KomiXérum #41

Joe the Barbarian #1

Történet: Grant Morrison
Rajz: Sean Murphy
(Vertigo)

Gondolom a múlt évben felreppent hír után nem kevesen adtátok volna oda a lelketeket akár az ördögnek is, csak hogy Grant Morrison és Sean Murphy új képregényét ott és akkor, helyben elolvashassátok.
Grant Morrison neve mára hatalmas brand lett, a siker általában előre borítékolható. Ehhez nem is kellett mást csinálnia, mint hosszú évek munkájával összehozni rengeteg remek képregényt, melyeket a zsűri és a rajongók ugyanúgy szerettek: New X-menes, Doom Patrolos és Animal Man-es ámokfutások, Batman-es történetek (ide nem vonatkozik a mindenki így meg úgy szerette :)), illetve ámulatba ejtő közösködések Frank Quitely-vel – egy szó, mint száz, Grant Morrison napjaink egyik legjobbja.
Bár most nem jött Quitely, van helyette viszont Sean Murphy, a Joe the Barbarian nyitánya több dolog miatt is ígéretes. Az alapkoncepció, ami már az első hírek környékén is ismert volt, minden képregényrajongó álma: mi van akkor, ha a jól ismert, átlagos életünk egyszer fenekestül felfordul, és egy álomvilágba csöppenünk, ahol a saját szobánkban sorakozó játékfigurák is élnek, és ahol éppen háború dúl? Történetünk főhőse bizony ebbe a slamasztikába mászott bele, a sztori tálalása viszont ennél pofonegyszerűbb nem is lehetne: sehol az az időrendi bonyolultság, ami az író egyes műveit jellemezte, sehol egy mesteri, idősíkok variálásával megoldott történetvezetés, a legelső füzetben (szinte) minden halad előre a kijelölt úton, lineárisan torkollik bele a várva várt, szükségszerű befejezésbe (cliffhanger). Grant Morrison láthatóan nem erőltette meg magát, szerencséje igazából az, hogy a Vertigo jó szokásához híven sikeresnek ígérkező sorozatainak első számát egyetlen dollárért vesztegette. Az ár láttán már érthető ez a ráérősség, de akkor hogy lehet az, hogy az olvasása után mégsem kelünk fel csalódottan?
A Joe the Barbarian egy csattanóra kihegyezett poén. Egy olyan vicc sül el a szemünk láttára, aminek a végét mindenki ismeri: itt jön a képbe Sean Murphy, hogy rajzaival kitöltse az olvasókban esetlegesen tátongó űrt. Tűéles, pontos munkát végzett, a szobabelsők megtervezése, kivitelezése rengeteg időt emészthetett fel, ugyanis minden a helyén van. Jó ízléssel megválasztott színek, bútorok, beállítások jellemzik, a könyvespolcokon, illetve a földön heverő játékok beazonosítása pedig könnyeket csalhat a szemünkbe. Az újév leggyönyörűbb füzete ez, kétoldalas panelekkel, szakadó esővel, egyedül bolyongó főhőssel: a történetnyújtás mintapéldája. Azt hivatott prezentálni, hogy a rajz manapság inkább győzedelmeskedik a történet felett, a képregényes piac jó ideje átalakulóban van. Morrison itt (még) csak díszként szerepel az alkotók névsorában, és bár ez valószínűleg változni fog a későbbiekben, de elsőre ez így is tökéletesen kielégítő volt.
A Joe the Barbarian a leggyönyörűbb, egyben LEGEGYSZERŰBB vicc, amit mostanában hallottam (láttam).
Fdave

Neverland #0

Történet: Joe Brusha
Rajz: Jean-Paul Deshong
(Zenescope)

