Az évtized legjobb frankofón képregényei

A régen jelentkező EuroStrip rovatunk ezúttal egy különkiadással jelentkezik. Santito Nero Blancoval közösen összeállították az elmúlt 10 év kedvenc francia képregényét. Mindkét kategóriában 1-5. NEro Blanco helyezettjei, 6-10-ig Santitóé.

Top 10 francia sorozat

a 2000-es évekből

Nero Blanco jelöltjei

1. Le combat ordinaire (Manu Larcenet, 2003- )


Manu Larcenet 1969-ben született, a kilencvenes években a Kreténes átvételek révén a magyar olvasók előtt is ismert Fluide Glacialban kezdődtek rendszeres publikációi. Miután megismerkedett a L’Association gárdájával, az abszurd humortól és a paródiáktól a személyesebb hangvételű képregények felé fordult. Részt vett a Sfar és Trondheim által indított Torony-kísérletben, és Critixman címmel kemény pamfletet fogalmazott meg a különböző internetes fórumokon elszaporodó önjelölt kritikusok ellen, ugyanakkor állást foglalt a magukat az avant-garde képviselőiként megfogalmazó, valójában csak unalmas alkotókkal szemben is. A ’Hétköznapi harc’ első kötete 2003-ban jelent meg, és azonnal el is nyerte az Angoulême-i fesztiválon a legjobb albumnak járó díjat. Az önéletrajzi elemekből is táplálkozó képregény főszereplője Marco, a mindennapok döntési helyzeteitől stresszelő fényképész, akinek nehéz kezelnie szinte valamennyi emberi kapcsolatát, problémái vannak a szüleivel, a barátaival, a szerelmével. Félelmek, aggodalmak, a környezetét érő csapások következményei egyaránt fokozzák a stresszt, amely elől egyre távolabbra menekül, miközben tudja, hogy neki is szüksége van kötődésre, társra, saját családra. Az első kötet minden kétséget kizárva a legkomolyabb, legelgondolkodtatóbb, legmeghatóbb képregény, amit valaha is olvastam. Lezárásaként Marco végre képes kimondani Emilie-nek, hogy „veled minden jobb, mint nélküled”. A következő két kötet is tartja a színvonalat, ám a negyedik, befejező részben a szereplők hosszan taglalják az aktuális politikai helyzetet, az elnökválasztás tétjei és esélyeit. Kérdés, hogy ezt hogyan fogják értékelni tíz vagy húsz év távlatából.

2. XIII (Jean Van Hamme, William Vance, 1984-2007)


Az amnéziás akcióhős kalandjait lezáró történeteket óriási várakozás előzte meg, különösen az utolsó résszel egyszerre megjelent, a múltba visszatekintő 18., kivételesen nem William Vance, hanem Jean Giraud által rajzolt részt. Noha a nyolcvanas évek elején roppant izgalmasan indult sorozatban voltak megbicsaklások, a befejezés hozta az író, Jean Van Hamme legjobb munkáinak a színvonalát. Azt ma még nem tudni, hogy az eredeti tervvel ellentétben mégiscsak folytatódó és valóságos franchise-zá váló cím további albumai mennyire válnak be. Mindenesetre már elindult az egyes szereplők múltját bemutató XIII Mystery sorozat, amelynek minden részét más szerzőpáros alkotja meg (de Van Hamme irányításával), és szó van arról is, hogy Vance-hoz új író csatlakozik a fősorozat újabb epizódjainak a megalkotásához. A top 10-be éppen hogy nem fér be, de azért egy mondat erejéig mindenképpen meg kell említeni, hogy Van Hamme másik nagy sorozata, a Largo Winch továbbra is izgalmakban gazdag, szórakoztató és nem egyszer keményen aktuális témákat boncolgatva szolgálja ki jelentős rajongótáborát.

3. Klezmer (Joann Sfar, 2005- )


A Rabbi macskájának a dicséretét átengedtem Santitónak, helyette Joann Sfarnak egy újabb, ugyancsak a zsidó identitással foglalkozó sorozatát ajánlom. Míg a huszadik század elejének Algériájában játszódó beszélő macskás történet Sfar szefárd zsidó apjának a családi hagyományaiból táplálkozhatott, a Klezmer hősei minden bizonnyal a szerző askenázi anyai nagyapjával zenélhettek együtt még Ukrajnában vagy Litvániában. Az öt kitaszított tragikus és komikus körülmények között áll össze bandává és utazza be Kelet-Európát. Vezetőjük előző zenekarának egyetlen túlélője, Noah Davidovich („a báró”), énekesnőjük a gyönyörű Hava, hegedűn az olasz bohém Vicenzo játszik, de csatlakozik hozzájuk a kozákok elől menekülő cigány gitáros Tchokola és a jesivából (Talmud-iskolából) eltanácsolt, zenélni csak a barangolások közben megtanuló Yaacov is. Sfar elismertségéről sokat mond, hogy ezt a sorozatot nem egy képregénykiadó, hanem a roppant tekintélyes Gallimard könyvkiadó jelentette meg.

4. Marzi (Marzena Sowa, Sylvain Savoia, 2005- )


Marzena Sowa 2003-ban továbbtanulni érkezett Bordeaux-ba, és szinte azonnal összeismerkedett egy fiúval, aki egészen véletlenül képregényrajzoló volt. Sylvain Savoia érdeklődve hallgatta lengyel barátnője hihetetlennek tűnő történeteit egy varsói panelházban töltött gyermekkoráról, és amikor odáig jutott, hogy a karácsonyi vacsorára szánt pontyot több nappal előre meg kellett venni és a fürdőkádban tartani, már tudta, hogy megvan következő sorozatának a témája. Az első, hatoldalas (a tisztálkodást hetekig gátoló ponty esetét feldolgozó) epizód a Spirou-ban jelent meg, és az olvasóközönség azonnal felfigyelt rá. Azóta nagyjából évente követik egymást a keménytáblás albumok, amelyekben a kommunista Lengyelország végnapjait ismerhetik meg a franciák – számukra olyan ez, mintha egy másik bolygóról szólnának a történetek. A nagysikerű sorozat azóta már lengyelül is megjelent. Nekünk sem lenne idegen.

