A Csodálatos Pókember – Filmkritikák

Népszabadság

A felesleges Pókember
[toc](Papp Sándor Zsigmond) A Tobey Maguire–Sam Raimi párosnak sikerült felélesztenie a filmes toposzt, a vámpírhoz hasonlóan szívós Pókembert, hogy végül a nevetségességig torzítsa, a harmadik résszel eljussanak az önparódiáig. A Harmadnaposok című film pedig a szemérmetlen koppintás jegyé­ben született.

A Raimi-féle filmben látható biológiai hálóvetés képessége az új ötlet, amely egyébként az érdekesség kedvéért James Cameron fejéből pattant ki, aki egy ideig kokettált az ötlettel, hogy megrendezi a filmet (akárcsak Tim Burton). Cameron végül egy kisköltségvetésű függetlenfilmet, bizonyos Titanic-ot forgatott le, javaslatát viszont Sam Raimi megtartotta. Én személy szerint üdvözlöm a visszatérést az eredeti változathoz.
Apró zárójeles, szerény megjegyzés: Aki a hihetőséget keresi egy falmászó, város fölött hálóhintázó szuperhős-filmben, annak Bergman filmjeit ajánlom.

Kulturált hangvételű, korrekt kritika. Nekem még nem volt szerencsém megnézni az új Pókembert (a cikkíró, trilógiát illető meglátását osztom), így csupán egy apró helyreigazítással élnék. A kritikus úr a készítők új trükkjének nevezi Pókember mechanikus hálóvetőjét. Ez azonban tévedés, hiszen aki ismeri a Csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man) képregényt, tudja, hogy Stan Lee a kezdet kezdetén így találta ki a karaktert. Peter Parker zseni biokémikus, aki, miután a radioaktív pókcsípés után Pókemberré válik, maga készíti el hálóvető készülékét, a hálófolyadékot és az azokat tartalmazó patronokat, amiket a csuklóján, illetve az övén hord.

Talán nincs is lesújtóbb vélemény egy alkotással kapcsolatban, ha azt feleslegesnek véljük. Nem karakteresen rossz, hogy később intő példaként emlegessük, nem karakteresen jó, hogy bezzeg gyermek legyen belőle, még csak nem is közepes, hogy szép lassan elfelejtsük. Hanem már a vetítés pillanatában elkezdődik a felejtés, mert nincs alkotói szándék, amely legitimálná a filmet. Mármint a pénzszerzésen túl.

A Tobey Maguire–Sam Raimi párosnak sikerült felélesztenie a filmes toposzt, a vámpírhoz hasonlóan szívós Pókembert, hogy végül a nevetségességig torzítsa, a harmadik résszel eljussanak az önparódiáig, ami a fáradtság és az ötlettelenség nullfoka. Világos volt, hogy ezt és innen már képtelenség folytatni, hacsak nincs a spájzban egy Christopher Nolanhez fogható rendező, aki képes új alapokat adni a legleharcoltabb hősöknek is. Ő nyakon ragadta Batmant és Gotham Cityt, és az egész szürreális, felforgatott mesevilágot elkezdte tolni a valóság felé, hús-vér alakokkal és helyzetekkel építette újra, amitől a mese átélhetőbbé és még varázslatosabbá vált. Természetes, hogy a nem túl rutinos Marc Webb is valami hasonlóval próbálkozott.

