Watchmen filmkritikák

filmpont.hu

(Jankovics Márton) Az ígéretes előzetesek és a lehengerlő kampány dacára a Watchmen tömény csalódásnak bizonyult.

Zack Snyder filmje pusztán egy nagyszabású mementója annak, hogy az alapanyagként szolgáló zseniális képregény megfilmesíthetetlen. Becsületére legyen mondva, hogy Snyder már a kezdettekkor leszögezte: csakis azért vállalja el kedvenc képregényének vászonra vitelét, hogy ha már valakinek mindenképp el kell kúrnia, akkor legalább ő legyen az. Nos ez a küldetés sajnos tökéletesen sikerült neki. Alan Moore és Dave Gibbons remekművének komplexitásából ugyanis vajmi kevés köszön vissza a vásznon. Az alternatív történelembe ágyazott, hihetetlenül sokrétegű cselekményt egyszerű vizuális orgiában oldja föl a film, ahol pedig mégis megkísérel visszaadni valamit az alapmű vészjósló atmoszférájából, ott kínos moralizálásba fullad.

Eme nagyszabású adaptációs kísérlet kudarcából világlik ki igazán, hogy a képregény sava-borsát nem a fordulatos „whodunit” cselekményszál adta, hanem a látszólag funkciótlan epizódjelenetek füzére, a szokatlanul alapos karakterépítés, és a mű fiktív világát gazdagító – fejezetek közé beszúrt – áldokumentumok. A film nézése közben ébredünk rá arra, hogy ezek nélkül a ráérős elkalandozások nélkül a történet elképesztően banálissá válik. A képregényben hihetetlenül mélyen árnyalt központi karakterek többnyire ellaposodnak a részletgazdagságától megfosztott lendületes cselekményben, ennek következtében pedig az eredeti szövegkörnyezetükből kiszakított mély értelmű mondatok is sokszor üres frázisokká válnak az ajkukon.

Persze el kell ismernünk, hogy Snyder szinte a lehetetlenre vállalkozott, mikor belekezdett a Watchmen megfilmesítésébe. Az egy dolog, hogy Moore-ék hat központi karaktert mozgatnak csaknem háromszáz oldalon, de eközben rengeteg olyan mellékszereplő sorsát is részletesen az olvasó elé tárják, melyek a filmverzióba – idő hiányában – be sem kerülhettek. Mivel az alkotók az alapkoncepción nem változtattak érdemben, ezért a képregényhez hasonlóan a filmnek sincs főhőse, és ez alaposan megnehezíti a nézői azonosulást. Snyder megpróbál az amerikai szuperhős-társadalom nagyszabású tablójával kárpótolni minket ezért a veszteségért, de a már említett okokból kifolyólag ez nem nagyon sikerül neki.

Bizonyos karakterek viszont annyira erősek, hogy még elnagyoltságuk ellenére is működnek a filmben. Ilyen például a Watchmen-univerzum legizgalmasabb figurája: Rorschach. A durván szociopata igazságosztó alakja a hardboliled detektívregények magányos nyomozóit idézi, csak felfokozott brutalitással megspékelve. Az arcát Rorschach-teszt mögé rejtő szuperhős, Philip Marlowe cinizmusával és Mike Hammer kegyetlenségével felszerelkezve száll alá éjszakánként a feneketlen new yorki alvilágba, és a mocskos sikátorokat járva osztja meg a nézőkkel gondolatait. Az ő belső narrációi pezsdítik fel leginkább a filmet, de ez azért még nem elég az üdvösséghez. Különben is, valljuk be: Rorschach figuráját filmre vinni igazán magas labda volt. Rajta kívül még a magánéleti problémákkal küzdő Nite Owlnak, és a rejtélyes gyilkosság áldozatává váló Komédiásnak vannak jobb pillanatai a filmben, a többi karakter viszont csak halovány árnyéka képregénybeli önmagának. Különösen igaz ez Ozymandiasra, aki a széles vállú übermensch helyett itt beszédhibás entellektüellként jelenik meg, és úgy áll rajta a kosztüm, mintha a kiscsoportos farsangra öltözött volna be.

A Watchment szokás a képregények Aranypolgáraként is emlegetni. Ehhez az összevetéshez minden bizonnyal a kifinomult flashback-szerkezet hasonlósága szolgáltatta az alapot. Ahogy Orson Welles filmklasszikusában, úgy Moore-ék képregényében is állandó visszapillantások akasztják meg a cselekmény fősodrát, ennek köszönhetően mindkét műnek legalább a fele a múltban játszódik. Snyder, filmje első felében még becsülettel próbálja megőrizni ezt a szerkezetet, bevállalva akár azt is, hogy megakad a lendület, és nehézkessé válik a film. A játékidő második részében azonban áttolódik a hangsúly a múltból a jelenbe (értsd: 1985-be), és a hajdan volt események felidézése helyett a szuperhősök körül szövődő nagyszabású konspiráció uralja el a cselekményt. Ettől a súlypontváltástól kezdve még kevesebbet kapunk vissza az alapmű rétegzettségéből, a történet a szokott mederben, lineárisan csordogál tovább.

