Szemle 2009. tavasz-nyár

Múzeum

Igazi képregényes nagyhatalmakhoz képest igencsak szerény az évente kitermelt és kiadott honi anyagaink száma, ennek ellenére mégis tele vagyunk olyan kiadványokkal, melyek valamiért kilógnak a sorból. Vagyis nem lehet rájuk applikálni korábban megmerevedett sablonokat. Ilyen az éppen szóban forgó Múzeum is. A füzet két 24 oldalas képregényből áll, melyet szerzőik, Nóra és Hromkó 24 óra alatt írtak és rajzoltak meg az angouleme-i 24 órás képregény virtuális alkotótábor keretén belül. Tehát mindezt figyelembe véve, nézzük, mit is kapunk a pénzünkért – ha már piacra dobták ezeket a kísérleti darabokat!
A füzet inkább gyűjtői vonalon erős: jópofa szerkesztés (hasonlóan némelyik régi Fazekas mozi adaptáció füzetéhez, a második történet a füzet megfordításával kezdődik) és egy igazi különlegességről van szó, továbbá mondhatnánk, hogy alacsony példányszámú, de itthon a legkommerszebb hazai komik is az. Az ilyenek mindig jók egy gyűjteménybe, de félő, hogy ezen túlmenően a képregények önálló élvezeti értéke ennél valamivel kisebb.
Talán amiatt, hogy mindkét alkotónak – tudomásom szerint – ez az első legalább 23 oldalas képregénye, mindkét képregény egy-egy jelenetet jelenít meg. A fordulatok többsége rendben van, mégis itt-ott érezni a helykitöltő szerepüket. A történeteken mindenképpen dobott volna egy-két humoros beszólás, párbeszéd, de – vélhetően a fesztivál nemzetközi jellege miatt – az alkotók tartózkodtak a szöveg szinte minden formájától, így a rajzoknak önmagukban kell eladniuk a képregényeket, ami éppen a rendelkezésre álló rövid idő miatt még jobban megnehezíti az alkotók dolgát! Vincze Nóra rajzai hozták a tőle már elvárható szintet, sőt, meglepően jók lettek a karakterek és a környezetet – ami a megmérettetés kihirdetésekor megadott téma (múzeum) miatt mégis főszereplővé lép elő – nagyvonalúan ugyan, de szépen és korrektül ábrázolja. Hromkó István kizárólag sablonszerű, nagy fekete és fehér felületekkel operáló rajzai időnként nem igazán szolgálják a történet gördülékenységét, de némi fejvakarás után kiderül, éppen mi is történik. A történetet kicsit kevésnek éreztem 23 oldalhoz.
Tény, hogy az ilyen maratoni körülmények nem a legkedvezőbbek az alkotáshoz, pláne fiatal kezdők számára. Innen szemlélve a dolgokat, két teljesen korrekt művel van dolgunk, érdemes belelapozni, esetleg megvásárolni néhány száz forintért. Az alkotók mindenképpen megérdemlik a biztatást.
SzZÁ

Garfield 2009/4 – 2009/8

A Garfield nem sokat változott az utóbbi időben. Maradt a Garfield kilenc élete, ami a koncepcióban rejlő lehetőségek ellenére hatalmas öngól, ugyanis eddig egyetlen értékelhető darabot sem olvashattunk.
A Garfield kilenc élete harmadik története, a Simlisek és cicababák (2009/4-2009/5) egy illusztrált novella, amolyan noir stílusú detektívsztori. Hát, halottról vagy jót vagy semmit, és mivel ez a szörmedvény (copyright) már születésekor is életképtelen volt, így csak az utóbbi lehetőség adott. Az Extermintátorok (2009/6) egy kissé égő, némi fekete humorral meghintett sztori egy egérlikvidáló brigádról. A kísérleti állat (2009/7) egy kísérleti telepről megszökött macska története, amit a slusszpoén miatt akár élvezhetőként is elkönyvelhetünk. A Csoda kert (2009/8) viszont messze túl van a jó ízlés határain, és a giccs sokak által korábban elképzelhetetlennek tartott szintjét valósítja meg, úgyhogy lehetőleg felejtsük el minél hamarabb.
A márciusi számtól kezdve júliusig jelentkezett a Jim Davis kedvenc képsorai, amelyben a szerző a legkedvesebb Garfield-stripjeit mutatta be, így némi betekintést nyerhettünk a Garfield-képsorok készítésének titkaiba. Ez a rovat kissé olyan volt, mint az audiokommentár vagy más extrák a DVD-ken, amelyek segítségével bekukkanthatunk a kulisszák mögé. A Konzol Kid és Kázmérék viszont továbbra is velünk vannak, bár előbbi egyszer csak búcsút intett magyar nevének, és immár eredeti címén (Kid Paddle) olvashatóak a történetei. Egy újdonság is érkezett: a májusi számtól kezdve rövid (egyoldalas) illusztrált életrajzokat olvashatunk Steve McGarry tollából (Monty Python, Bono, stb.). Persze mindez továbbra is csak a körítés Garfield új (most épp 2008-as) és klasszikus képsorai mellett, amelyekkel a magyar olvasók lassan húsz éve nem tudnak betelni.
DT

