KomiXérum #24

Ha valaki most kezdene el ismerkedni a KomiXérummal, és óránként elolvasna egy részt, immáron egy teljes napig tartana az olvasgatás. Nem hangzik rosszul, mi? Az eheti adag mondjuk nem túl bőséges, de ezt tudjátok be a sulikezdéssel járó nehézségeknek. Azért fogyasszátok egészséggel!

Invincible Iron Man #17

Történet: Matt Fraction
Rajz: Salvador Larroca
(Marvel Comics)

[toc]Most Wanted, 10. rész – és még kettő hátravan. Elnézve ezt és az Uncanny X-Ment, lassan kezd megingani a bizalmam Matt Fractionben. Mert dacára annak, hogy az Invincible Iron Man annak idején fantasztikusan jól kezdődött, ki is fulladt az első sztori végére, ez a második meg egyszerűen eleve nem tudott igazán beindulni. Ez pedig azért is kár, mert a Most Wanted egyébként telis-tele van jó ötletekkel, és ráadásul olyan szimpatikussá és esendővé teszi a Civil War után már-már rosszfiúként ábrázolt címszereplőt, amilyennek nagyon régóta nem láthattuk. Norman Osborn „sötét uralmának” köszönhetően Tony lassan, fokozatosan törli ki az elméjét, hogy megakadályozza az abban lévő információk rossz kezekbe kerülését. Ezzel persze intelligenciája is folyamatosan degradálódik, ez a folyamat pedig ebben a részben elér egy olyan szintet, amin már alig emlékszik rá, hogy kell elküldeni egy e-mailt. A Civil War körüli eseményék afféle nehezen kedvelhető, vezető világrendőrré emelték a főhőst, Fraction pedig most az egészet a visszájára fordítja: megfosztja Tonyt a hatalomtól, a pénztől, a barátoktól és szövetségesektől, és megfosztja legfontosabb fegyverétől, az intelligenciájától is – és ahogy egykori önmagának szerencsétlen, szánalmas árnyékaként próbál lépést tartani az eseményekkel, az olvasó nem tud nem együtt érezni vele.
Fraction lényegében lehámozza a karakterről annak „mesterséges” rétegeit, hogy végül ne maradjon semmi, csak maga a HŐS, aki körülményektől függetlenül teszi, amit tennie kell – és bár ezt ezerszer láthattuk már, ezerféle sorozatban, ilyen részletesen és érzékletesen bemutatva nem sűrűn. És mindezek ellenére, a Most Wanted döcög: mert bármily lenyűgöző is Tony sorsának alakulása, az aköré szőtt akciók önismétlők (hősünk most War Machine-nel harcol… most Madame Masque-kal… most Namorral…), és mivel a sztorit nem viszik sehová, érezhetően csak dekorációnak és helykitöltésnek vannak. Pepper és Maria Hill történetszálai is lehetnének sokkal jobbak: nagyon úgy néz ki, hogy Fraction az előbbivel egy túlságosan könnyen kikövetkeztethető fordulatot készít elő, az utóbbival meg csak próbálja valahogy elütni az időt addig, amíg újra összekapcsolhatja a fő eseményekkel. És sajnos Salvador Larroca képei is egyre kevésbé élvezetesek: hátterei hol csúnyán elnagyoltak, hol meg szinte fotorealisztikusak, ez a váltakozás meg újra és újra kizökkenti az olvasót. Norman Osborn pedig borzalmasan néz ki: mint valami fontoskodó, fáradt irodai aktakukac, ami persze szöges ellentétben áll azzal a fenyegető, veszélyes ellenségképtől, aminek Fraction (a maga részéről hatásosan) igyekszik beállítani őt. Kétségkívül remek történet ez – csak nem ilyen hosszan és ilyen sok sallanggal elmesélve. Bár van még egy remény a Most Wanted számára: ugyanis az az érzésem, hogy kötetben, egyben végigolvasva sokkal hatásosabb lesz.
Olórin

Lenore #1

Történet és rajz: Roman Dirge
(Titan Books)

