A Csodálatos Pókember – Filmkritikák

Mozinet

[toc](Kránicz Bence)Alig tíz év telt el az első, Sam Raimi rendezte Pókember-film bemutatója óta – ennek fényében értelmetlen döntésnek tűnik, hogy máris újraindították a szériát. Úgy fest, hogy egy ilyen időszakban, amikor sorjáznak a jobb-rosszabb képregényadaptációk, egyszerűen nem történhet meg, hogy a rajzolt formában is talán legnépszerűbb karakter ne bukkanjon fel megbízhatóan néhány évente, pláne, ha az Amazing Fantasy lapjain éppen 50 éve lépett színre először. A kérdés innentől fogva az volt, hogy vajon Marc Webbnek sikerül-e új mederbe terelnie a sorozatot, a Pókember-mítosz milyen elemeit domborítja ki, képes-e érdemben újat mutatni Raimi jól induló, ám a harmadik részre önparódiává váló sorozatához képest.

Nem véletlenül reménykedhettünk abban, hogy ezúttal máshogy fogjuk viszontlátni a címszereplőt, ugyanis ismét eredettörténetet kapunk. Lúzer srác, pókcsípés, nagy erővel nagy felelősség, Ben bácsi elvérzik a sikátorban – a kötelező elemek ismeretét gyakorlatilag az anyatejjel szívja magába mindenki, ennek ellenére Hollywood megint nem merte kihagyni Peter Parker hőssé válásának kétségkívül örökérvényű történetét. A néző így a cselekmény izgalmai helyett az apróságokra figyel, legalábbis az első harmadban. Feltűnik a rendező érzékenysége, amivel a gimnáziumi mindennapokat két-három képpel pontosan jellemzi – a hevesen csókolózó pár miatt a folyosói szekrényéhez hozzáférni képtelen Peter azonnal szimpatikussá válik. Pláne, hogy Andrew Garfield közel sem az a jellegtelen, szürke egér-típus, amit Tobey Maguire erőlködés nélkül hozott (mellesleg az alapanyaghoz híven: a Steve Ditko rajzolta korai Pókember pont olyan volt, külsőre is). Garfield Parkere inkább különc, mint vesztes, inkább alter, mint kitaszított – ennek megfelelően Gwen Stacy, a természetes bájával önmagát a hollywoodi élvonalból gyorsan nélkülözhetetlenné tévő Emma Stone alakításában, már a pókcsípés előtt vonzódni kezd a fiúhoz. Az iskolafilmes hangulat a Webb-féle Pókember erőssége – ennyiben követi a nyilatkozatok szerint alapul vett Ultimate Spider-Man sorozatot –, bár az akció oltárán sajnos megrövidül ez a szál, így aztán azt sem tudjuk meg, hogyan lesz a Petert a film elején börtönt érdemlően összeverő Flash Thompsonból a játékidő végére hősünk cimborája.

Akció nélkül pedig nem lehetett megúszni, ezért itt van Curt Connors, Doktor Octopus után egy újabb őrült tudós, aki önmagán teszteli a Peter segítségével létrehozott formulát – az eredmény borítékolható, a jó doktor óriáshüllővé változik. Kár érte: a kiváló karakterszínésszé érett Rhys Ifans hamar megkedvelteti velünk a figura emberi alakját, a Gyík viszont bántóan kilóg a filmből. Az írók sem igen tudtak mit kezdeni vele, nem is igazi gonosz ő, csak rossz útra tévedt, jár neki a megváltás. A csodálatos Pókemberben igazából nincs kit utálni, mindenki joviális, szeretetreméltó figura. Igazi ifjúsági filmet látunk, modern értelemben: a hálóhintázás sosem volt ilyen látványos, köszönhetően a szubjektív snitteknek, amelyek egyértelműen a főhős pozíciójába helyezik a kiskorú nézőt (erre utal a zuhanó autóból kimentett gyerek epizódja is). Webb az 500 nap nyárban sikerrel nagyította univerzálissá szerelmi történetét, és most eléri ugyanezt szuperhősökkel: az amúgy is nagyon szerethető Pókember sosem volt ennyire egy közülünk. Vagyis a Raimi-féle megközelítés újraírása helyett annak továbbfejlesztése volt a cél, az új, izgalmasabb nézőpont helyett a meglévő recept tökéletesítése, azonosulásra késztetve a hálószövő esküdt ellenségeit is.(Mozinet.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11