Szemle 2010 ősz-tél-2

Folytatjuk a tavaly év végén megjelent újdonságok rövid és tömör kritikáinak sorát.
Eheti gárdánk: Kránicz Bence, Halász Zoltán, Lénárd László.

Hellboy – Ördögöt a falra

[toc]A Hellboy második kötetében Mike Mignola már a rutinos John Byrne segítsége nélkül vág neki az írói feladatoknak is, innentől datálható a valódi szerzői sorozat indulása. Merthogy abszolút szerzői műről van szó, noha Mignola épp a műfajiságban kalandozik gátlástalanul. Nem is akármilyen zsánerekből építkezik: a legolcsóbb ponyváknak és már-már alapállásban is parodisztikus exploitation-daraboknak fenntartott gettókból szabadítja olvasóira a náci zombikat, kommunista boszorkánymestereket, huszárcsákós vámpírokat és más agymenéseket. Mi pedig hatalmas vigyorral nyugtázzuk az újabb és újabb figurákat. A Hellboy karakterkészleténél szórakoztatóbbat nagyon nehéz lenne összetákolni, azóta sem sikerült senkinek, pedig még a jelen kötet előszavában dicshimnuszokat zengő Alan Moore is megpróbálta (a League of Extraordinary Gentlemen jóval intellektuálisabb megközelítésben ugyan, de ugyanebben utazik). Bár a főhős belső konfliktusainak boncolgatása közben alapvető egzisztenciális kérdéseket is érint (mint az eleve elrendeltség vagy a származás leküzdhetősége), Mignola valójában egy percre sem veszi komolyan magát. Egyetlen igazi célja a már említett ponyvamitológiák összeházasítása az antik és szépirodalmi gyökerű történetekkel, erre pedig aligha találhatna alkalmasabb médiumot a szuperhősök köré kiépült comicsnál, ahol eleve felismerhetően valósult meg ugyanez az igény.
Mignola egyediségét ikonikus rajzstílusa is megfelelően reprezentálja: lefojtott, a történet vadságához képest meglepően visszafogott színekkel és durván faragott, szögletes alakokkal távolítja el a valószerűségtől munkáját. Érdemes megfigyelni, hogy a karakterek jelentős részének, így a főhősnek sincs szembogara: épp olyan kiismerhetetlen, más szférában élő lényekről van szó, mint amilyeneknek a klasszikus görög szobrokat látjuk (a hangsúlyos árnyékolásról, takarásokról nem is beszélve). A figurák egy posztmodern kaland-univerzum tőlünk távoli lakói, és a címszereplő hivatott arra, hogy eligazítson minket ebben a környezetben. Az első kötethez hasonlóan továbbra is ő az, akit Mignola még nem képes kellően érdekessé tenni, nem érezzük, hogy miért ő van a középpontban (ebben a részben Raszputyinról például sokkal többet tudunk meg). Pedig Hellboy nagyon izgalmas karakter: egyszerre szörny és ember, trash-elemekből táplálkozó műfajkevercs és konzekvens szerzői világ kettős állampolgársággal rendelkező rezidense. Azért nincs baj, a sorozat már most remek, de egész biztos lesz még jobb is.
KB

