KomiXérum #50

Spider-man and the Fantastic Four #1


Történet: Christos Gage
Rajz: Mario Alberti
(Marvel)

Pókember és a Fantasztikus Négyes nem először találkozik közös kalandban, de manapság nemigen adódott olyan alkalom, hogy kedvenc hálószövőnk, illetve másik kedvenc szupercsaládunk habkönnyű szórakozásunk közepette bandázzanak. Nos Christos Gage elhozta nekünk az utóbbi idők legszórakoztatóbb és legkönnyedebb Marvel-képregényét.
A történet szerint Doom Latvériát képviselve részt kell vegyen egy konferencián, ahol fontos, hogy testi épségéért magasan képzett testőrök feleljenek. Bármennyire is hihetetlen, de a Fantasztikus Négyes kapja meg ezt a megtisztelő feladatot, ami elsőre is furán hangzik, és nem is beszéltünk még a Fantasztikus Négyes tagjainak reakciójáról. Egy fősodorbeli törénetnél ilyen nem is jöhetne szóba, ezért is imádom a Marvel hasonló akcióit (amilyen volt például az Astonishing Spider-man & Wolverine is).
A történetbe aztán szépen bekapcsolódik Pókember is, hogy együtt végigpoénkodják, illetve látványosan végigcsatázzák a füzetet. Mert nem úgy van az, hogy Doom csak diplomatát játszik, igenis jól átveri az egész társaságot, és megindítja egyszermélyes háborúját, amivel a konferenciának otthont adó campust a feje tetejére állítja. Az egyetemi helyszín megfelelő egy hihetetlen pofozkodásra, Gage-nek pedig rengeteg alkalma adódik szóviccek, illetve abszurd helyezetek kovácsolására. A Lény és Johnny Storm természetesen viszik a prímet, de Peter Parker sem marad el tőlük, miközben Reed és Sue egymással évődik, és az esküvőjüket tervezgetik. A békebeli hangulat szinte túlcsordul, annyira át van itatva minden egyes lapja a nosztalgiával.
A rajzokért az a Mario Alberti a felelős, aki amerikai piacra főként DC-borítókat készített, ismertté először a Bonelli kiadónál megjelenő Nathan Never révén vált. (A Bonellit vélhetően nem kell bemutatni, az egyik legnagyobb olasz képregénykiadótól jött ki itthon a Dampyr például.)
A történet lezárul az utolsó oldalon, de folytatása következik, és remélem, hogy nem marad el szórakoztatásban ettől.
Fdave

Star Wars: Dark Times #17

Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
(Dark Horse)

Néhány héttel korábbi megjelenés ugyan, de nem hagyhattuk ki a legjobb SW-cím aktuális történetének lezárását, ami után a sorozat sajnos ismét szünetet tart, és csak jövőre indul újra. A fájdalmas intermezzók első számú oka alighanem a ráérős tempóban rajzolgató Doug Wheatley, akire azonban nem lehet haragudni. Gyönyörű, amit csinál, a mainstream képregényeket uraló realisztikus stílus legjobbjai között van. El tudja érni, hogy mégoly aprólékos és pontos képei nem válnak pusztán a sztori tolmácsaivá, hanem a kellő helyeken fokozzák a cselekmény intenzitását, egy-egy arckifejezés vagy plánváltás segítségével gazdagítva a látottakat. Ez persze alapvető minden képregénynél, de a plasztikus megjelenítésnél sokszor elmarad ez a hatás, magát a valósághű ábrázolást hagyva meg a fő műsorszámnak. Wheatley-nek ezúttal bőven van alkalma csillogtatni a tehetségét, hiszen a Blue Harvest című történet utolsó felvonásában Dass Jennir végre bedurvulhat, nem kell többé ügyes harcosnak tettetnie magát: egyértelművé válhat, hogy ő a legjobb.
Jennir aknamunkájának köszönhetően egymásnak feszül a két gengszterbanda, a rabszolgakereskedők és a fűszercsempészek dicstelen társasága. A főhős is tisztábban lát, tudja, mit kell tennie: ideje becsukni a boltot, lerendezni mindkét bandát, és továbbállni. Na ez az, aminek csak az elejét látjuk a füzetben, merthogy maga a konkrét leszámolás már nem bír téttel. Onnantól kezdve, hogy Jennir ismét beizzítja a legszebb SW-hagyományok szerint droidjába rejtett fénykardját, tudjuk, hogy a kékbőrű (nagyon tetszik a színárnyalat) gonoszoknak egy fikarcnyi esélyük sincs. Mick Harrison nagyon szépen zárja le adaptációját – a múltkor még Leonét emlegettem, de immár egyértelmű, hogy a Blue Harvest sokkal közelebb áll az eredeti Kuroszava-műhöz (A testőr), mint az Egy maréknyi dollárért westernjéhez. Ennek alátámasztására kapunk többek között egy csodálatos oldalt, ahol egy csambarákba illő párbaj villámgyors megvívását láthatjuk öt képen – stílszerűen egy békebeli kézlevágással lezárva. Ha a jedik mintáját a szamurájok adták, Jennir igazi rónin.
A sorozat többi szereplője sincs elfelejtve, noha nem is történik velük semmi különös: érkezik hozzájuk egy bogár-jedi, aki majd a későbbiekben nyilván fontos szerephez juthat, ahogy az előző történet padawanjainak visszatérésére is számítok. A levelezési rovatból pedig az is kiderül, honnan jött a Blue Harvest cím: a Véres aratás című Dashiell Hammett-noir igen, de a Jedi visszatér elterelő munkacíme nem jutott eszembe. Apró, de finom utalás, Harrison ebben is jó. Mick, Doug, jövőre veletek ugyanitt!
Czben

Oldalak: 1 2 3