kilencedik.hu / Cikkek / Marvel 2009/08-10

Marvel 2009/08-10

2009. március 9. | |  
Megoszts

New Avengers 50: Jubileumi ötvenedik, azaz (majdnem) dupla hosszúságú szám. A borítón pedig egy roppant ígéretes, vevőcsalogató rajz, ami a Dark Avengers és a New Avengers csatáját ábrázolja. Nos, szögezzük le mindjárt az elején: erre a csatára a képregényben nem kerül sor. Amit egy picit ugyan bánok, mert nem lett volna rossz látni, ahogy a két Bosszú Angyalai csapat egymásnak esik, összességében azonban nagyon is örülök neki. Mert, ahogy a legutóbbi szám kapcsán is írtam, korai lett volna máris egymásnak ereszteni a hősöket és a hősökként pózoló gonoszokat. Erre egész biztosan sor fog kerülni, olyan lehetőség ez, ami mellett egyetlen épeszű író sem menne el, de tény, hogy túl kevés idő telt még el a Secret Invasion következményeként létrejött új status quo megalakulása óta. A nagy csatára még várhatunk – szerencsére, mert annál izgalmasabb és érdekesebb lesz majd, ha tényleg bekövetkezik. De a lényeg, hogy ebben a számban a New Avengers tagjai szembesülnek vele, hogy Norman Osborn felállított egy új Bosszú Angyalai csapatot, aminek néhány tagja az ő nevükben és jelmezükben parádézik. Ebből az egyik legjobb jelenet kerekedik, amit Bendis az utóbbi időkben írt. Fantasztikusan jól elkapja a hősök reakcióit (mindenkinél a karakternek tökéletesen megfelelően), ahogy rájönnek, kik bújnak meg a tévében mutatott maszkok alatt, mindenkinek van legalább egy nagy, emlékezetes pillanata, és természetesen kiválóak a dialógusok (nem mellesleg legalább két-három olyan beszólást is kapunk, amin meg lehet szakadni a röhögéstől: ilyen. Pókember megjegyzése Rozsomákról és a szexről – egy feszült szituációban, tökéletes pontossággal időzítet komikus replika – és Cage válasza arra, hogy hol van Dr. Strange). Hőseink persze azonnal konfrontálódni akarnak Norman csapatával, ő azonban a Hoodot és embereit küldi ellenük maga helyett. Itt Bendis megint brillírozik: egy elvileg unalmas és lényegtelen akciójelenetet úgy tesz érdekessé, hogy egyenként (és az érdekesség kedvéért: más-más rajzolók közreműködésével) bemutatja a hősök gondolatait és reakcióit, ahogy kétkednek saját csapattársukban, rájönnek az Osborn és a Hood közti kapcsolatra, saját szerepükön elmélkednek, vagy épp csak kifejezik vágyukat arra, hogy miszlikbe aprítsák az össze rosszfiút (igen, utóbbi gondolatok Rozsomákhoz tartoznak). Aztán a nagyszerű befejezés, amiben Clint Barton lerántja a leplet Osbornról és csapatáról, ténylegesen felteszi a pontot az i-re. Kiváló szám, és nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan viszi tovább Bendis a történetet.