Napirajz #4 – Írószemmel ’74

Ha Napirajzot olvas az ember jó, ha félreteszi sznobizmusát, büszkeségét, vagy elkezdi kezeltetni magát kisebbrendűségi komplexusával, mert ha ezek közül bármelyik valamennyire is része az életének, hát olyan gyorsan le fogja tenni, hogy a lapok közül még a nyomdaillat sem tud elillanni. Pedig a Napirajz jó. Több szempontból is. Egyrészt már sokadjára mutatja meg, hogy szép- vagy iparművészeti végzettség nélkül lehet vizuálisan (is) szórakoztató, sikeres köteteket készíteni. Ez a példamutatáson kívül is értékes, mert honi oldalról még azért nincs ilyenekből túltermelés. Másrészt a szórakoztatás mellett tükröt is tart, mint minden rendes alkotás. Kapcsolódik az olvasóhoz sokféle módon, van akihez az egyszerű, kisarkított hétköznapi poénokkal, van akihez a nyíltan brutális vizualitással, van aki a kortüneti kiemeléseket értékeli, meg persze biztosra veszem, hogy léteznek bonyolultabb lelkek, akik annyira másnak tekintik magukat a Napirajz átlagos szereplőitől, hogy eljutnak az ezen viszonyuk keltette reflektív önkritikáig is. Elhangzott már Merényi Dániel alkotásairól, hogy valójában nem is igazi képregények, amivel vitatkozni lehet, de nem érdemes, ha azt nézzük, hogy a minimális képregény definíciójának azért elég sok képsorozat megfelel – még folytatásos történeteket is találhatunk – és persze klasszikus, valódi képregények is képesek néha egyetlen kockából állani. A Napirajz élvezeti értékét a szociológiailag amúgyis szélsőségesnek tekinthető “egyszerű” emberek még jobban kisarkított beszéde, viselkedése adja, ami legtöbbször aha-élményt okoz életszagúságával, de gyakoriak a nyerítve röhögő, illetve a rajzokban viszontlátható, de bőrünkön tapasztalható érzelmi kegyetlenségre rácsodálkozó pillanatok is. A könyv rajzai továbbra is a blogról származnak, így nem véletlen, hogy bele került néhány olyan oldal is, ami aktuális eseményekről ad hírt, esküvőről vagy gyermek születéséről… Érdekes egyébként egyfajta részletekből kiolvasható kódolást keresni a rajzokban, például az egyik ilyen “híradós” rajznál, ahol a “bemondó” az utcai csapból festékesvödörbe vizet eresztő néni, na ott, a vödrön lévő felirat teljesen valósághű – bár valószínűleg kevesen ismerik a “Hero” nevű kanadai festékgyárat -, amivel teljesen szembeállítható a “Hare Krisna” címke a felmosóvödrön egy mocskosszájú képkockával arréb. A kötet mellesleg a számomra megmagyarázhatatlan okból az Írószemmel ’74 cím viselése apropóján, néhány oldalon korabeli, bennfentes, korlátolt-értelmiségi hangulatot is igyekszik teremteni, a maga kicsavart módján ferdített versbetétekkel, szürkeárnyalatban színezett grafikával, illetve a valóban stílusos fülszövegével. A Napirajz tehát jó, szórakoztatni is, de akár arra is, hogy a tolerancia- vagy felsőbbrendűségi érzés lakmuszpapírja legyen, sőt a Titkos Fiók kiadónak hála talán még további francia képregény-különlegességeket is hozzásegíthet a magyar nyelvű világpremierhez. Lám, mire is jók azok az elbaltázott munkahelyi értekezletek…
HZ

Usagi Yojimbo #9

„… Stan Sakai, fiatal kora ellenére mester. Oldalról oldalra egy nemes hagyományt elevenít fel, amely fokozatosan tűnik el a kortárs Japánból. A rajzstílusa mesterkéletlen – nem egyszerű, de díszítetlen. … Amikor kialakít és elrendez egy két vagy három panelből álló jelenetet, egy filmrendező tudatosságáról tesz tanúbizonyságot. … a történetek! – mintha friss levegőt lélegezne az ember.” – Jodorowsky írja ezt az Usagi Yojimbo kilencedik kötetének bevezetőjében,
Usagira, a Nyúl lelkére és kardjaira mindig számíthatunk – megbízható útitárs a csodásan egyszerű és tiszta mikrokozmoszban. Ezt az érzést a megjelenések biztos rendszeressége is megtámogatja: évi két kötet fix. Már van kilenc könyv. Lassan feloldódik a sok-sok történet az emlékezetben, csak annyi marad meg: ez jobb volt, emez hajszállal halványabb.
Bármikor be lehet kapcsolódni a Nyúl történetébe, jelen kötet olyan erős, hogy megszerettetésre is nagyon jó. A címadó történet (Daisó ) közvetlen kapcsolatban van a könyv egy másik sztorijával, a Rabszolgatartókkal, így egy száz oldal körüli, egy ötven oldalas és néhány rövidebb mese vár ránk – és tudva, hogy Stan Sakai sűrű, lényegretörő stílusa pár oldalban is lekaszabol, nagyon örömteli egy-egy hosszabb lekaszabolódás. Kurosawa rémilik fel monumentálisságával a leghosszabb részben, a Szökevények befejező oldala olyan többletet ad a mesteri történethez, ami erősen igazolja Jodorowsky fenti szavait. Usagi örök.
LL

