KomiXérum #52

Itt van az ősz, itt van újra! Ez többek közt képregényes rendezvényeket, felélénkülő magyar piacot, nem utolsósorban pedig a KomiXérum visszatérését is jelenti!!! Reméljük nehezen telt ez a néhány hét nélkülünk, és bár egetrengetően zseniális képregényekkel nem szolgáltak a köztes időben az amerikai kiadók, néhány érdekesebb olvasmányra azért ezúttal is felhívjuk a figyelmeteket. Jó olvasgatást ismét! ;)

Captain America #609

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Butch Guice
(Marvel)

[toc]Ed Brubaker Amerika Kapitánya az elmúlt időszakban valahogy már nem annyira átütő erejű, mint korábban volt, de még azért érdemes a figyelmünkre.
Brubaker nemrég Bucky karakterének pontosabb körvonalazását tűzte ki céljául: a legutóbbi kalandban például egy hamis Amerika Kapitány mellé lökte, amivel a célja a szereplő lelki békéjének drasztikus megzavarása volt, egyfajta Daredevil-szerű pokoljárást akart valószínűleg itt véghezvinni, csak ami annál a karakternél működött, az ennél nem annyira. Az új Bucky rendkívül forrófejű, ami még nem lenne gond, de az a szájbarágós mód, ahogy az író szinte belénkveri ezt az információt, már annál zavaróbb. Jó példa erre például az a jelenet, amiben Steve Rogers és a Sólyom közösen megegyeznek egy amúgy is erőltetett beszélgetés közben, hogy a kis Bucky rendkívül rossz úton halad, nagyon lobbanékony, és ez bizony nem vezet semmi jóra – ez bizony tényleg nem.
Feltűnik ugyanis egy régi-új ellenfél, az ifjabbik Red Baron Zemo, aki esküdt ellenségének tekinti az új Amerika Kapitányt, és megpróbál minél jobban alátenni neki. A No Escape tulajdonképpen csakis erről szól, no meg Brubaker azirányú terveiről, hogy Buckyt tényleg fajsúlyos (mármint a mostaninál jóval fajsúlyosabb) karakterré varázsolja, megfejelve néhány látványos, de igazából céltalan bunyóval. A kapitányi pajzs viseléséből fakadó konfliktust is erőltetettnek éreztem anno, a koncepció azért nem tűzre való, de a gyengesége pont az ilyen történeteknél ütközik ki.
A No Escape immáron negyedik része tart, elvileg a 610-es Captain Americával fejeződik be, és finoman szólva is kétlem, hogy ebből egyetlen rész alatt bármi jó kisülhet. Brubaker néhány zilált konfliktust tartogatott a főszereplő kiskatona számára, amiken keresztül is vezette hősét, és jelenleg ott tartunk, hogy Red Baron Zemo elérte amit akart, és sikerül teljesen kifordítania magából Buckyt. Az igazi gond ezzel a sztorival az, hogy gyermekkorunk hőstörténeteibe illő, manapság inkább nevetségesnek ható csapdákba sétáltatta bele a karaktert, olyan módokon játszotta Zemo kezére, amik nem okozhattak neki hatalmas fejtörést. Hiányoznak az íróra oly jellemző realisztikus és logikus bűnügyi fordulatok, amelyek jelentősen feljavíthatnák a végeredményt, és Zemo jr. sem több egy másodrangú filler-ellennél. (Ahogy az általa felhasznált még sokadrangúbb ellenfelek sem, de erről inkább szót sem ejtek.)
Az öt rész ehhez a cselekményhez hatalmas túlkapásnak tűnik, ugyanis az eddigi pokojárást kettő, vagy ha nagyon jó formában van Bru, akkor egyetlen részben is letudhatta volna, és akkor legalább nem kellene hónapokat várni az újabb fejezetre, amik rendre csalódást okoznak.
Persze azért ennyire nem rossz a helyzet: a harcok (amelyek persze többnyire feleslegesek, sőt sajnos súlytalanok is, de legalább látványosak) teszik ki a füzetek nagy hányadát, amelyek tényleg jól eltaláltak, a rajzoló pedig nagyon látványos munkát végzett.
Reménykedjünk egy pofás kis lezárásban, és Brubaker következő sztorijában.
Fdave