New Avengers: The Reunion 1: A régóta halottnak hitt Mockingbird a Secret Invasionben visszatért (mint kiderült, annak idején nem ő, hanem egy skrull imposztor harapott fűbe), és ennek pontos magyarázatát Brian Michael Bendis Jim McCannra bízta (nameg David Lopezre, aki kisfiús arcokkal teli, kissé komikus hangulatú rajzaival nem a legkézenfekvőbb választás volt). Aki nem ismeri fel ezt a nevet, az ne szégyenkezzen: McCann a Marvel marketingosztályán dolgozott, míg egyszercsak úgy nem gondolta, hogy tud ő írni is. Nos, megcáfolni nem akarom egyetlen füzet után, de azt hiszem, az új írótehetség felbukkanását ünneplő pezsgőbontással még várok egy darabig. A történet szerint Mockingbird nem sokkal felbukkanása után eltűnik megint, magára hagyva aggódó pasiját, az egykori Sólyomszemet, jelenlegi Ronint, vagyis Clint Bartont, hogy az AIM nagy balhéra készülő rosszfiúit hajkurássza. Egy Barton és Amerika Kapitány közti, halálosan felesleges és ostoba ellenségeskedés és tesztoszterontúltengés után értelmetlenül hosszú és önismétlésekbe bocsátkozó dialógusok szabadulnak ránk, amikben Mockingbird határozottan bizonygatja, hogy meg tud állni a saját lábán, szerelme pedig hasonlóan határozottan bizonygatja, hogy segítségre van szüksége. Ezt olyannyira így gondolja, hogy szíve hölgyét a falhoz szegezi, hogy mozdulatlanná tegye – McCann sem hallotta soha a „visszafogottság” szót, az is biztos. Nade nem is ez a legnagyobb baj a képregénnyel, hanem Mockinbird karaktere. Minthogy az egész mini az ő visszatéréséről, döntéseiről, életének fordulatairól szól, nem volna hátrány, ha az író el tudná érni, hogy legalább egy bolhafingnyi érdeklődést mutassunk iránta. De nem tudja elérni, hősnője annyira félelmetesen jellegtelen, felületes, unalmas figura, hogy az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelne, ha a következő számban rögtön ki is nyírná. Rekordrövid visszatérés lenne, az igaz, de legalább ezért emlékezetese maradna ez a képregény.

Secret Warriors 2: Élt bennem a remény, hogy az első rész katasztrofális cliffhangere csak valami rossz vicc, vagy valami gigászi átverés része. Igen, élt bennem a remény, annak ellenére, hogy jól ismerem már a mainstream szuperhős-képregényeket, és jól tudom, hogy ebben a zsánerben az alkotók nyugodt szívvel meglépnek mindent, amit nem szégyellnek – és sokuknak egyáltalán nincs szégyenérzetük. A jelek szerint a szenzációs Nightly News szerzőjének, Jonathan Hickmannek sincs, pedig róla azért ennél többet és jobban feltételeztem volna. De ne felejtsük el, hogy azért a borítón ott virít Brian Michael Bendis neve, akit nem restellek hónapról hónapra dicsérni a New Avengers (és most már a Dark Avengers) miatt. És ne felejtsük el a Marvel szerkesztőit sem, akik ezt az egészet jóváhagyták. Csókoltatom mindannyiukat, és megkérdezném tőlük, hogy az agyuk vajon még mindig ott van a koponyájuk alatt? És hogy mire a felháborodás? Aki olvasta az első részt, az tudja: kiderült, hogy a S.H.I.E.L.D. már a kezdetektől, vagyis 60 éve a Hydra bábügynöksége volt, és erről senkinek nem volt fogalma sem, beleértve Nick Furyt. Sírni tudnék. De komolyan. Túl ezernyi retconon, feltámasztáson, következetlenségen és kontinuitásromboláson, még mindig el tudják érni, hogy meglepődjek az ostobaságukon. Ez simán van akkor hülyeség, logikátlanság és zagyvaság, mint a One More Day volt – csak persze ez nem fog akkora vihart kavarni, mert nem Pókemberrel kapcsolatos, mert a S.H.I.E.L.D. a Secret Invasion után már úgyis a múlté, és mert csak egy új sorozatban merül fel, amit valami Hickman nevű jöttment jegyez, akit a Marvel-zombik nagyrésze úgysem tud hová tenni. Ezek után – ahogy a One More Day esetében – lényegtelen, hogy maga a képregény jól van megírva, hogy a karakterek kezdenek kialakulni és egyedivé válni, lényegtelen, hogy tetszetősek a rajzok, lényegtelen minden más, mert ha egy kamionnyi szart látsz magad előtt, nehéz értékelni a szép szál virágokat, amikre ráborították. Bár közben egy hang még mindig azt mondja bennem, hogy Hickman okos író, és hogy minden látszat ellenére ez talán mégis valami ravasz csel, és pár szám múlva jót röhögünk azon, hogy az író mennyire átvett minket. De ez a hang egyre halkabb és bizonytalanabb, és ha esetleg mégis igaza van, akkor is bizonyos, hogy Hickman nagyon rossz stratégiát választott – mert ezen a ponton egy hajszál választ el attól, hogy az egész sorozatot már most, két rész után hagyjam a fenébe.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6

Kategóriák: