Szemle 2008. december (2.)

Sarlós Endre képregényei: A három királyok csillaga, A nagy játszma

A Windomnak decemberben sikerült két olyan kötettel is előállnia, amelyek hazai adaptációs képregényeket tartalmaznak. Persze, mindez nem meglepő, hiszen a kiadó vállaltan az itthon több évtizede kitaposott útvonalon halad. A már bemutatott Kiss Ferenc/Vass Mihály kötethez képest ez a füzet még inkább tekinthető ortodox munkák gyűjteményének. Már a kiválasztott nyersanyag is romantikus novella, illetve történelmi kalandregény. Továbbá mindkét történet esetében a forgatókönyv írójaként azzal a Cs. Horváth Tiborral találkozhatunk, akinek neve egyet jelent ezzel a műfajjal. Sarlós Endre rajzai pedig sokkal inkább hasonlítanak a nagy öregekére, mint pl. legutóbb Vass Mihály rajzai. Az eredetileg 1986-ban, a Fülesben közölt A három királyok csillaga rajzain Zórád karakterei, arcjátékai köszönnek vissza, az 1978-ban, szintén a Fülesben közölt A nagy játszmában pedig Sebők hangsúlyosabb fény-árnyék játékai, a nehezebben beazonosítható karakterek felvállalása. A nagy elődökhöz való hasonlóság ellenére megállapíthatjuk, hogy Sarlós kifejezetten jó munkáiról van szó! A két munka közül mégis kiemelném A három királyok csillagát gazdagon illusztrált hátterei, pontos kontúrjai, rögtön azonosítható szituációi, szereplői, a perspektívák változatos használata és az éles kontrasztok kizárólag indokolt esetben, inkább a közérthetőséget előnyben részesítő alkalmazása miatt. Az összhatás meglepően „képregényes”, átlapozás után könnyebben szánjuk rá magunkat. Ezzel szemben Sarlós A nagy játszma képkockáiban ritkán hagy teret a szereplőkön és legfontosabb tárgyak között és azok körül. A rengeteg árnyékos, sötét felülettel együtt túlzsúfolttá válnak az oldalak. Pedig Sarlós már ebben a képregényében is megvillantja a hatásos perspektívák kiválasztásában rejlő tehetségét (31-32. o.).
Az adaptációk persze olyanok, amilyeneket elvárunk Cs. Horváth Tibortól: szöveggel túlzsúfoltak, megint csak szöveggel kipótolt hatalmas történethézagok és persze mindaz, amiért szeretjük/ nem szeretjük ezeket a képregényeket. Akárhogy is, kifejezetten élvezhetőek a történetek. Jókai Mór kisregény-adaptációja talán jobban sikerült ebből a szempontból is, hiszen története kisebb ívű, nagyobb tér jut a karaktereknek, motivációknak.
Benyovszky Móric lovassági tábornok, kalandor, király és sok minden más élete ha ma kerülne képregényes átdolgozásra, bemutatásra, akkor szerencsésebb lenne közvetlenül az emlékiratokból (amelyet épp a füzet másik történetének eredetijét jegyző Jókai Mór fordított magyarra) és más dokumentumokból előállítani egy mai kor szelleme szerint tálalt forgatókönyvet, de ezt nem vethetjük Cs. Horváth szemére, hiszen Rónaszegi Miklós regényét 1955-ben adták ki, képregényváltozatát pedig rá 13 évre. Szépen érződik is az a bizonyos korhangulat: a főhős demokratikus, származásra, vallásra tekintet nélküli emberi szabadságot hirdető nézeteivel kiemelten találkozhatunk a képregényben, cserébe sajnálatos módon éppen emberi jellemét nem ismerhetjük meg; kissé sablonos maradt a karakter, ami a történet második felében okoz nehézséget, ugyanis akkor már nem bírjuk követni a notórius világutazó motivációit.
SzZÁ

