Szemle 2009. tavasz-nyár

Legfrissebb képregénykritikai összeállításunkban feldolgozzuk a 2009. tavaszi képregénydömping néhány hátramaradó kiadványát és szemügyre veszünk néhány nyári meglepetést. A választék ismét nagyon széles és a gárda is a megszokott (Dunai Tamás és Szabó Zoltán Ádám).

(Ahol tudtuk, ott megadtuk a kötetekről bővebb adatokat tartalmazó hírek linkjeit, ezek az egyes címek felirataira kattintva érhetőek el.)

Guszti 1-2

[toc]Igazi ínyencfalatok kerülnek most terítékre, ugyanis a Nyitott Könyvműhely egy kortárs, az ezredforduló után befutott belga alkotó díjnyertes képregényeivel ismerteti meg a hazai olvasókat. A flamand Pieter de Poortere Boerke-sorozatában a minimalista, (ál)naiv megvalósítást ötvözi kegyetlen fekete humorral.
A sorozat első (Guszti a tehenek barátja) és harmadik (Guszti történelmet ír) kötetét jelentette meg a kiadó két gyönyörű, keményborítós albumban. Egy picit sajnálhatjuk, hogy Boerkéből Guszti lett, és nem B-betűs nevet kapott a fordításban, mert így néhány dolog nem jön át (például hogy miért B-t formáz a Donkey Kong-os egész oldalas panelen a futószalag iránya). A kötetek rövid (általában egy, ám néha akár négy oldalas) néma képregényekből épülnek fel, amelyeken legfeljebb a képek részeként tűnik fel olykor-olykor egy-egy felirat.
A Guszti egyértelműen nem mindenkihez szól, így szükség van némi nyitottságra a befogadásához. Bár nem de Poortere az első olyan szerző, aki fanyar, könyörtelen és durva történeteit ártatlan rajzokba csomagolja, mégis rá kell hangolódni az alkotó szokatlanul pesszimista („Ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel!”) és kíméletlen fekete humorára. Ám ha ez sikerül, kellemes időt fogunk eltölteni Guszti szövegmentes történeteivel.
Meg kell jegyezni, hogy a két kötet színvonala közel sem azonos: a Guszti a tehenek barátja mindössze gyenge közepest érdemel, ám a Guszti történelmet ír iszonytatóan zseniálisra sikerült. Míg az első kötet vicceinek egy része kifejezetten rossz vagy erőtlen, és alig-alig talál be néhány, addig a harmadik kötet abszurd fekete humora a Monty Python legjobb pillanatait idézi. Egyértelmű a fejlődés, hiszen magasabb színvonal, ügyesebb megvalósítás, valamint érdekesebb téma és kiforrottabb koncepció (Guszti végigkalauzol minket a történelmen) jellemzi ezt az albumot. Előbbi csak mértékkel, utóbbi viszont kifejezetten ajánlott mindazok számára, akik kicsit is lelkesednek az európai képregényekért, az abszurdért vagy a fekete humorért!
DT

Star Wars 2009/2 – 2009/4

Idén a Star Wars valamennyi számát a korokon átívelő crossover, a Vektor tölti ki, úgyhogy nézzük meg, mit hoztak a történet újabb fejezetei.
A Régi Köztársaság lovagjainak (Knights of the Old Republic) idejében zajló harmadik-negyedik rész kezdi elveszteni az egyedi, csak e sorozatra jellemző hangulatát, miközben a Vektor belső logikája átveszi a hatalmat a történet felett. Ennek ellenére ez még mindig kellemes olvasnivaló, amit a remek karakterek (Zayne Carrick és Gryph) ismét elvisznek a hátukon. Hőseinknek sikerül megszerezniük a rakghoul kórt terjesztő Muur Talizmánt, ami azonban annyira veszélyes, hogy miután az első részben feltűnt jedi lány, Celeste Morne felölti, évezredekre egy koporsóba záratja magát. A negyedik és ötödik fejezet között évezredeket ugrunk. A történet a Sötét Idők (Dark Times) alatt folytatódik: Darth Vader kiszabadítja börtönéből Celeste Morne-t, majd összecsap vele, ám végül kénytelen megfutamodni előle. Ennyi. Ez a két rész (ötödik és hatodik) nem kis mértékben csalódás. Üres, eseménytelen, sótlan, kisstílű, semmitmondó és feleslegesnek hat, csak hát mindegyik ongoingba be kellett szorítani a Talizmánt. Mentségére szól azonban, hogy ezek események járulnak hozzá ahhoz, hogy a későbbi füzetekben is feltűnhessen Morne és a nyakék. Nem csak időben, hanem grafikailag is nagy az ugrás a negyedik és ötödik rész között: Doug Wheatley és Dave Ross realisztikus és sötét képei váltják Scott Hepburn olykor csaknem karikatúraszerű rajzait.
A Lázadás (Rebellion) idején játszódó hetedik és nyolcadik rész végre a klasszikus szereplőgárdával (Luke, Leia, Han Solo és társaik) operál. Darth Vader még tisztán emlékszik a talizmánt őrző ősi jedire, aki még számára is túl nagy kihívásnak bizonyult, és csellel ráveszi a lázadókat, hogy találkozzanak vele, hátha Celeste a pusztulásukat okozza. A képi világ ismét kellemes: Dustin Weaver illusztrációi a Dark Times sötétebb irányvonalát követik.
De mi a célja a Vektornak? Mivel a Dark Horse az állandó Star Wars-sorozatok felé fordult, azt szerette volna elérni ezzel a crossoverrel, hogy az egyes füzetek olvasói kezükbe vegyék a többi lapot is. Azt azért el kell ismerni, hogy a kiadó ügyesen oldotta meg a crossovert (a másik lehetőség az időutazás lett volna, ami idegen a Star Wars környezettől). Mivel a kedvcsináló funkcióját tökéletesen betölti, nálunk viszont jelenleg egyik ongoing sem fut, a hazai megjelenés előtt még mindig egy kicsit értetlenül állok. Továbbá amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogyha valakinek most jutna eszébe elkezdeni gyűjteni a Star Wars képregényeket, bizony bajban lenne. Míg egy valódi Star Wars fannak túl szimpla ez a történet, addig az egyszeri halandónak túl hardcore a sztori, mivel egy csomó ongoingba kapcsolódunk be majd gyorsan ki, és egy rakás mellékszereplőt ismerünk meg, majd felejtünk el örökre. Sajnos a Vektor ebben a formában csak úgy lóg a levegőben… Vagy inkább hánykolódik az űrben?
DT