Pókember talán ebben az újrakezdésben tűnik a legsérülékenyebbnek (nincs este, hogy ne kéken, zölden térjen haza a hőstettek helyszínéről), szinte a lúzerség határáról indul, a családi háttere és tragédiája is kidolgozottabb egy fokkal. A szuperhőssé válást is igyekeznek jobban megmagyarázni, azt az apró trükköt is bevetik a hitelesség kedvéért, hogy a pókcsípés miatt átalakult Peter Parker nem önnön csuklójából lövelli a ki a fonalat, hanem valamilyen high-teches kütyü siet a segítségére, amit a karjára erősít. (Más kérdés, hogy vajon honnan tudja az a valami, hogy mikor kell egyszerű fonalat és mikor pókhálóalakzatot kilőnie, és hogy tud valaki milliméterre pontosan célozni csuklóból, de ezt tényleg hagyjuk.) Szóval látható és érezhető a próbálkozás, hogy itt is a valóság nyelvére fordítsák át a kalandokat, ám ez több helyen is megbicsaklik, például akkor, amikor böhöm nagy gyík kezd el grasszálni a városban. Vagy amikor Stacy nyomozó és a hírlapok bizonyíték után kezdenek el harsogni, miközben ezrek látták a szörnyet és autók­ tucatjait tette tönkre. Apróságok ezek, ám épp a forgatókönyv hasonló hézagjai tehetnek arról, hogy végül lehull a lepel még a rajongó előtt is, és világosan kiderül, hogy ugyanazt látja, mint 2002-ben, Zöld Manó kivételével: mesét gyermeteg lelkű felnőtteknek tálalva.

Ráadásul Andrew Garfield még Tobey Maguire-nál is gyöngébb kisugárzással bír, róla még nehezebb elhinni, hogy éjjelente bűnözők után kajtat, és nem méretes pofonokkal tér haza. Egyszerűen nincs benne semmi, ami erre a szerepre alkalmassá tenné. Ő Zuckerberg egykori, koleszos barátja (A koleszos háló) vagy nehéz sorsú klón (Ne engedj el!), de ennél többre, mint ahogy ezt A csodálatos pókember is bizonyítja, képtelen.

Talán csak egy dolog marad, amitől megérdemli a címét az alkotás, és azok a trükkök. Tíz év alatt a technika tovább fejlődött, és pókemberünk egyre tetszetősebben és látványosabban lengedezhet a felhőkarcolók között. Pech viszont, hogy közben az érzelgősség, a hazafias hősiesség, a képregények sematikussága, amit köré szőttek, végképp anakronisztikussá vált. Batman után ez a Pókember-verzió olyan, mintha vitrinből mászott volna elő.

A szemérmetlen koppintás jegyé­ben született a Harmadnaposok című ausztrál vígjáték is. A magyar cím erre még igyekszik rá is erősíteni, mintha csak a nagy szakmai és közönségsikert elért Másnaposok újabb folytatásáról lenne szó. Ám ez egyrészt teljesen értelmetlen, másrészt egyáltalán nem passzol a filmhez: nem kétnapos részegségről szól ugyanis.

Igazából sajnálom Stephan Elliott­ rendezőt, hiszen rettentően silány alapanyagból kellett felépítenie valami vígjátékhoz hasonló alkotást. (Most komolyan: ki képes még azon nevetni, hogy a vőlegény legjobb barátai egy birka végbelében kotorásznak a lenyelt kokain után?) S mindezt úgy, hogy nem ismeri a legelemibb szabályokat: a humort a jó ütemben érkező poénok jelentik, és nem az, hogy kínosabbnál kínosabb helyzetet teremtek a vásznon. A Harmadnaposokban ráadásul egy kicsit mindenki idióta: a politikai seggnyalásba belehülyült após, az elnyomott feleség, a nyálas vőlegény és az ártatlanságába belesavanyodó menyasszony, akárcsak a mindent elrontó barátok. Miközben felsorolják a hasonló témájú filmek közhelyeit: drogozás a legénybúcsún és annak következményei, a kínos beszéd az esküvőn, az ételbe szórt drog, a szado-mazo maszk és a mindenhol felbukkanó állat már csak nagyon jól tálalva jelent újdonságot. Ám itt erre senki sem képes: minden túlbeszélt, körülményes és ütemtelen. Nincs térdcsapkodós csúcspont, a humorosnak szánt jelenetek egyhangúan követik egymást és hamar kifulladnak, a történet csak azért gördül tovább, hogy nagy nehezen eljussunk a teljesen érdektelen végkifejletig.

Némiképp érthető, hogy a forgalmazók a Pókember és a Batman között nem akartak indítani komoly versenyzőt a nézők kegyeiért, de egy ilyen alibifilm még tölteléknek is rossz. Egyszerűen a mozitól tántorít el, mert azt sugallja: nincs már új a nap alatt. És még keresni sem érdemes, mert úgyis elrontaná valaki.(Nol.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11