Star Wars 2008/6 – 2009/1

A Star Wars képregényekért sokan azért nem rajonganak igazán, mert általában nem képesek úgy ötvözni az epikus történetet a könnyed stílussal, ahogyan az eredeti trilógia darabjai és az Episode 1 – a későbbi részekre ez nem vonatkozik, mert azok végső formáját már erősen befolyásolta a rajongói nyomás, így jóval mesterkéltebbek lettek, mint az első négy. A képregények hangulata tehát csak el-elvétve hozza a filmekét. A régi köztársaság lovagjai-sorozat azonban változtatott ezen a trenden, hiszen végre minden a helyére került benne: az egyedülálló és szerethető karakterek (az eddigi legjobb Star Wars képregény-hősök), a jól megírt párbeszédek, a fordulatos és nagyszabású történet, és legfőképpen a színvonalas humor. Valami olyat kaptunk, ami miatt akkor is megérte venni a lapot, ha a másik sztorit el sem olvastuk. Kár, hogy a két éve tartó A régi köztársaság lovagjai hamarosan pihenni fog.
A sorozat amúgy épp leült egy kicsit, ám annak ellenére is öröm volt olvasni a decemberben zárult, kétrészes, közjátékszerű epizódot (Újra együtt), hogy az volt az eddigi leggyengébb történet. Nem ezzel a sztorival búcsúzunk azonban hőseinktől. A sorozat távozása előtt már át is ugrottunk pont egy tucatnyi számot, ugyanis A régi köztársaság lovagjai 25. számával indul a 2009. január-februári füzetben elkezdődött, ez évre tervezett 12 részes, korokon átívelő crossover, a Vektor. A történet ígéretesen indul, bár azt nem tudjuk meg, hőseink (mindössze Zayne Carrick és Gryph) miként kerültek ismét a Tarisra, hol és mikor hagyták el társaikat, valamint hogy pontosan honnan és milyen módon mentette ki Zayne Gryph-et, de ha túltettük magunkat ezeken az apróságokon, élvezetes kalandban lehet részünk. Mivel decemberben fejeződött be (végre) a Sith Birodalom bukása is (ami nem elég, hogy nem volt egy nagy eresztés, még csúnyán össze is lett csapva), ezúttal két részben élvezhetjük Zayne-ék szerencsétlenkedését. A két szökevény csaknem slap-stick figurának hat az új szereplő, Celeste Morne, a céltudatos jedilány mellett. A humor továbbra is a helyén van (sőt!), és a történet is nagyobb szabású, mint megszokhattuk: az események egy szokatlan járványt terjesztő talizmán körül forognak.
Bár az egyik szemem sír a 12 kihagyott szám miatt, a másik nevet, mert a Vektor minőségi szórakozásnak ígérkezik. Azt pedig csak remélni merem, hogy az átugrott részekről sem feledkeznek meg végleg a hazai szerkesztők, ugyanis már akkor is kár lenne értük, ha csak fele olyan jók, mint A kezdetek (2007/1-6) vagy a Lobbanáspont (2008/1-4) című sztorik.
DT