Érdekes, hogy míg sok beállítást egy az egyben átvesz a film – Snyder bevallottan storyboardként használta az eredeti művet – addig a képregény néhány határozottan filmszerű megoldását szinte teljesen kiaknázatlanul hagyja. Moore-ék például gyakran élnek a párhuzamos montázs eszközével, mellyel persze nem a suspense megteremtése, hanem a lírai ellenpontozás a céljuk. A filmben egyetlen egyszer bukkan föl ez a megoldás, és akkor is csak nagyon mértékletesen, pedig nem kellett volna sok kreativitás ezek vászonra való átültetéséhez. Feltehetőleg nem akarta Snyder tovább bonyolítani a már így is szerteágazó cselekményt.

A médiumváltás egyik további érdekes következménye az is, hogy míg a képregény a szuperhős-történetek birodalmában a realista vonalat erősítette, a film sokkal inkább a fantasztikum felé hajlik. Ez a különbség nem tartalmilag, hanem stilisztikailag érvényesül: a rajzolt világban ugyanis sokkal szélesebbek a realizmus határai, mint az élőszereplős filmben. Ami egy szuperhős-képregényben még bőven valóságszagúnak hat, az a számítógépes effektekkel kibélelt filmben már réges-rég valószerűtlennek tűnik. Ez az érzés a Marson játszódó jeleneteknél fogja el leginkább az embert, ahol a valóság egyetlen apró szigetét jelentő színésznő köré mindent CGI-al varázsoltak oda (a képregényben, ahol eleve minden rajzolt ugyebár nincs ilyen szakadék a két világ között).

Hasonló a helyzet a borzasztóan stilizált harcjelenetekkel, melyeket Snyder láthatóan roppantul élvez. Mivel egy átlagos szuperhős-történethez képest kevés látványos összecsapás szerepel a Watchmenben, a rendező kiemelten kezeli ezeket. A lassítás és gyorsítás állandó váltakozásával elért videoklipes hatás a nyitójelenetben még lenyűgözi a nézőt, de a későbbiekben teljesen ellaposodik az szüntelen ismételgetés miatt. Persze ez a legkevésbé sem újdonság Snydertől, hiszen a tesztoszterontól duzzadó 300-ban ugyanezt csinálta, csak még nagyobb dózisban. De míg a patriotizmustól fröcsögő látványmozi nem is akart másról szólni a bámulatosan koreografált mészárláson kívül, addig a Watchmen szövetéből egy idő után kilógnak ezek a szuperstilizált harcjelenetek. Ez a felfokozott stilizáció egyébként a film sokak által kárhoztatott erőszakosságának is elveszi az élét, mely így a legkevésbé sem lesz sokkoló, csak sokszor fölösleges. Épp azért hatásosabbak bizonyos erőszak-jelenetek a képregényben, mert nem bemutatják, csak sejtetik a brutális tetteket, melyeket a film egy az egyben elénk tár.

Záróakkordként ki kell térnünk a zene szerepére. Snyder tetszetős slágerlistát gyűjtött össze a filmhez, az ikonikus dalok azonban meglehetősen furcsán hatnak egy szuperhős-történetben. Én lennék az utolsó, akinek egy rossz szava lenne Leonard Cohenre vagy Jimmy Hendrixre, de egy ilyen film esetében sokszor elidegenítő effektusként működnek a mindenki által ismert dalok. Nem berántják a nézőt a film világába, hanem kirekesztik onnan (és ezen az a tény sem változtat, hogy Moore megidézi a szövegüket a képregényben). Zenei szempontból mindenképpen a 99 Luftballons megszólalása a film mélypontja – a 80-as évekbeli hidegháború-ellenes popsláger hangulata nagyjából annyira illlik a Watchmen atmoszférájához, mint a Süsü főcímdala egy vérfagyasztó horroréhoz. Egyedül a fantasztikusan ötletes főcím alatt felcsendülő Bob Dylan szám kivétel, hiszen ez tökéletesen illeszkedik a közben látható képekhez. Nem véletlen, hogy maga a főcím az egész film egyik legjobban sikerült mozzanata.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy méltánytalanul bántam a filmmel, hiszen folyamatosan a képregényhez méricskéltem, melynek teljesen mások az adottságai és lehetőségei. Azonban a Watchmen: Az őrzők magában sem állja meg a helyét, én pedig épp azt próbáltam bemutatni, hogy mik azok a tényezők, melyek miatt az eredeti zsigerekig hatol, míg az adaptáció kudarcot vall. A film nem a szuperhős-noirban pácolt hidegháborús paranoia leáldozása miatt marad hatástalan, hanem mert teljességgel képtelen a képregény komplex világát átültetni a vászonra. Zack Snyder alkotása pusztán egy nagyszabású mementója annak, hogy a Watchmen megfilmesíthetetlen.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12