Sötét Zsaruk III – Filmkritikák

Revizor

Idegen lények, ismerős poénok

[toc](Toroczkay András) Ne legyünk igazságtalanok. A ’90-es évek egyik legjobb, legszórakoztatóbb szuperprodukciója a Sötét zsaruk című sci-akció-vígjáték volt. A morcos, faarcú K ügynök (Tommy Lee Jones) és a nagydumás afro srác, J ügynök (Will Smith) briliáns párost alkottak az űrlényeket kordában tartó titkosügynökökként.

Az ötlet is nagyon a levegőben volt, hiszen a hidegháború végén UFO-lázban égett az egész világ. A Sötét zsarukban az is jó volt, hogy egyesítette az idegen űrlényekkel kapcsolatos össszeesküvés-elméleteteket és egy váratlan csavarral mindre azt mondta, hogy igazak. És bár nyomasztó volt (gondoljunk csak a parányi univerzumra az első részben, és az utolsó pár kockára, amelyen egy idegen űrlény labdázott a világmindenséggel), ugyanakkor vicces is tudott lenni.

Lowell Cunningham író és Sandy Carruthers képregényrajzolók fejéből pattant ki a franchise ötlete, amellyel először 1990-ben álltak elő. A mára már a Marvel kiadó által felvásárolt képregény világában a Sötét Zsaruk egy titkos szervezet neve, amely a Földön előforduló paranormális aktivitást hivatott megfigyelni. Ez lehet akár démon, mutáns, szellem vagy idegen űrlény. Az első filmes adaptációra hét évet kellett csak várni. Óriási siker lett, a közönség és a kritikusok egyaránt szerették: vicces és okos volt.

Állítólag Michael Jackson, miután megnézte az elkészült filmet, amely műfaját tekintve akció-vígjáték, sírva hívta fel Spielberget, aki a filmet gyártó Amblin vezére is, hogy ő még ennyire megható drámát életében nem látott. Megboldogult Michael ezután a telefonhívás után kapott is egy szerepet a folytatásban mint olyan ufó, aki mindenáron sötét zsaru szeretne lenni. Merthogy 2002-ben lett folytatás is, természetesen.

Van, amit lehet folytatni, és van, amit nem. Eszünkbe juthat jó néhány elfuserált második rész. Hegylakó, Matrix, Majmok bolygója, Jurassic park. Sokan a Sötét zsaruk 2-t is ideveszik, átkozva a nevét Berry Sonnenfeldnek, aki a széria első darabját is dirigálta. Nagy dilemma egy folytatás, hiszen ha más, mint az első, a rajongók nem fogják szeretni, ha pedig ugyanaz, a rajongók egyszerűen csak unni fogják. Berry Sonnenfeld annak idején az Addams Family-vel már bizonyította, hogy képes a gordiuszi csomó átvágására. Itt azonban nem sikerült a bravúr. Pénzügyileg – az első résznek is köszönhetően – siker volt ugyan, a kritikai elismerés azonban 2002-ben elmaradt. Voltak, akik az akkori nyár legnagyobb csalódásaként emlegették a filmet, ami különösebb hév nélkül felmondja az első részt, miközben telezsúfolták speciális effektusokkal és a legjobb dolog benne egy beszélő kutya. A film támogatói is csupán addig merészkedtek, hogy „egyszer talán nézhető”.

Nem csoda, hogy a harmadik részt az alkotóknak sem akaródzott elkészíteni, tíz évet kellett várni rá. Ha egy filmet folytatni nehéz, a folytatást folytatni még nehezebb. 2012-ben a sötét zsaruk természetesen 3D-ben érkeztek közénk. A blockbustert megint Sonnenfeld rendezte, Will Smith-hez és Tommy Lee Joneshoz ragaszkodtak, de hozzájuk csapták Josh Brolint, aki nagyon szerethető a fiatal K ügynök szerepében, beletettek egy kis időutazást, meg egy a Sötét zsarukra eddig nem jellemző érzelmes és egy ugyancsak újdonságnak számító szerelmes szálat – ezekkel együtt az eredmény hervasztóbb, mint valaha.

Az érződik rajta, hogy az érzelmes és szerelmi szálakat ugyanaz a lusta, gyáva író írta, mint aki a poénokért felelős. A szerelmi szál impotens, töttyedt, az érzelmes rész (J ügynök apja és K ügynök kapcsolata) ugyan jó lenne, ha nem volna túlságosan a háttérbe szorítva az akciók javára, hogy ne lógjon ki végül a poénkavalkádból.

Harmadjára már nem vicces ugyanaz a poén. Sem az oltári nagy űrstukker, sem az, hogy a különféle kultúrájú vagy csak csúnya emberekre idegenekként, szinte űrlényekként nézünk. Nem nevetünk már azon, hogy K ügynöknek nincs humora vagy hogy J színes bőrű. Nem különösebben érdekes az sem, hogy van egy főgonosz, a félkarú Boris, aki természetesen nagyjából inkább rovar vagy skorpió, mint ember és a végén naná, hogy pórul jár. Hogy gondolhatták komolyan az alkotók, hogy bárkit is leköt az az ötlet, hogy J-nek vissza kell utaznia az időben, hogy megakadályozza a főgonosz világot leigázó tervét? De ha már egyszer visszautazik, legalább ne az időutazásos vígjátékokban unásig látott ’70-es évekbe utazna (mint például az ugyanezzel a szüzsével rendelkező Austin Powers). Lusta megoldás a forgatókönyvíróktól, hogy a főgonosznak, miközben Dennis Hoppert idéző szelíd motorosként totyog a Harley-jával, egy hippilány azt mondja neki: „Ne háborúzz, hanem szeretkezz!” Erre Boris sátáni hangon: „Én mindkettőt teszem.” A néző pedig vérző árkokat váj a saját arcán az ujjaival. Ugyanígy teszünk, mikor Andy Warhol feltűnik. Mintha nem mernének másra utalni a popkultúrából az amerikai filmkészítők, hátha nem érti meg az utolsó kólaszürcsölő is a hátsó sorban.

Az is túlságosan ismerős a Drágán add az életed John McClane-jének szájából, hogy „túl öreg vagyok én már ehhez”. És sorolhatnánk. Persze látjuk, hogy az épp hazánkban forgató Bruce Willis sem lehet semmihez sem túl öreg. Hiszen az említett mondatot ezelőtt több mint húsz évvel mondta. Gyaníthatóan Will Smith-ék illetve a Sötét zsaruk-franchise fölött atyáskodó Spielbergék sem fogják annyiban hagyni a dolgot. Látunk mi még űrrovarban fekete öltönyöst! (Revizoronline.com)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11