kilencedik.hu / Cikkek / Marvel 2009/08-10

Marvel 2009/08-10

2009. március 9. | |  
Megoszts

Fantastic Four 564: Nézzetek meg jól a borítót – látjátok, milyen nyálas, amerikai giccset ígér az egész? Namost, ezen a képen ugyan nem látszik, de az eredeti borítón ez a felirat áll: „Kedves olvasó, szavunkat adjuk, hogy semmi ehhez hasonlóan béna nem történik a képregényben.” Szóval Mark Millar és Bryan Hitch szószegőkké váltak. Mert félreértés ne essék: belül ugyanaz a nyálas, amerikai giccs vár ránk, mint ami a borítón ijesztget minket, jó ízlésű olvasókat. A Fantasztikus Négyes a gyerekekkel és Ben új jegyesével, Debbie-vel Skóciába utazik Reed rokonaihoz, hogy békében, nyugodtan töltsék el a karácsonyt – ami ugyan több mint két hónapja volt, de hát ez az eredménye, ha egy képregény részei újra és újra hosszú hetekig csúsznak. A család élvezi az ünnepeket, mindenki boldog és mosolyog, és hogy kétségünk se legyen afelől, mennyire jól érzik magukat, ezt egy egész rakás, döglesztően unalmas, semmiről nem szóló dialógusban is megerősítik. Lehetett volna ez egy szép, kedves, humoros szám a karácsonyt ünneplő Fantasztikusokról, de ó, jaj, az író Mark Millar, aki képtelen meghazudtolni önmagát. És persze egy szuperhős-képregény nem volna szuperhős-képregény gonoszok nélkül, úgyhogy egy mellékszálban bevezetésre kerülnek valamiféle rejtélyes, gyerekrabló gazemberek… várjatok, ez most komoly? Szóval, az előző számban a Föld felé indult két röhejesen gonosz és nagyhatalmú, karlendítéssel csillagokat pusztító, univerzumirtó, szinte isteni teremtmény, (akikről most egyébként egy szó sem esik), de még mielőtt velük szembeszállnak, hőseinknek túl kell élniük… egy Isten háta mögötti skót falu nyugdíjas parasztjainak támadását? Most komolyan, mennyire néznek minket hülyének? Eljött a nagy pillanat kedves olvasóim: erre már egész egyszerűen nem tudok mit mondani, kész, szavak nélkül vagyok. Inkább gyorsan áttérve a rajzokra, megjegyzem, hogy Bryan Hitch tényleg magára talált végre, és kifejezetten szép munkát végzett – kár, hogy hiába, mert Millar rettenetét még Michelangelo sem tudná megmenteni.

