Sötét Zsaruk III – Filmkritikák

CineStar

[toc](sirdani) Még 1997-ben az első Men in Black igazán nagyot robbant a mozik vásznain. A morcos „K” ügynök (Tommy Lee Jones) beszervezte „J” ügynököt (Will Smith) és egy remek párosítással együtt mentették meg a világot az idegen söpredéktől.

A filmet kiváló speciális effektekkel és remek humorral spékelték meg, amely tényleg hatalmas sikert aratott, míg a második rész – amelyben „J” kiütötte „K”-t és vissza kellett hoznia – már nem lett akkora siker. Sajnos híján volt új elemeknek, mindössze egy Tv sorozat következő epizódjának foghattuk fel a darabot. Végül elérkezett a harmadik epizód, a történet szerint „J” ügynök visszatér a múltba és megmenti K-t, na meg persze megtudja mitől olyan mogorva. Lássuk a sztorit!
Ügynökeink valójában nemlétező és szupertitkos párosa immáron jubileumi 15 éve őrzik a földönkívülieket bolygónkon. Számukra a beszélő fal vagy épp egy kínai büfé tele gusztustalan csápos vagy éppen halfejű szörnyes idegenekkel teljesen érthető. Azonban, amikor a morcos, de magabiztos K ügynök felkínálja a világ összes titkát (de nem többet), akkor J ügynök úgy érzi, valami nincs teljesen rendben. Másnap reggel a fekete ügynökünk arra ébred, hogy K eltűnt, mint az a bizonyos kámfor. Sőt, egy párhuzamos valóságban találja magát, ahol egyszerűen K ügynök nem létezik, mert a társa meghalt vagy negyven éve. Ezért Will Smith egy különös dologra vállalkozik a filmben: megpróbál visszautazni az időben 1969-be, mikor is a társát megölte Boris, Az állat (Jemanie Clement). Mindösszesen 24 óra áll a rendelkezésére, hogy a társát – és mint kicsit később kiderült, vele együtt az emberiség életét is – megmentse a teljes pusztulástól.

Maga a film egésze igazán érdekesre sikerült, azonban egy picit mégis lecsúszott az ötös osztályzatról a sci-fi-vígjátékok piacán. Will Smith ismét remekül alakított: nagyon szertelen és vicces, ráadásul hihetetlenül parádés a humorérzéke. Csak felkapta a fekete öltönyt a már jól ismert napszemüveggel és egyből tetőtől-talpig beleélte magát J ügynök szerepébe. Azonban Tommy Lee Jones számomra csalódás volt mint második „főszereplő”. Inkább csak a nevét adta a filmhez, mert alig láthattuk a játékidő alatt, és ott is végig a durcás jeleneteket kapta meg. Igen, mindenki tudja, hogy K ügynök besavanyodott, bár ez önmagában még nem elég komikus. Ennél egy picit több kell belőle, és ugyanez volt a hiba a második résznél is. Ha a sztorit kicsit jobban ráfókuszálják Kay-re és az eltűnése előtt kimaradt 15 évre, meg persze az eltűnése utáni egy-két apróbb jelenetre (például akár egy kibővített szerelmi szál O ügynökkel), akkor talán nem is annyira sikerül fárasztóra a film és néha jobban kiegyensúlyozott lett volna egy teljes egészet alkotva. Ami azonban megmenti a sztorit a fuldoklástól, az a “mentőöv”, mely szerint J úgy érzi, hogy már mélyebb kapcsolatokra van szüksége, mert látja társán, K-n az idő vasfogának nyomait.

Valójában ezért is tudható be, hogy a kulisszák mögött valójában Will Smith, a született mulattató ötlete volt az egész időutazás koncepció a történetben – talán ő is érezte, hogy az öreg Tommy Lee Jones ilyen szerepben már nem tudja a 97’-es színvonalat elhozni, és ideje lecserélni egy húsz évvel fiatalabb szereplőre (Josh Brolin). A szóban forgó, úgynevezett „reset” egészen fenséges lett a film folyamán, mindezek mellett az 1969-es Amerika jól eltalált zenékkel, helyszínekkel nagyot markolt és le is bilincselte a nézőt. Olyan érzés volt, mintha J ügynökkel együtt mi is utaznánk az időben, akárcsak egy gyerekkori álmunkban, és többet tudunk mindenkinél, hiszen a jövőből jöttünk. És persze a csábítás is megkísért minket, hogy tudjuk ki nyeri meg a foci bajnokságot idén, de mégis egy iszonyú fontos feladatunk van… Megmenteni a Földet.

Nagyon úgy néz ki, hogy Barry Sonnenfeld rendező nem hiába vette elő 10 év elteltével a filmet. A kor adottságainak híven sikerült 3D-ben leforgatniuk a Sötét zsaruk harmadik részét és nekem is ebben a formátumban megnézni, ami abszolút megérte. Már csak azért is, mert a kép élesebb, és Rick Baker szörny kreatúrái (mint például a szörnyhal) sokkal jobban élvezhetőek a három dimenziós technikában, mint a sima 2D-s verzióban. Egy szóval a sci-fi egy olyan műfaj, ami mégis csak ígényli a 3D-t (talán Ridley Scott Prometheus-a erre rácáfol majd). A rendező úr rutinjának tudható be, hogy természetesen a jeleneteket is jól megkoreografálta és még egy kicsit emocionális befejezést is sikerült összehoznia, amiből talán picit többet is beletehetett volna a film közepébe is, hiszen már minden vígjátéknál megszoktuk, hogy van egy bizonyos nyomasztó pont, amelyet aztán egy parádés happy end követ. Itt azonban egy kicsit több kellett volna és talán hamarabb is, hogy kikerüljön a vasárnapi „idióta vígjáték” kategóriából a produktum és felnőjjön az igazán óriás “elsősorban sci-fi, másodvonalban vígjáték” alkotásokhoz. Egyedüli nagy negatívum a filmben, hogy hőseink legfőbb nemeziséről szinte semmit sem tudunk meg, nem ismerjük okait, nem tisztázódik, hogy mit miért csinál, egyszerűen csak gonosz, és a Föld amúgy is elpusztításra való. Ezeket a gyermekbetegségeket leszámítva mégis egy remek popcorn-családi szórakozást kapunk, amely Puzsér “kritizálunktudatlanul” Róbert szavaival élve: „Igény szerint kiolvasztható mirelitprodukció”-nak minősíthető. Te belenéznél a neutralizálóba? (Cinestar.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11