Marvel 2009/08-10

Hogyan kezdődik a királyok háborúja? Miért éli újra Vadóc a ’80-as évek nagy X-Men csatáit? Hogyan keverednek a mutánsok harcba Godzillával? Mi történik, ha Hulk és fia találkozik? Hogyan ünneplik a karácsonyt a Fantasztikusok? Meg tudják-e állítani a hősök Thor pusztító klónját? Mi történik, ha az Új Bosszú Angyalai szembeszállnak Norman Osbonr csapatával? És mégis, miért kellett már megint törölni She-Hulk képregényét…? Megannyi érdekes és izgalmas kérdés, nem igaz? Nos, ha kíváncsiak vagytok a válaszokra, csak rajta, egyetlen kattintással elérhetitek őket… avagy itt az aktuális Marvel összefoglaló, kicsit megkésve, de biztosíthatlak benneteket: törve nem.

KÖZLEMÉNY: Rendhagyóan futunk neki az aktuális cikkünknek: mivel elég nyilvánvaló, hogy nehézségeim vannak a heti megjelenés tartásával, a közeljövőben változások várhatók a marveles összefoglaló háza táján. Lehetséges, hogy csak kéthetente vagy havonta fogok jelentkezni az aktuális ismertetőkkel, esetleg kevesebbet írok az egyes képregényekről, vagy kevesebb képregényről írok – vagy ezek kombinációi. Észrevételek, kérdések, óhajok, sóhajok, ötletek jöhetnek (esetleg ha valaki becsatlakozik hírek írásával, talán a heti megjelenés is fenntartható lenne), és persze őszintén remélem, hogy ezután is velem tartotok majd:)

Avengers: The Initiative 22: Itt a Disassembled című sztori második része, és ez alapján azt kell mondjam, hogy a képregény bizony csúnyán megsínylette Dan Slott távozását. Ez azért is kellemetlen meglepetés, mert a stafétabotot átvett Christos Gage egyébként nagyon is tehetséges író, aki tavaly is nem egy remek sztorival ajándékozott meg minket. De amit itt nyújt, az nagyon-nagyon kevés, olyannyira, hogy egyértelműen a sorozat leggyengébb részéről (valójában az egyetlen eddigi gyenge részről) van szó. Amiben Thor klónja 20 oldalon keresztül harcol az Initiative és a New Warriors tagjaival, és… nos… nincs és, ennyi. Ez még nem lenne automatikusan baj, hiszen egy jól, ötletesen, fordulatosan megírt, szépen megrajzolt akciójelenet simán képes tartalmasan kitölteni egy normál hosszúságú képregényt, ahogy erre szinte minden héten látunk is példát. De erre a számra az imént említett jelzők egyike sem ragasztható rá. Van viszont egy sor másik jelző, ami igen: unalmas, zagyva, ötlettelen, lapos, dinamikátlan, érdektelen, csúnya. A karaktereknek nem jutnak izgalmas, őket meghatározó pillanatok, a dialógusoknak többnyire pusztán kitöltő szerepük van (a sztori szinte egyáltalán nem csorbulna, ha ez egy teljesen „néma” szám lenne), és a Thor klón ámokfutása sem jár semmilyen következményekkel, nem viszi a történetet sehová, csak úgy van, teljesen öncélúan és feleslegesen – miért kellett akkor két részt elpazarolni rá? Humberto Ramos rajzai pedig borzalmasak. Eleve nem rajongok a stílusáért, de ha objektívan nézem a képregényt, akkor is azt kell megállapítanom, hogy amit itt letett az asztalra, az hozzá képest is az utóbbi évek egyik legtrehányabb munkája: stílus nélküli, rettenetesen túlzó, aránytalan vonásokkal teli, csúnya, kibogozhatatlan káosz. Remélem, ez a szám csak egy szerencsétlen ballépés, és nem egy mindeddig jó sorozat hanyatlásának kezdete…

Dark Reign: Fantastic Four 1: Minthogy a Fantasztikus Négyes saját sorozatában Mark Millar ámokfut éppen (szokása szerint hol a jó ízlést, hol a logikát, hol mindkettőt taposva), egy mininek jut a feladat, hogy elhelyezze a csapatot a Secret Invasion utáni, vagyis a Norman Osborn sötét uralma alatt nyögő Marvel Univerzumban. Az író Jonathan Hickman, akit remélhetőleg ismernek már azok az olvasók, akik nem csak a szuperhős-képregényeket szokták bújni. A történet Reed bűntudatára játszik rá: úgy érzi, hogy minden, ami az utóbbi pár évben félresikerült a világban, de különösen a skrull invázió, az ő hibája. Ezért aztán tudóshoz méltó megoldással áll elő: épít egy kaput, ami párhuzamos világokba vezet, és reméli, hogy talál egy-két olyat, amelyekben ottani önmaga sikeresen megakadályozta a közelmúlt katasztrófáit, és így rájön, pontosan hol követte el a hibákat. Ez a felütés érdekes, és persze a vak is látja, hogy csodálatosan passzol a fantasztikusok általános koncepciójához. Ami viszont igazán örvendetes, hogy Hickman kiválóan írja a karaktert. Sokaknál az efféle bűntudat szirupos, unalmas sírdogálásba és önsajnálatba torkollna, de az író tudja, hogy Reed nem az a fajta figura, aki hajlamos a magába roskadásra – nem, ő az örök problémamegoldó, és Hickman pontosan ennek megfelelően bánik vele. A történet másik szálában a család újjáépítés alatt álló főhadiszállását Osborn parancsára a H.A.M.M.E.R. ügynökei rohanják meg – hogy pontosan miért is, az nem teljesen világos, elvégre a Fantasztikus Négyes pont nem az a csapat, ami miatt neki olyan nagyon aggódnia kellene, minden szempontból kívül esik kissé az érdeklődési – és érdekeltségi – körén. A rajzok egyszerűek, de hatásosak, a dialógusok jók, hitelesek, a szereplők mind helyükön vannak, a történet ígéretes – talán csak egy kicsit több humorra lenne szükség, de annyi baj legyen, ez eddig egyértelműen pozitív élmény.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6