Alice csodaországban (manga)

A Fumax kiadó új kötete az irodalmi feldolgozások sorát gyarapítja egy mostanság már nem is olyan különlegesnek számító stílus-házasítással: a viktoriánus korabeli Lewis Caroll regényből egy japán hölgy készített mangát. A kötetet sok szempontból csak dicsérni lehet: már a borító is felhívja magára a figyelmet a többrétegű, fényesebb kiemelésekkel, a képregény pedig a vázlatok kivételével teljesen színes, ami nagyon jól áll ennek a történetnek. Ráadásul a színek inkább hagyományosak, mellőzik a számítógépes munka feltűnő jellegzetességeit, kissé visszafogottak, vagyis valószínűleg az olvasók többségének tetszeni fog. Maga a feldolgozás hűen követi a regényt, néhány hosszabb, verbálisan elszabadult dialógus, és jelentéktelen elem kihagyásával, teljesen leképezi a regény cselekményét. Sakura Kinoshita olyan pontosan (sőt, talán lehet mondani: tisztelettel) adaptálta, hogy meglehetősen sok panelban egy az egyben felismerhetők az eredeti illusztrációk.
Őszintén szólva, ez a regény kimaradt gyermekkorom mese-könyvtárából, most kénytelen voltam elolvasni az eredetit is, mert Caroll agyszüleményét bizony első olvasásra nem tudtam hova tenni. Nincs olyan alkotás a világirodalomban, ami teljesen osztatlanul nyerné el mindenki tetszését, az pedig, hogy híres, sokszor alapműnek nevezett alkotással szemben az antipátia érzése ébred, hát – teljesen természetes. Nálam műveltebbek azt írják róla, hogy közelebb áll a korabeli Anglia tipikus társadalmi jellegzetességeinek pellengérre állításához vagy egy abszurd drámához mint a mese-hagyományokhoz – annak ellenére, hogy rengeteg embert gyermekkorától kezdve lenyűgöz a történet (így van ez a manga szerzőjénél is). A képregényben a hangsúly egyértelműen a cselekményen van, emellett az eredeti regény inkább kimértnek mondható, kevésbé butuska kishölgye a mangában olyan érzésekkel feldíszített, lányos hangulatot ad hozzá, hogy a néhány jelentőségteljes párbeszéd hiánya miatt bizony lehet, hogy hiányérzete keletkezik az embernek – annak ellenére, hogy vitán felül pontos az adaptáció. Középkorú férfiként olvasva ezeknek a valóban elgondolkodtató párbeszédeknek a hiánya tűnt fel a leginkább, amiknek behozatalára szerintem lett volna eszköztára a mangakának – főleg ebben az abszurditásokkal megtűzdelt történetben. Például amikor a magukat bolondoknak nevező szereplők beszélgetnek bolond mivoltukról, vagy amikor azon tanakodnak, hogy az “Akkor alszom, ha élek” kijelentés hogyan változik meg, ha az igéket felcseréljük…
Hogy kinek fog örömet okozni az Alice manga feldolgozása? Azoknak mindenképp, akik alapvetően vevők egy lányoknak készült szép színes, egykötetes, néhol lolita stílusú mangára, vagy akiket Alice története már korábban rabul ejtett (és hajlandók kezükbe venni egy keleti képregényt). Akinek pedig mindkettő tetszik az ki ne hagyja!
HZ

Oldalak: 1 2 3