A megjelenés nem új, de nem is annyira régi, hogy ne lehetne bepasszírozni az eheti Xérumba. Kár lett volna, ha elsikkad: Lenore! Kell-e ennél többet mondani e cím promózásánál? Létezik-e egyáltalán valaki, aki nem ismeri Roman Dirge teremtményét, minden feslett erkölcsű individuum kedvenc karakterét, jófej emósok emblematikus figuráját, akit gótikus orientáltságú horrorgeekek emelnek pajzsukra? Kétlem, de ha mégis létezik ilyen elvetemült egyén, annak szerencséje van, hisz az új Lenore sorozat nemrég kezdetét vette, így az újdonsült olvasó, mintha mi sem történt volna, vetheti bele magát ezekbe a féktelen tempójú, sokszor szó szerint halálos humorú történetekbe. Az eredeti sorozathoz képest néhány változtatáson esett át a cím, de az alapvető dolgok ugyanazok maradtak: Dirge egyedi rajzstílusa, és eszméletlenül vicces történetei mit sem változtak az első szám óta eltelt röpke évek alatt.
Dirge-t Lenore megalkotására Edgar Allan Poe egyik költeménye ihlette, és a karakter saját sorozata a Slave Labor Graphics-nál jelent meg. Ez 13 számot jelentett, és bár a Wikipédia szerint rengeteg címmel büszkélkedhet e kiadó, legnagyobb sikerét mindenképpen ennek a legjobban egy halálfejre hajazó kislánynak köszönheti. Lenore mostanra a Titan Books-hoz csatangolt, akik máris masszív reklámkampányba kezdtek: az új képregénysorozat mellett kinyomják gyönyörű albumba rendezve és kiszínezve a régebbi számokat. Ahogy ezek a könyvek majd, úgy ismertetőm tárgya most a szokványos fekete-fehérhez képest színekben pompázik. Szerencsére egyáltalán nem hat furán, nem sikerült elrontani ezt a munkát: nem csillivilli színek folynak egymásba, hanem a képregény hangulatához sokkal jobban illő fakóbb oldalak sorjáznak előttünk. Természetesen a munka ezen fázisát is Dirge vállalta magára.
A füzet három történetet tartalmaz, mellé pedig kapunk egy bepillantót Dirge másik képregényébe, az amúgy elég vicces Samurai Slothba, ami azért lehet érdekes, mert ezek alapján a folytatás eléggé elképzelhetetlen: ez egy Lenore füzet no, aki olvasta, az pedig tudja, miről beszélek. Ezen túl, ami az extrák közül minket érdekelhet, az mindenképpen Dirge saját múltját, illetve a horrorisztikus történetekhez fűződő viszonyát bemutató egyoldalasa. Úgy vélem, e romlott elméjű fiatalember elméjében tett kirándulásból ennyi pont elég is: a végén pedig minden kiderül, azaz mindenki derül.
Az első hosszabb képregény a The Macabre Malevolence of Mortimer Fledge címre hallgat, és Lenore születését veszi górcső alá (amiről tudtátok, hogy a mikroszkóp régies neve?). Ez nem meglepő módon a halálával kezdődik, az őt életre keltő tudós pedig oszlopos karakterévé válik e remek történetnek. Bevallom, én Lenore karakterét elsősorban a maximum három-négyoldalas, stripszerű rövidjei miatt szerettem meg, melyek jó képsorokhoz illően egy csattanóra vannak kihegyezve. Ennek megfelelően viszonylag kevés hosszabbat olvastam belőle, és épp ezért volt meglepő látni, hogy mennyire is jól működik ebben a formában az egész. Egyetlen poén helyett folyamatosan kapjuk az oltást, és abbahagyhatatlanul peregnek előttünk az oldalak. A panelek egymásutániságából kialakuló bosszúképregény főleg a második felében válik gyomorforgatóan viccessé, és mivel egy kifejezetten fáradt pillanatomban olvastam, a finálé a maga képtelenségével bőven előrevetítette még nagyobb rajongásomat e képregény iránt. A második már egy rövidebb: The Parasol Princess címmel egy újabb Dirge-karakter aranyos stripszerű bemutatkozása, tündöklése, és elmúlása: kifejezetten hatásos módon abszolválva. Végül egy újabb Lenore egyoldalas következik leírhatatlanul hosszú címmel, szintén vicces végkifejlettel: ez a füzet úgy tökéletes, ahogy van. Remélem az alkotó most újabb lendületet vett, és még jó sok füzettel ajándékoz meg minket.
Az újraindított Lenore sorozat első száma kötelező olvasmány, ugyanis tudom, hogy bennetek, olvasókban is rejtőzik valahol egy sötétlelkű gonosz. Tíz patológusból kilenc és fél ezt a füzetet ajánlja!
Fdave

Oldalak: 1 2