Spirit #4

Történet: David Hine
Rajz: Moritat
(DC)

A DC-nél néhány hónappal ezelőtt újraindult Spirit-sorozat nem keltett különösebb feltűnést, sőt ha jól emlékszem még ebben a rovatban is “megfeledkeztünk” az első számról, de most, hogy David Hine vette át a címet, egyszerűen muszáj volt tudósítani róla.
Szóval ott tartunk, hogy Hine teljesen megtáltosodott: tolja a Detective Comics szekerét, megy a Bulletproof Coffin, ami elképesztően hangulatos komik, illetve most a Spiritnél is szerencsét próbál. A bűnügyi történetek különösen jól állnak az írónak, így a Spiritből is egy kemény bűnüldöző figura kerekedett a kezei alatt.
Bár kétségkívül nem ez a legjobb Spirit-füzet, amit életemben olvastam, hisz az előző sorozat Darwyn Cooke-kal egyszerűen felejthetetlen, valamint természetesen az eredeti Eisner-félék számítanak kötelező olvasmánynak, de mint sima noiros színezetű bűnügyi képregény, jól megállja a helyét.
A történet szerint egy új drog bukkan fel Central City utcáin, ami erősen hallucinogén szer, és sorra halnak meg a fogyasztói. A halálozások nagy esetben a hatalmas hidegnek is tulajdoníthatóak, ugyanis Central Cityben havazik, úgy, ahogy még soha nem havazott. Egyébként ez a hatalmas havazás ötlet nagyon jónak bizonyult, a rajzokért felelős Moritat (Elephantmen) nagyszerűen ábrázolja ezt, és tökéletes háttérként funkcionál a noiros monológokhoz. Spirit a szer dílerei ellen indul, természetesen Dolan felügyelővel, illetve néhány kölyökkel az oldalán.
Az egész konfliktus felépítése semmi meglepőt nem mutat, Hine szinte rutinból rázhatta ki ezt az ujjából, de mivel többnyire hibátlanul van megoldva, így a kellemes élményről semmiképp nem kell lemondanunk. Ami viszont feltűnő, hogy Spirit szinte semmi szerepet nem kap a füzetben. Moritat jóformán meg sem mutatja a karaktert, mintha titkolná a kilétét, talán egyetlen panelen láthatjuk nem elmosódva, viszonylag közelebbről. De nem csak a körvonalait, hanem magát a karaktert sem sokat látjuk, ugyanis a több mellékszereplő, a gyerekek, illetve a gengszterek “ellopják” az egészet. Ez a folytatásban valószínűleg változni fog, és végülis hiányérzetünk sem lehet, mert fordulatból akad jópár (még ha nem valami eredetiek is). Kicsit fura továbbá, hogy Hine kiölte a karakterből a komikumot, a felszabadultságot: immáron kőkemény nyomozó, bosszúálló hős, ami nem rossz, de Spirit régi rajongóinál minden bizonnyal visszatetszést kelt.
Még egy helyen sántít kicsit a füzet, és ez a cliffhanger. A teljesen megszokott panelekből felépült sztori bár nem valami nagy durranás, azért ezt illett volna egy tisztességesebb befejező panellel megfejelni. Brubaker például, aki hasonlóképpen dolgozik, szinte mindig bedob a végén egy meglepő fordulatot, hogy aztán lerágjuk a körmünk a következő számig.
Na erre itt kevés az esély, de Hine még mindig az elmúlt időszak egyik legjobb írója, és ez a füzet sem rossz…
Fdave

Oldalak: 1 2