Tintin – A 7 Kristálygömb, A Naptemplom

Tintinről szinte kötelező szuperlatívuszokban írni. Ezt a jó médiafogyasztó jól tudja, így sokan talán eleve némi kétkedéssel lapoznak bele ezekbe a kötetekbe először, vagy éppen 20 év kihagyás után újra. Bevallom én is féltem attól, hogy nem lesz olyan szórakoztató, mint amikor 4 évesen nézegettem, majd 10 évesen olvasgattam.
A Tintin legutóbb egyszerre kiadott két kötete egyben Hergé második két részben elmesélt sztorija. Most ne zavarjon meg bennünket, hogy eredetileg ezek is magazinban jelentek meg apró adagokban, 1943-1944 és 1946-ban. Utóbbi év egyben az első rész, a 7 Kristálygömb befejezésének éve is, ugyanis időközben Hergét megvádolják konspirációval, négyszer le is tartóztatják. A téma megérne néhány önálló írást, vagy talán éppen egyet sem – a jelenlegi kiadás szempontjából lényeges azonban, hogy a kiadványok ily módon apró képregénytörténelmi csemegéknek is számíthatnak. Ehhez képest meglepő, hogy a két képregény semmilyen aktuálpolitikai vonzattal nem bír. Ugyanakkor tökéletesen érthető, ha német megszállás alatt egy ifjúsági képregényben nem erőltetjük a kiszólásokat.
Ez a két kötet megnyugtató választ ad a felvezetőben említett kérdésekre. A képregények nem csak képregénytörténeti jelentőségüknél fogva érdekesek, hanem közvetlenül is hatnak az olvasóra. Hergé kiválóan teremti meg a különböző jelenetek, helyszínek hangulatát, a kalandokat pedig érdekesen csavargatja, illetve fűszerezi. Az egyes hangsúlyosabb, merészebb képkompozíciók most is hatásosak. Stílusteremtő, sőt iskolateremtő, egyszerű vonalvezetésű, ám pontos és precíz grafikája nem tűnik avíttnak. Természetesen itt-ott tetten érhető az utókor által Hergé szemére vetett kissé leegyszerűsítő világszemlélete, éppen ezért meglepő, mennyire finom egyes karakterek, konfliktusok kezelése Vagyis Hergé képes arra, hogy a történet adott pontján az addig sután gazemberként kezelt személyt nemes tulajdonságokkal vértezze fel, és ezzel jócskán meglepje az olvasót. (A meglepetés amúgy is sűrűn visszatérő dramaturgiai eleme.) Az író-rajzoló még számtalan játékkal él, hogy oldalait minél mozgalmasabbá tegye, ezzel ritka parádés élményt nyújtva a magyar képregénykedvelőknek.
A hazai kiadásra egy rossz szavunk nem lehet, a nyomdaminőség és az ár több mint elfogadható. És a fordítás? A kezdeti botladozások után és egy-két anakronisztikus szófordulatot figyelmen kívül hagyva mondhatjuk, hogy tisztességes munkáról van szó. De különben is, kit érdekel, ha már egyszer ilyen műveket tesznek érthetővé, elérhetővé?
SzZÁ

Négyzet – Az első abszurd kör 3-5

Szentgyörgyi Ottó comic strip lapja újabb három számot ért meg. Reméljük, még nem zárul a története, ugyanis az ezekben feltűnő, vadonatúj (és visszaköszönő) képsorokkal ismét bizonyítja tehetségét.
A koncepció mit sem változott: a füzetek első felét a már bejáratott, és Alfabéta-díjat kiérdemelt papír(on)-sorozat tölti ki, amelyben papírlapok beszélgetnek egymással a legkülönfélébb dolgokról: az olcsó viccektől az abszurdig terjed a skála. A harmadik szám második felében tűnik fel a Szörnygyár című képsor, amelynek hősei egy szörnyeket készítő tudós, annak segédje, Noa, valamint egy rakás általuk készített, félresikerült szerzet. A strip grafikai oldala ezúttal Varga Tamás munkáját dicséri. Szinte valamennyi strip egy-egy abszurd-gyöngyszem, amelyekből ez alkalommal hiányzik a társadalomkritikus él. A kellemesen beteg humor miatt azonban a Szörnygyárat bátran nevezhetjük a lap eddigi csúcspontjának.
A negyedik füzet új képsorának címe Egy egyszerűbb világ. Ebben a világban csak kockák és gömbök élnek. Ez Ottó eddigi talán leginkább társadalomkritikus képsora, aminek egyik fő témája a rasszizmus (persze némi politikát most sem úszunk meg). A remek alapötlet ezúttal is hibátlan megvalósítással párosul, hiszen a szerző tökéletesen aknázza ki az ebben az egyedi és eredeti koncepcióban rejlő lehetőségeket. Elképesztő, hogy Ottóba mennyi tehetség és kreativitás szorult. Ebben a számban azonban megbújik még valami, ugyanis egy korábbi képsor is tiszteletét teszi: az utolsó oldalon a tévéhét7 híradója is ismét beköszön (a következő füzetben szintén).
Az ötödik szám több újdonságot is hozott, csak éppen nem a képregények terén, ugyanis új sorozat helyett ezúttal a még mindig zseniális Szürke-marhák politikuspárosa tér vissza, hogy ismét gúnyt űzzön a magyar közéletből. Az egyik újítás a megnövelt terjedelem, ami persze a lap árát is valamivel feltornázta. A plusz nyolc oldalért cserébe azonban nem nagy ár egy százas. A másik a megváltozott külső. Erre már valóban szüksége volt a Négyzetnek, mert ha nem reklámozzák kellőképpen a lapot, akkor nagy feladat hárul a borítóra, amely sokkal feltűnőbbé vált annak köszönhetően, hogy elől és hátul is helyet kapott rajta egy-egy képsor.
A magas (és egyben emelkedő) színvonal ellenére a kellő publicitás hiánya miatt én még mindig nem vagyok biztos a kiadvány életképességében, de remélem, hogy tévedek. Ottó olyan elánnal ontja magából a jobbnál-jobb ötleteket, hogy az szinte már megszégyenítő a többi hazai alkotóra nézve. Kár lenne, ha a lap túl vakmerő startja miatti esetleges anyagi sikertelenség idő előtt szárnyát szegné…
DT

Oldalak: 1 2 3 4