KomiXérum #52

Star Wars: Blood Ties #1

Történet: Tom Taylor
Rajz: Chris Scalf
(Dark Horse)

A Dark Horse új Star Wars-sorozatának igazi célja olyan karakterek bemutatása, akik között szoros kötelék van. Az első minisorozat kapásból Jango és Boba Fettre fókuszál, de a füzet végén álló kis Randy Stradley-szösszenetből kiderül, hogy a négyrészes mini után újabb következik, két (vagy több) újabb rokon bemutatásával.
A Blood Ties első része inkább építkezik a nosztalgiából, semmint jól felépített és átgondolt. Kevés olyan karakteres karakter (hehe) létezik a Star Wars univerzumában, mint a két Fett, a nagyon jól kitalált sisak illetve az egész ruházat legalább olyan egyedi és sokat emlegetett, mint Darth Vader hacukája. Az eddigi Boba Fett-képregények közepes szinten mozogtak, amivel nincs is semmi baj, maximum az, hogy már jó régen jött ki újabb önálló kaland kedvenc fejvadászunkról.
Nos, a mostani mini sem szolgál álleejtő momentumokkal, sőt az izgalmat is sikeresen ölte ki az alkotópáros az amúgy szintén pofonegyszerű alapötletből: Jango és Boba Fett Dooku gróf megbízásából egy újabb küldetésre indulnak az Atzerri bolygóra, hogy ott elkapjanak egy titokzatos figurát, akinek olyan információk vannak a birtokában, amelyeknek nem lenne szabad illetéktelen kezekbe (fülekbe) jutniuk.
Hogy akkor miért is érdemes elolvasni? Egy nagyon pofás jelenetért az elejéről például, ahol Bobát tanítgatja az apja. Más kérdés, hogy a cél a „félelem legyőzése”, ami már tizenöt éve is necces volt, de itt azért valamennyire elfogadható.
Az a konfliktus, amit az író, Tom Taylor a füzet végére kerekít nem valami megható, bár tény, hogy innen ezer felé el lehet indulni. Ha azonban a következő számban is csak ennyi történik, mint amennyi a nyitófüzetben, akkor bizony aligha számíthatunk bármiféle komolyabb cselekményre: most ugyanis a már említett kezdőjeleneten kívül más nem történik, mint a célpont becserkészése, és azért a hiányérzet huszonakárhány oldalon keresztül vezetve igencsak kiütközik.
A rajzok (festmények) végtére is szépek, bár a milyenségükből kifolyólag igencsak statikusak, így hasonlítanak sokkal inkább fényképekre, és a mozgás ábrázolásában igencsak alulmaradnak. Ez a baj a festményekkel: ha valaki valami ilyesmit akar csinálni, akkor azt nagyon jól kell űznie, mint például az itthon is kijött Új Titkos Háborút jegyző Gabriele Dell’Otto, különben a végeredmény igencsak elidegenítő lesz.
Összességében a Blood Ties első füzete hozza a korábbi Fett-képregények színvonalát, és bár történetet nemigen kapunk, azért a folytatást remélhetőleg megéri kivárni.
Fdave

Thor: For Asgard #1

Történet: Robert Rodi
Rajz: Simone Bianchi
(Marvel Comics)

Jön a film, úgyhogy szokásos módon megszaporodnak a Thor-kiadványok is a piacon. Ebből a legritkább esetben szokott jó dolog kisülni. Általában átgondolatlan, a történet helyett a látványra építő címek indulnak ilyenkor, amik a film által felépített világot veszik át – így afféle többszörös adaptáció készül, ami meg aztán végképp nagyon gyanús. Ugyanakkor van jó oldala is annak, hogy a Straczynski távozása óta nem annyira rossz, de elődjéhez képest fájdalmasan halovány fő sorozatot megtámogatják egy-két egyéb kiadvánnyal. Elsősorban az, hogy így könnyebben indul el új utakon a karakter, hamarabb sikerülhet megtalálni egy JMS-étől eltérő, de az olvasók bizalmát újra elnyerő megközelítést. A Matt Fraction-féle, a mitológiai gyökerekhez közelebb álló, a fősodorbeli Marvel-kontinuitásba nem illeszkedő vonalban van talán a legtöbb potenciál, így érthető, hogy a Thorral nem először dolgozó Robert Rodi is ezen a nyomon indul el.
Nagy a baj Asgardban: Odin házon kívül van, Balder halott, a jégóriások támadnak, az alattvalók nem engedelmeskednek, és még Thor is rossz passzban van. Ne féljünk, hamarosan Loki is jön. A többfrontos harcra kényszerülő címszereplőnek nélküle is van elég dolga, pláne, hogy a Ragnarök is fenyeget, egy meglehetősen nehezen komolyan vehető indokkal. Arról van szó, hogy a megszokottnál is zimankósabb tél miatt nem tud kivirágozni az aranyalmafa, az asgardiak halhatatlanságát biztosító gyümölcs nélkül pedig nagy gáz van. Ennél azért cseppnyit adekvátabb konfliktust várnék, de nem félek, Rodi jó pár szálat elindított. Bizonyítva a már említett tételt a filmeket hype-oló képregényekről, a füzet legnagyobb erőssége a képi világ. Simone Bianchi alighanem sok olvasót vesztett a Wolverine: Evolution és a friss Astonishing X.Menek miatt, de akik megmaradtak, azokat a hajmeresztő oldalkompozíciókban előszeretettel tobzódó Bianchi elsőrangú munkával szolgálja ki. Ha valahol, a Thorban van létjogosultsága a félelmetes, erőt sugárzó páncélzatoknak, a szinte hallható, súlyos, döngő lépteknek, ennek az egész sötét, vérgőzös, életveszélyes középkori atmoszférának. Bianchi pedig pont ilyen rajzokkal örvendeztet meg minket – a wraparound borító is gyönyörű. Emiatt érdemes adni egy esélyt a For Asgardnak – meg hát valamivel csak be kell melegíteni a filmre, nemde?
Czben

Oldalak: 1 2