Sötét Zsaruk III – Filmkritikák

Origo

Will Smith is elmehetne már nyugdíjba

[toc](Varga Dénes) Azokból az elvárásokból, amelyeket egy blockbuster-folytatással szemben támasztunk, a Men in Black – Sötét zsaruk 3 csak a legalapvetőbbeket teljesíti. Még csak meg sem próbál kilépni saját középszerűségéből, így egy könnyed, ámde nyom nélkül eltűnő másfél órát kapunk a jegy áráért. Aki megnézi, elégszer fog nevetni ahhoz, hogy ne érezze csalódásnak a filmet, de az biztos, hogy az idei kínálatból nem erre a látványmozira fogunk később emlékezni.

Persze lehetett volna sokkal rosszabb is. Amikor jöttek a hírek a film gyártása közben felmerülő nehézségekről (például a forgatókönyv sorozatos átírásáról), az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy a kész mű katasztrofális lesz. Elkezdődött a vetítés, és rögtön ezeket a sötét várakozásokat látszott igazolni egy jelenet, amelyben azon kellett volna nevetni, hogy Emma Thompson fülsértő hangon kukorékol. Minden adott volt tehát egy kínosan gyenge produkcióhoz, ám az összkép mégis némivel rózsásabbnak bizonyult.

Értelemszerűen az első részhez nem ér fel ez a folytatás. Bár azt sem tarthatja senki remekműnek, de ott találkoztunk először a Sötét zsaruk bravúros alapötletével, hogy lazán, komolykodás nélkül is el lehet mesélni azt, hogy az idegenek köztünk élnek. 1997-ben még hatott az újdonság ereje, és persze Tommy Lee Jones és Will Smith remekül eltalált párosa. Aztán pár évvel később jött a második rész, és amit csak lehetett, azt el is rontották benne.

A történet már nem izgalmasan csapongó, hanem érdektelen és kaotikus volt. A szívdöglesztő, és az események alakításában tevékeny részt vállaló kórboncnokcsaj (Linda Fiorentino) felszívódott, és helyette megkaptuk Rosario Dawsont, akinek annyi feladata volt, hogy Will Smith irányába pillázzon csábosan. Az arányok felborultak, és az olyan karakterek, amelyek az első részben csak másodpercekre bukkanhattak volna fel, a folytatásban már komoly mellékszerepekhez jutottak (például hosszú perceken át elviselni Johnny Knoxville picit sem vicces szerencsétlenkedéseit).

A harmadik rész írói tanultak a rosszemlékű második hibáiból, és kínosan ügyeltek arra, hogy egyszer sem döccenjen meg a tempó, és mindenki csak annyi időt kapjon, amennyi feltétlen szükséges. Ez az igyekezet odáig fajul, hogy még a legviccesebb karakter, Andy Warhol (Bill Hader) is csak egyetlen jelenetben tűnik fel. A film fő hibája, hogy egy pillanatig sem kockáztat: pont annyi jól sikerült poén, űrlény és látványos akció van benne, hogy könnyedén elteljen a játékidő. Másfél óra kellemes dagonyázás a középszerűség langymelegében.

Tartozunk magunknak annyival, hogy ennyivel nem elégszünk meg – főleg egy Bosszúállók után -, és többet várunk egy sok százmillió dollárból készített közönségfilmtől. Legalább néhány emlékezetes jelenetet, ami másnapra is megmarad bennünk. Hiába, már pár órával a vetítés után is elevenebben élt bennem az óriásrovar az első részből, mint a kezéből tüskéket lövöldöző főgonosz (Jemaine Clement) a legújabb epizódból.

Érezték a film készítői, hogy kell valami újdonság a harmadik részbe, de csak a lehető legelhasználtabb ötletig jutottak: időutazás. Vadállat Borisz (a gonosz földönkívüli, aki a kezéből tüskéket lövöldöz) visszamegy az időben, és likvidálja K ügynököt (Tommy Lee Jones). J ügynök (Will Smith) utánaered, hogy megakadályozza Boriszt terve végrehajtásában.

1969-be utazunk, és a hippikorszak csúcséve hálás környezet lehetne egy film számára. Merész ruhákban járkál New York lakossága, a klubban, ahol a sötét zsaruk nyomoznak, Yoko Ono érkezését várják az egybegyűltek. Aki ebből a miliőből sem tud vicces szituációkat kihozni, az inkább ne is próbálkozzon az írással. Egy-két ötletes próbálkozástól eltekintve (Andy Warhol!), a legtöbb poén fáradt és kiszámítható: a legnagyobb közhelyeket ismétli el a film a hatvanas évek végével kapcsolatban, hogy aztán viccet csinálhasson belőlük.

Will Smith elsősorban filmsztár, és csak utána színész. Képességei limitáltak, a laza srác szerepében ugyan meggyőző, de ő csak akkor elég egy filmhez, ha van mellette egy igazi színész, mint például Tommy Lee Jones, aki képes ellenpontozni és kordában tartani Smith feltűnési kényszerét. Josh Brolin játssza K ügynök fiatalkori énjét, és kétségkívül övé a film legerősebb és legszórakoztatóbb alakítása. Szúrós tekintetével, rezzenéstelen faarcával ugyanúgy belé tudja fojtani a szót J ügynökbe, mint Tommy Lee Jones.

Utólag belegondolva, a film legőszintébb vallomása az volt, amikor Will Smith viharvert ábrázattal odafordul Tommy Lee Joneshoz, és azt mondja neki: öreg vagyok én már ehhez a melóhoz. A második rész teljes kudarca után, a harmadik javított a sorozat összképén, és egy személytelen, gépies, de szégyenkezésre azért okot nem adó folytatással bővítette a Sötét zsaruk történetfolyamát. Ez az a pont, amikor még relatíve méltósággal lehetne szögre akasztani a fekete öltönyt. Átütő mesélőkedv híján ennek a sorozatnak már inkább csak múltja van, mint jövője, remélhetőleg ezt a rendező is észreveszi, és nem erőlteti a negyedik részt. (Origo.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11