Kukucska-különszáméhoz hasonlóan elmebeteg dalfeldolgozásban. Koska a szokásos, képregényírásról szóló bevezető után Eszter hagyatéka címmel tálalja a főfogást: a horrorelemeket felmutató, váratlanul filozofálni kezdő darabhoz Márainak nem sok köze van, az alkotó újkeletű dal-adaptációs kedvének annál inkább. A füzet zárlatában újra megkapjuk a kissé már kellemetlen Kukucskát egy fesztiválon készült 5 oldalas képregényben. Jól láthatóak tehát a Firka Comics legfrissebb irányai. A képregénykészítés már nem csupán öndefiníciós kísérlet, hanem megoldás is -– ezt felismerve a szerző bátrabban próbálkozik sorvezetőként használt figurák vagy létező (dal)szövegek alapján nem-narratív, képi asszociációkat és trükköket halmozó darabokkal, tovább színesítve eddig sem unalmas magánuniverzumát.
KB

Agarak: Előfutam

Ha a kepregeny.net minden törzsolvasója készítene egy képregényt, olyasmi helyzet állna elő, mint Izlandon, ahol olyan kevesen élnek, hogy mindenki megírta már a családja történetét egy nagyregényben. Az izlandi irodalom állítólag borzalmas. De ha Pádár Ádámot vesszük alapul, nálunk sokkal sikerültebb munkák születnének. Az Agarak stripjei jól átgondolt koncepció mentén szerveződnek, első szárnypróbálgatásokhoz képest meglepő a szerző tudatossága.
Ami a fő: arról ír, amit jól ismer, vagyis a címbeli állatokról és a köréjük szerveződő sportról, szubkultúráról. Kérdés persze, hogy érdekeltté tudja-e tenni azt az olvasót is, aki teljesen járatlan a témában. Ehhez Pádár mindent elkövet: geek-utalások egész sorát vonultatja fel, a Csillagok háborújától Super Marióig, ráadásul már az első stripen él az önreflexió csábító lehetőségével. Mindez sajnos azzal jár, hogy az Agaraknak még nincs kialakult, koherens belső világa, a szereplők pusztán általános érvényű poénok közlőivé válnak, lehetnének akár cirkuszi törpék vagy sarkvidéki rozmárok is. A szerző is tudatában van ennek a problémának, és igyekszik olyan helyzeteket teremteni, amik csak agarakra (vagy kutyákra általában) jellemzőek, ezekből azonban kevés van ahhoz, hogy létrejöjjön a saját univerzum. Pedig ez a cél, ezt szolgálják az ismeretterjesztő csíkok (a kutyafuttatás bemutatása) és az agarak és nyulak kapcsolatát boncolgató darabok is. Ezek rendre működnek is, a generálpoénok (médiakritika, néhány filmes utalás) viszont kevésbé, néha át is csúsznak közhelybe.
Ennek ellenére az Előfutam stripjei sosem válnak izzadságszagúvá, a leggyengébb darabok is minimum mosolyra fakasztják az embert. Pádár tehetséges, és simán el tudja adni a bejáratottabb szituációkat is – olykor pedig valóban betalál. Szereplőit egyelőre nem igazán ismertük meg (van a fehér meg a fekete kutya, oké), tehát ezen is dolgoznia kell még. De a képsorok ritmusát remekül érzi, alig zökken ki az ember a lendületből olvasás közben. Rajzilag amúgy van még mit fejlődnie: az alapfigurák karakteresen, egyénien néznek ki, de a környezetüket, valamint a plánokat variálnia és árnyalnia kell. De jó úton van, ez az ő világa, egyre otthonosabbá válik majd benne. A következő futamra is befizetünk.
KB

Deveraux 1-2.

1. rész
2. rész
Papp Imre horror-misztikus zsánerképregényének első két része alig több mint két hónapon belül jelent meg, vagyis elég hamar – a magyar szerzői kiadványok gyakorlatához képest. Nem csak ezen, hanem a külcsínen is látszik Imre lelkesedése, ugyanis színes, fényes, kartonszerű borítólapokkal, illetve a belívek sem nyomtatópapírra készültek.

A belbecst tekintve azt el lehet mondani, hogy nem a kísérletező, úttörő szerzői képregények közé tartozik, vagyis nem igyekszik minél több, máshol még nem látott megoldással dolgozni. Épp ellenkezőleg: más rajzstílusára, karakterére nagyon hasonló portékával állt elő. Arról ugyan lehet vitatkozni, hogy ilyesmit miért, hogyan érdemes csinálni, de emiatt elítélni biztosan nem érdemes. A Hellboy történetek rajzstílusának koppintása egyértelmű, a kalandozó csapat összetétele is ismerős hangulatú, hajaz Pokolfajzat kollégáinak különcségére-különlegességére. A főhős, aki a címadó Deveraux nevet is viseli, máshonnan, John Constantine, a démonvadász világából kacsint át. A hasonlóság az említett sorozatokhoz tetten érhető máson is, például a békák többszöri feltűnésén, csápok gyakori előfordulásán , vagy azokon a módszereken, amikkel az összecsapások során élnek a szereplők: sokszor fordul elő például a szájon át megjelenő rejtett „képesség”.

A történet, a kisebb kanyarjaival megfelel a stílus követelményeinek, egy-egy füzetet elolvasva ilyen szempontból nem nagyon lehet hiányérzetünk a felvezetés, az elvárható meglepetések, illetve a nagyobb vége-összecsapás miatt. Ami elsőre furcsának tűnhet az a verbális humor stílustól fényévekre távol eső tartalma. Egyébként valóban fényévekről van szó, mert többször egy-egy Star Wars idézet az élcelődés alapja – leggyakrabban a csapaton belül. Erre lehet mondani, hogy vérmérséklettől függően az olvasó bosszankodik rajta (mert nem illik ez a meghökkentő viccelődés egy igazi démonos történethez), vagy éppen röhög (mert valóban van valami halvány kapcsolódási pont a poénokhoz).

Ha a képregényt, mint a műfaj megvalósított példányát nézzük, gyakoriak a jól olvashatóan megkomponált oldalak, van néhány tényleg hatásos beállítás, de előfordul pár olyan hiba is, ami megakasztja az olvasást. Az látszik, hogy Imre bizonyos szempontból jól ráérzett a Hellboy-rajzstílusra, de néha az oldalak, vagy egy-egy kép sem bírja el azt, amit a szerző bele akart rajzolni. Az első füzet végén a harc közben néha nehéz követni a történéseket, ami valószínűleg segített volna az egész vagy féloldalas nagyobb rajz, több oldalra széthúzva a finálét. Néha pedig az tűnhet fel annak, aki ilyen szemmel is nézi, hogy egy-egy panel az olvasó fantáziájának szerepét akarja átvenni, vagyis felesleges.

Van még hová fejlődnie Papp Imrének, de az eddigi négy VaHaN kötet és ezen két Deveraux füzet alapján ez a fejlődés sínen van. A legfontosabb az, hogy egyértelműen érezhető a képregényből a lelkesedés (nem csak a fent említett gyors megjelenésen, vagy a minőségi papíron) – a stílus-másolás, a karakter-sémák felhasználása és a (szerencsére nem sok) formanyelvi akadás ellenére is. Érezni, hogy ő már egész jól tud és akar is képregényeket készíteni. E nélkül a lelkesedés nélkül pedig nem sok minden sikerülne – kitartást neki!
HZ

Oldalak: 1 2