Kalyber Joe #4 – Angyalok a pokolban

A harmadik rész kevéssé sikerült melodrámája után Pilcz Roland egyszemélyes sorozatával visszakanyarodik a második rész Indiana Jones féle kalandjaihoz. Önmagában ez is elég a rajongók/szurkolók megosztásához, hiszen sokan bíznak abban, hogy Rolandtól hamisítatlan, látványban és akcióban bővelkedő műfajtiszta kalandképregényt olvashatnak, míg mások jobban örülnének, ha folytatódna az első részben megvillantott kisrealista humor, Roland környezetének görbe tükre.
Ahogy alkotóját ismerjük, Kalyber Joe kalandjai minimum 10 részre előre meg van tervezve, mindegyik rész más helyszínen, témával, statisztákkal és nem utolsó sorban, műfajjal. Most éppen kaland. Rögtön meg is állapíthatjuk, hogy Rolandnak így másodjára már sokkal jobban sikerült megragadnia a kalandképregények sajátosságait. Nem újdonság a jól felépített dramaturgia, a mindenkori képkocka mennyiség eltalálása, a történetet oldó laza (és ritkábban erőltetett) poénok. Az első kötettől fokozatos grafikai színvonal emelkedést is megszokhattuk. Meglepő viszont, ahogy a történet legelején rögtön a lecsóba csapunk és a kötet kb. harmadáig ki is tart a sodró lendület. Ilyen magabiztossággal előadott hasonló jellegű jelenetet hirtelen nem tudnék felidézni magyar képregényből. Ezek az erények sikeresen feledtetik a füzet egyértelmű gyengéit, az időnkénti közhelyes filozofálgatásokat, a palacsintakezeket és a túleffektezett színezést. Bár ez utóbit kétlem, hogy túl sokan tartanák hibának, sőt!
Érdekes, hogy a sorozat nem titkolt ihletői, Indiana Jones, Star Wars, stb. mellett egyre inkább fel lehet fedezni Kalyber Joe és Tintin közt párhuzamokat.
Végezetül itt is had térjek ki a „csomagolásra”: ez az új füzetes formátum kifejezetten jól illeszkedik a megcélzott műfajnak és remélhetőleg így sűrűbben követhetik egymást a folytatások. Az ára annyi, amennyi, ezt sajnos tudomásul kell venni: jelenleg itthon ilyet olcsóbban nem lehet kihozni.
SzZÁ

Titeuf – A Zélet célja

Az európai képregények rajongóit valósággal elkényeztetik az utóbbi időben a hazai kiadók. A svájci származású Zep (eredeti nevén Philippe Chappuis) sikersorozata, a Titeuf franciahonban valódi képregény-bestsellernek számít, és az új köteteiből több millió példány talál gazdára. Az Athenaeum pedig volt oly kegyes hozzánk, hogy a széria legújabb, tizenkettedik albumát megjelentette magyarul.
A szerző első, 12 éves korában készített, képregényét a Led Zeppelin tiszteletére Zepnek nevezte el, ám a név olyannyira megtetszett neki, hogy azóta is ezen az alkotói álnéven publikál. Legnagyobb sikerét a Titeuf jelenti, ami albumról albumra jobb eladásokat produkál, így mára a kiadója, az Editions Glénat legnagyobb fejőstehenévé vált. A 2008-as kötet címe A Zélet célja (Le Sens de La Vie), amely a korábbiakhoz hasonlóan rövid, egy-négy oldalas képregényeket tartalmaz.
A Titeuf a francia/belga kölyökképregények sorába illeszkedik, amelyekből már itthon is kaphattunk némi ízelítőt: a Marci-sorozat (Cédric) négy, szintén keményborítós albumot ért meg magyarul, a Kis Spirou az egykori Tiszta Diliben tűnt fel, míg a Kid Paddle (Konzol Kid) előbb a Kreténben, majd a Garfield magazinban tette tiszteletét. Ezek rajongói a Titeufben is megtalálják számításaikat.
A Titeuf pimasz (gyakran szexuális töltetű), de bájos humora középpontjában a felnövés, a lányok és az iskola áll. Különösen viccesek az olyan aktuális képsorok, mint A mangafesztivál című, amelyben hőseink az egyre terjedő cosplayt figurázzák ki. Ráadásul ezúttal a magyar kiadásra sem lehet egy rossz szavunk se: kemény borítós, igényes kivitelezésű albumot vehetünk a kezünkbe, amihez Dunajcsik Mátyás készített remek fordítást. Várjuk a folytatást!
DT

Oldalak: 1 2 3 4