Fekete-Fehér Képregénymúzeum #5: Szemere Antal: Némó kapitány

Erre a hónapra olyan sok hazai adaptációs képregény újrakiadást kellett bevizsgálni, hogy ennél a darabnál fel is adhatnánk a küzdelmet. Szerencsére ez a kiadvány, úgy mint a többi 2008. decemberében kiadott adaptációs újra egy picit eltérő, így most is van miről csámcsogni.
Kezdjük rögtön a sorozat legnagyobb erényével: amellett, hogy az érdeklődők elé vet ma már nehezen beszerezhető, hazai képregénytörténeti jelentőségű műveket, azokat igyekszik kontextusba helyezni, vagyis azt tisztázni az olvasók számára. Megtudjuk a Némó kapitányhoz köthető Verne regények magyar kiadásainak történetét, ezek különböző hazai és külföldi képregényváltozatairól is megtudhatunk kevéssé ismert adatokat, továbbá a kötet főszereplőjéről, Szemere Antalról, a képregények rajzolójáról is kapunk egy életrajzi összeállítást, ami valószínűleg nyomtatásban előzmény nélküli. Az előbbiek eredeti kutatásainak összképét kicsit rontja, hogy Verne Gyula életrajza a francia wikipédiából lett összeállítva, ami azért mégse a leghitelesebb és legelegánsabb megoldás.
A kéthetente megjelenő Tábortűzben 1958 és 1959-ben egymást követő folytatásos képregény forgatókönyvét Sebők Ferenc írta, akinek szövegkönyvét jogi akadályok miatt kellett lecserélni Szász Endre 1870-es regényfordításaiból vett részletekre (erről és a kötet más viszontagságairól bővebben olvashattok Kiss Ferenccel készült interjúnkban https://www.kilencedik.hu/?p=3459 ). A regényrészletek szó szerinti beemelése még nem teljesen idegen a korabeli adaptációs képregényektől, de a feltűnően elavult nyelvezet tovább kelti bennünk azt az elbeszélés ritmusa (nagy lépések és hézagok), szerkezete (nagyon ritka párbeszédek, szövegtúlsúly, stb.) keltette érzetet, miszerint maga a képregény is Verne idejében készült, nem pedig rá háromnegyed évszázaddal. Ezt tovább fokozza Szemere egyébként nagyon szép és kifogástalan rajzai, aligha véletlenül, hiszen a kötetben szereplő leírás szerint a számos hazai Verne képregényadaptáció közül éppen ezek emlékeztetnek leginkább az eredeti századfordulós kötetek fametszet illusztrációira. A történetmesélés (szöveg+rajz!) viszonylagos merevsége inkább az Utazás a tenger alatt feldolgozásánál zavaró, de ha sikeresen abszolváltuk a füzet első felét kitevő történetet, akkor a második felére már jóval élvezetesebb dolgunk lesz, hiszen a Rejtelmes sziget valamivel oldottabbra, könnyebben befogadhatóra sikerült, köszönhetően a gyakrabban előforduló szövegbuborékoknak, beszédesebb háttérrajzoknak és a fordulatokban gazdagabb történetnek.
SzZÁ

Nana 3

Szex, szerelem, káromkodások, punk-rock: ha létezik olyan kifejezetten nőknek szóló manga, amit egy jóérzésű hímnemű egyed nem vág azonnal a sarokba, akkor a Nana az. Yazawa Ai mangája a képregény médiumban szokatlan érzékenységgel és őszinteséggel szól a nőkről, a párkapcsolatokról, a fiatal felnőttek mindennapos (vagy éppen nem mindennapi) problémáiról. Hiteles női alakokkal, és valódi női érzésekkel képregényben olyan ritkán találkozhatunk (hazánkban ezen kívül jóformán a Persepolis az egyetlen olyan darab, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak), hogy a Nanát valódi öröm kézbe venni.
A dögös punk-énekesnő, Oosaki Nana, piál, dohányzik, káromkodik, és noha heteró, mégis gyakran smárol nőkkel. Ő, és a mindig divatozó, síró-picsogó pincsikutyára emlékeztető Komatsu Nana ugyan két külön világ, mégis kiegészítik egymást. A manga két egymástól homlokegyenest eltérő karaktere van annyira eredeti, hogy elvigye a hátán a gyakran szappanoperaszerű és üresjáratokat sem nélkülöző történetet. A harmadik kötetben a két Nana immár egy albérletben lakik Tokióban, és az álláskeresés, a punk-banda összekovácsolása és egy megcsalás áll az események középpontjában. Az új fejezet a második kötetnél valamivel jobban össze lett rakva: fordulatosabb és érdekesebb események, valamint mélyebb érzelmek jellemzik. Mi tagadás, egy-egy jelenet azért néha már kicsit sok lehet egy férfi (sőt akár női) olvasó számára, de ez a manga akkor is jó, ha éppen nyálban úszik. Igaz, hogy csak egy csajos szappanopera, de őszinte, kedves, megható és szerethető. A dicséret mellett azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Yazawa Ai teljesítménye sem minden téren kielégítő: csak a szereplők megrajzolásában jeleskedik, a hátterek (már ha éppen vannak) általában mindössze rajzszerűvé effektezett fotók, és nagyon elütnek a többi képi elemtől.
Hibái ellenére a Nana kétségkívül a magyar mangakiadás egyik legkiemelkedőbb darabja. Ehhez nagyban hozzájárul Basa Zsófia és Bergman Éva kettőse, akik remek munkát végeztek a magyar szövegekkel, és úgy sikerült átültetniük az eredeti japán szlenget magyarra, hogy ne lógjon ki a lóláb.
DT

Oldalak: 1 2 3 4