Marvels: Eye of the Camera 4: A klasszikus Marvels régóta tervezett folytatása már az első rész után is meglehetősen vegyes képet mutatott, és azóta szolgált jobb és rosszabb pillanatokkal egyaránt. Mindeddig meglehetősen bizonytalan volt, hogy végül merre billen majd a mérleg nyelve, de most nagyon úgy néz ki, hogy kezdhetjük temetni az Eye of the Camerát – Kurt Busiek immár végképp kifogyott az ötletekből, és nem képes másra, csak önmaga fárasztó, minden kreativitást nélkülöző ismétlésére. Az alapötlet ugye az lett volna, hogy Phil Sheldon fotós és író szemein keresztül bemutassa a Marvel hőseinek sötétebb, bonyolultabb, árnyékosabb korszakát, miután az eredeti miniben már letudták az arany- és ezüstkor némileg egyszerűbb fekete-fehér világát. Most jótékonyan feledkezzünk el arról, hogy a Marvels második, az X-Ment középpontba helyezett része már bőven érintette azt a sötétebb témát, amiről ez a mini hat számon keresztül szólni akar, és lássuk, mivel is állunk szemben. Sheldont kétségek gyötrik a szuperhősökkel kapcsolatban – megint. Fel akar hagyni a Marvels folytatásának megírásával – megint. Közlik, hogy rákja halálos és visszafordíthatatlan – megint. A hősök egy nagy, nemes, önfeláldozó világmentése aztán feléleszti beléjük vetett hitét – megint. Busieknek van bőr a képén újra és újra lenyomni a torkunkon ugyanazt, és én személy szerint most már rohadtul kezdem unni. Felfogtuk, hogy Sheldon halálos beteg, semmi értelme nem volt az eddigi négyből egy harmadik (!) számvégi cliffhangert is erre a tényre építeni. Roppant fárasztó már a főszereplő „most bízom a szuperhősökben – most nem” ingadozása is, és őszintén remélem, hogy a következő két szám valami mással is fog szolgálni, mert úgy éljek, hogy az utolsóelőtti füzettel hagyom abba a mini olvasását, ha abban is csak ugyanezek a frázisok ismétlődnek majd. Busiek egyébként minden oldalon három-négy híres Marvel-történetet idéz fel, alighanem abban reménykedve, hogy ez önmagában elég lesz az olvasók figyelmének fenntartására. De hiába: aki nem ismeri ezeket a sztorikat, az menthetetlenül elveszik a lelketlen idézetrengetegben, aki meg ismeri, az szomorúan konstatálja, hogy előcibálásuk 80%-ban teljesen öncélú – az eredeti Marvelsben ezek az elemek a cselekmény szerves részei voltak, itt viszont csak felsorolásszerűen, különösebb következmények nélkül jelennek meg. Jay Anacleto képei pedig továbbra is túl sterilek, és nagyon erőltetetten akarnak hasonlítani Alex Ross munkáira – igaz, akad a rajzolónak pár nagyszerű pillanata (Célpont felnyársalja Elektrát, a föld kettéhasad a második Titkos háborúban…), de összességében a látvány is csak közepes.

Mighty Avengers 22: Örültem, amikor a Mighty Avengers Brian Michael Bendistől átkerült Dan Slotthoz – egyrészt azért, mert Bendisnek messze ez volt a leggyengébb sorozata (legalábbis a Secret Invasion előtt, de a crossovert felesleges is lenne beleszámolni), másrészt pedig azért, mert várható volt, hogy Slott majd „klasszikusabb” hangvételű Bosszú Angyalai sztorikkal kápráztat el minket. És az íróváltás utáni első rész, ha a tökéletességtől messze is volt, azért ígéretesnek tűnt – most viszont kezdek aggódni, mert a második füzet Bendis első Mighty Avengers történetének színvonalát sejteti. A Chthon nevű démon birokba vette Pietro Maximoff, vagyis Quicksilver testét, és a világ elpusztítására készül, a Wunddagore hegységből kiindulva. Útjában csak a rejtélyes módon visszatért Skarlát Boszorkány által összetoborzott, szedett-vedett új Bosszú Angyalai csapat áll, amit Hank Pym, az új Darázs vezet. Dan Slott általában remekül ír, de most mintha elhagyta volna az ihlet. A történet olya, mint az új hőscsapat: átgondolatlan, inkoherens, és jobbára működésképtelen. Nincs meg a sztorihoz szükséges dinamika és monumentalitás, hiába tudjuk, hogy elvileg a világ sorsa a tét (mi más lenne, hisz egy új csapat összeverbuválásához egy ilyen mértékű fenyegetés a minimum), olyan érzésünk van, mintha a hősök holmi amatőr bankrablókkal állnának csak szemben. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna korábban olyan Slott-képregénnyel, ami ennyire slendrián módon lett volna megírva. És sajnos a rajzoló, Khoi Pham sem sokat segít a dolgon – mondanám, hogy ő ennél többre képes, úgyhogy biztos a szoros határidő miatt lettek a képek olyanok, amilyenek, és ez valószínűleg így is van, de a végeredményen nem változtat semmit. Vasember és Hulk (egyébként teljesen felesleges, pusztán helykitöltő) összecsapása jó példa rá, hogy mennyire esetlenek és elnagyoltak a rajzok, és mennyire hiányzik belőlük az élet, a dinamika, a spiritusz. Mintha csak az egész képregényt pár nap alatt csapták volna össze az alkotók, tekintet nélkül a karakterekre és a cselekményvezetés szabályaira. Nagy csalódás ez, csak remélni tudom, hogy Slotték végül összekapják magukat.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6

Kategóriák: