Watchmen filmkritikák

mozinet.hu

(Böszörményi Gábor) Nehéz helyzetben van a Watchmen adaptációja. Az elmúlt évek képregény-feldolgozási dömpingje néhány egészen kiváló filmet is hozott, ha pedig egy ígéretes tehetségű fiatal rendező nyúl egy olyan anyaghoz, amely nem egyszerűen kultikus státuszban van, de sokak által az amerikai képregényirodalom legjeként nyilvántartott, akkor különösen érthetőek a megnövekedett várakozások. Alan Moore képregényét komplexitása emeli a sokéves átlag fölé, egy világot teremtett, alternatív jelent, amely a második világháború utáni negyven év amerikai és világpolitikai eseményeit kombinálta egy szuperhős jelenlétével. Hat, nagyjából egyenrangú főszereplőt rajzolt fel Moore, kiábrándult, boldogtalan embereket, akik keresik a helyüket egy széteső rendszerben, miközben próbálnak megfelelni önmaguknak is. A képregényadaptációk két nagy csoportja, az alapanyaghoz elsősorban marketingokokból nyúló, karaktereket átemelő feldolgozások (Fantasztikus négyes, Hulk stb.) és a vizuális megoldások, stilizáció motiválta, képhű filmek (Sin City, 300) mellett a Watchmen – Az őrzők magányos hősnek mondható. Az eredeti nem rajzstílusában, inkább történetvezetésében és a képpanelek elrendezésében volt egyedülálló, a film mégis szoros adaptáció, gyakorlatilag minden fontosabb karaktert és mellékszálat beépít, miközben beállításaiban és montázsában is sorra utal az eredetire.

A várakozások azért is voltak különösen nagyok, mert a filmet jegyző Zack Snyder előző két alkotásával már bizonyította innovativitását, ráadásul mindkettő kellő tisztelettel és őszinte rajongással nyúlt a forráshoz. A Holtak hajnala és a 300 egyaránt világvége-víziók, az emberi természet sötét oldalára tett kirándulások, amelyekben az életben maradás szinte lehetetlen, a tisztességes halál a legtöbb, amit a szereplők elérhetnek. Snyder személye, a stúdió elkötelezettsége (nagy költségvetés, csaknem háromórás hossz) és az első előzetesek monumentalitása mind arra mutattak, hogy az ezredforduló utáni egyik legmeghatározóbb hollywoodi filmet kapjuk. Sajnos hiányzik belőle valami, hogy azzá váljon; az elmúlt évek hasonló témájú mesterművein (mármint jóról és rosszról, változó korokról és egymásnak feszülő világokról regélő filmeken) végigtekintve egyértelműnek tűnik, hogy mi okozza hiányérzetünk: nincs benne egy olyan ördögi, ellentmondásos és lehengerlően gonosz karakter, mint A sötét lovagban, a Nem vénnek való vidékben vagy a Vérző olajban. Alan Moore képregényében még szerepelt ez az antagonista, bármennyire is megfoghatatlan volt, de mire a történet a mozikba került, addig rossz emlékké vált csupán. A nyolcvanas évek közepén születő és akkor is játszódó comics valós fenyegetésként ábrázolhatta az atomháborút, mint az egész világot romba döntő kataklizmát, a hidegháború befejezése után viszont ez már csak retrónak tűnik, az egy végső robbanás helyett a sok kiszámíthatatlan kisebb, azaz a terrorizmus réme határozza meg most a pszichénket.

Snyder persze mindent megtesz, hogy filmje több legyen múltidézésnél, tökéletesen tisztában van a súlytalanná válás veszélyével. Kihangsúlyozza a történet jelenének modernségét azzal, hogy ütközteti a múlttal: a Watchmen ugyanis a maszkos igazságosztókról szól, akiknek már lejárt az idejük. A negyvenes-ötvenes években voltak a csúcson, a hetvenes évek közepéig még megtűrte őket az államhatalom, de attól kezdve betiltotta működésüket. Volt, aki ennek ellenére folytatta kilátástalan küzdelmét az utca mocska ellen, mások visszavonulva polgári foglalkozás után néztek vagy korábbi hírnevüket váltották nem is annyira aprópénzre. Látszólag az egyetlen igazi szuperhős, Dr. Manhattan az egyedüli, akinek igazi szerepe van: az amerikai kormány szolgálatában fenntartja az egyensúlyt a hidegháború közepette, megnyeri Nixonnak a vietnami háborút, alternatív energiaforrások kifejlesztésén dolgozik. A lassú bomlást, az atomháború felé való csúszást az akasztja meg, hogy a szociopata, de cinizmusa ellenére is elvei szerint élő Rorschach elkezd nyomozni egykori kollégája, a még nála is kevesebb szimpátiára méltó Komédiás halálának ügyében. A csapat maradéka újra aktivizálja magát, előkerülnek a régen levetett maskarák.

A főcím alatti egészen zseniális montázs mutatja, hogy Snyder tudatában volt, ha jelentős változtatások nélkül viszi filmre Moore történetét, akkor komoly kockázatot vállal. A néhány perces bevezetőben Bob Dylan The Times They Are A-Changin’ című dalát halljuk, miközben az idők tényleg változnak: a maszkos hőskor után jön a bukás, a nyolcvanas évekbe érve pedig igazán a jelenben érezhetjük magunkat. A negyven évvel korábbi, parodisztikus kosztümök, karakterek után a közelmúlt dizájnja felemelően frissnek hat. Mégis: hiába a kor relativizálása, a film technikailag hibátlan kivitelezése, a Watchmen-adaptációnak húsz évvel ezelőtt kellett volna elkészülnie. Amikor még lett volna tétje, ahogy a képregényre mind a mai napig kordokumentumként is tekinthetünk.

A Watchmen – Az őrzök nem rossz film, csak éppen nem tud megfelelni az elvárásoknak. Hiába a látványvilág, a súlyos morális kérdések, a rendező kétségbevonhatatlan rajongása az alapanyagért. Igazi ellensúly hiányában a karakterek sem tudnak kibontakozni, mélység nélkülivé válik a küzdelmük. Nagy kár, hogy nem készült el húsz éve, amikor először kezdték el tervezni.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12