A bitang jó csajok és az óriási mellek bűvöletében élő Zenescope a várakozásoknak megfelelően szépen lassan kinőtte magát. Eddig is rengeteg (inkább látványra építő) történetük jelent meg, de idén az eddig megszokotthoz képest is szélesebb palettával jelentkeznek.
A Neverland nulladik száma tulajdonképpen egy előzetes, egy bevezető a nagy durranásnak szánt sztorihoz. Ennek megfelelően egy hosszabb, illetve egy rövidebb történetet tartalmaz a füzet, melyből az első a jobban kidolgozottabb. Egy Billy Hitchkock nevű kisfiú nyomtalan eltűnését követően indul nyomozás, és ahogy az mindig is lenni szokott, az eset helyszínén csak egy fehér porszerű valamit találnak a rendőrök. Semmi mást. Eközben feltűnik Nathan Cross is, meg felüti a fejét némi titokzatosság holmi Titanic-túlélőről, aki tizennyolc évesen nyomtalanul eltűnt. Bizony, ebben a sorozatban valószínűleg mindenki el fog tűnni, és jó eséllyel mindenkit elrabolnak, hogy valahol feltűnjenek majd egyszer. Mindenesetre a nyomozók néhány banális és közhelyes kijelentésén kívül („a nyomok alapján mintha csak levegővé vált volna…”) igen élvezetesen megírt pároldalas, ami a fentebb vázoltak tudatában nem kis teljesítmény. Már ennyivel is várós lenne a Neverland, de hozzácsaptak még egy extra rövid szösszenetet is, Pán Péter (láthatatlan) főszereplésével.
Az ismertetőmet természetesen nem ez a néhány oldal ösztönözte, hisz ráértem volna a sorozat nyitányánál hírt adni a színvonaláról, hanem a reklámfüzet többi részével együtt érte meg a rá „fecsérelt” szót. Kapunk ugyanis egy rövid betekintést a hamarosan induló The Waking című képregényből, amit Raven Gregory írt. A felcsapás vizuálisan érdekes, amúgy meglehetősen banális, de hogy biztosak legyenek a dolgukban a kiadónál, egy ömlengő, idézetekkel dúsított dicsőítő oldalt is utána erőltettek. Ha hinni lehet a pletykáknak, akkor a zombik lesznek terítéken, és a horror rajongói számíthatnak elsősorban igényeik kielégítésére. Nem tűnik ez (sem) rossznak, nem véletlenül mondtam, hogy terjeszkedik a Zenescope. Olyannyira, hogy 2010.-es terveiket elnézve nem fogunk unatkozni. A Neverlanden és a The Waking-en kívül érkezik még a MERC, ami a promó kép alapján kellemes akció-sci-fi-nek néz ki; ebbe a sorba illeszkedik még az ígéretes című Sci-Fi and Fantasy Illustrated. Februárban Agon, májusban Dante’s Inferno, nyáron pedig Charmed. Jó kis év lesz ez, pedig csak egy kiskiadó terveiről volt szó. Mi lesz akkor a nagyoknál? Megyek, és megnyalom mind a tíz ujjamat.
Fdave

RoboCop #1

Történet: Rob Williams
Rajz: Fabiano Neves
(Dynamite)

Ha a Dredd bíró képregények a túlzott erőszaktól megtébolyult társadalom paródiái, akkor a Robotzsaru ugyanennek a nevetségesen magas szintű komolyan vétele, és az erre adott elrettentő válasza. A nyolcvanas évek tipikus terméke, Detroit városának őrzője a fémimplantátumok promóciója és az ember-gép egyedi viszonyának bizarr megtestesítője.
Frank Millerhez mindez mocskosul illett, elég csak a Hard Boiled és Ronin című képregényeire gondolni, melyek már megelőlegezték ezt a nyers erőszakot, amit a Robotzsaruban teljesíthetett ki. Majdnem. Ugyanis a forgatókönyvét anno átdolgozták, aztán kis kalamajka után el is vetették, így jöhetett létre az Avatar Robocop szériája, ami az eredeti Miller-forgatók alapján készült. A látvány mind a Hard Boiledben, mind pedig ebben a sorozatban színei ellenére is lesújtó és kényelmetlenség érzetét árasztó volt ami, mondanom sem kell, tökéletesen hihetővé tette a történteket.
A Dynamite-nak köszönhetően Old Detroit újra „virul”, Murphy pedig páncéljában osztja az igazságot. A város ismét ugyanolyan romlott, mint régen volt, de van ennél lejjebb is: feltűnik a színen egy még brutálisabb elveket valló szervezet, az OCP, ami gyilkos robotjait harcba küldve kínál alternatívát a hús-vér rendőrökkel szemben. A képregényben hatásosan túlzó reklámokkal bemutatott romlott társadalom számára pedig nem is kell meggyőzőbb érv az újgenerációs robotok mellett, mint egy fejbelőtt bűnöző, és máris a rendőrök ellenében a közvélemény. Ami természetesen forrong, hisz a gazdasági helyzet több (illetve kevesebb), mint kiábrándító, a város „biztonságát” pedig egy önjelölt igazságosztó is veszélyezteti, aki a kilátástalanság ellen emeli fel vállra vehető, és onnan is indítható rakétavetőjét. Törik, szakad és repül minden, ahogy azt egy mit sem sejtő olvasó is elvárná.
Persze az volt a jó a Robotzsaruban, ami most is kiütközik, hogy az erőszak minden esetben erőszakot szül, a kilátástalan helyzet folyamatosan indukálja a különböző bűneseteket, amiknek kivédésére elvileg a rendőrség lenne a hivatásos szervezet. De a rendőrség is felveszi a kesztyűt, erőszakra erőszakkal válaszol, és ott áll Murphy sok tűz között, majd pedig természetesen kegyelmet nem ismerve elvégzi munkáját. Mintha Piszkos Harry-t bújtatnánk Vasember páncéljába. (Na jó, legyen inkább War Machine.)
A legújabb sorozatot, amelynek eseményei az első film után játszódnak Rob Williams jegyzi, és meglehetősen biztos kézzel írja történetét. A rajongók, akik már a jó ég tudja hány éve kénytelenek nélkülözni kedvencüket egyből otthon érezhetik magukat, a már említett találó reklámokon kívül a felvetett téma is ismerős lehet, a kezdés tehát mindenképpen bizakodásra adhat okot. A rajzokért Fabiano Neves a felelős, aki nem végez kimagasló munkát, de talán pont ezért illik ő a képbe: az elidegenítés kapásból megvan.
A Dynamite jó alapanyaghoz nyúlt, címeik többségéhez képest ez a közepesnél is jobb. A folytatás egyértelműen várós.
Fdave

Oldalak: 1 2 3