5. Bouncer (Alejandro Jodorowsky, François Boucq, 2001- )


A kétezres évek legjobb francia westernje, ami a… Bouncer. Illetve… a Blueberry. Vagy mégis inkább a Bouncer, ami már Blueberrysebb a Blueberrynél… Tulajdonképpen sajátos ügyről van szó, hiszen a Blueberry rajzolója, Jean Giraud másik énje, Moebius nem egy közös munkát jegyez a Bouncer írójával, Alejandro Jodorowskyval, és a korábban egész más stílusban rajzoló François Boucq le sem tagadhatná, hogy alaposan tanulmányozhatta minden idők legsikeresebb „realista” westernjének valamennyi szereplőjét, díszletét, beállítását. A Mister Blueberry-ciklus legutóbbi (utolsó?) két részét egyedül szignáló Giraud kiválóan elszórakozott a Charlier-től örökölt figurával és történetmorzsákkal, és bár képtelen volt meggátolni, hogy Dr. Gir helyett nagyrészt Mr. Moebius kövesse el a rajzokat, a befejezés méltó a sorozat egészéhez. Ám a kor szavát nem ő, hanem a Bouncer alkotópárosa hallotta meg, és a félkarú kidobóember jóval véresebb, tragikusabb és durvább kalandjai vették át a stafétabotot. Az igazán kellemes gyorsasággal (kilenc év alatt hét album) szaporodó albumokban természetesen visszaköszönnek Jodorowsky kedvenc motívumai a feldolgoz(hat)atlan múltról, a bonyolult családi kapcsolatokról és viszonyokról, no meg persze sorsról, misztikumról és erőszakról.

Santito jelöltjei:

6. Donjon (Joann Sfar és Lewis Trondheim, 1998- )


A legnagyratörőbb képregényes kísérlet, melynek zászlaja alatt összegyűlve a francia képregényes újhullám apraja-nagyja letette a kézjegyét: bár már egyértelműen látszik, hogy a 300 kötetes megalomán vállalás nem fog sikerülni (ezzel a sebességgel legalábbis nehéz lesz kivárni, hiszen eddig 39 album született 12 év alatt, tehát pongyola számítással is majd’ egy évszázad múlva láthatnánk meg a végét), a legszerteágazóbb és legszórakoztatóbb fantasy széria, amivel valaha találkoztam. A történetek három fő sodra a Donjon-univerzum közepét és lüktető szívét jelentő Torony születését, fénykorát és alkonyát követi nyomon, ezeket hálózzák át az egyes szereplőket nagyító alá terelő mesék, egy kaleidoszkópszerű, de egyre inkább koherens egészet alkotva. A Terra Amata világát benépesítő antropomorf állathősök meglepően komoly karakterfejlődésen mennek keresztül: az idealista, hatalmas szívű, ifjúkorában éjszakánként köpenyes igazságosztóként tevékenykedő Hyacinthe-ból válik a Torony hidegfejű és számító önkényura, majd a sorozat kezdetén megkedvelt bohókás, léha és mindenekfelett gyáva Herbert veszi át a helyét egy óriási kataklizma sújtotta jövőben a démonseregek kegyelmet nem ismerő és legyőzhetetlen kánjaként, aki vasmarokkal kormányozza diktatórikus birodalmát. A nálunk megjelent album némileg meglepő módon, mert bár fenemód szórakoztató, a szériában rejlő fantasztikus tartalomnak csupáncsak a felszínét kapargatja. Akit közelebbről érdekel a Joann Sfar (az ő nevét még többször látjuk majd felbukkanni ebben a listában) és Lewis Trondheim nevével fémjelzett, olyan rendkívül tehetséges alkotókat felvonultató saga, mint Blain, Gaultier, Boulet, Kerascoët, Obion, Bézian vagy Killofer, annak ajánlatos fellapoznia a Buborékhámozó ötödik számát egy hosszabb lélegzetű leírásért.

7. Le chat du rabbin (Joann Sfar, 2002- )


A Joann Sfar nevű elképesztően termékeny elméjű képregényes reneszánsz ember legismertebb sorozata, melynek narrátora a rabbi papagájt felfaló és ennek hatására csodálatos módon beszélni képes macskája, aki a Talmudról, a Tóráról, a szerelemről, a lélekről, és a zsidóságról folytat könnyed hangú, ugyanakkor súlyos témákat feszegető beszélgetéseket a kétlábú és éppen ezért a világban bizonytalanul járású gazdáival. Aki nem szerezte még be az egyetlen és utolsó magyarul megjelent kötetét, az most az eredeti ár töredékéért nagyon sürgősen tegye meg. A tizes listába ugyan nem jutott be, de mindenképp érdemes említést tenni arról, hogy mivel Sfar nagyon szereti állatok szájába adni a világról alkotott véleményét, a Macskának létezik egy „féltestvére”, az ókori Görögországban élő Szókratész, a félkutya filozófus, aki kéretlenül is félisteneket (konkrétan Héraklészt és Odüsszeuszt) traktál az emberi természet megfigyelése során gyártott elméleteivel.

8. Blacksad (Juan Diaz Canales, Juanjo Guarnido, 2000- )


Nem valószínű, hogy a spanyol Juanjo Guarnido neve sokat mondana legtöbbünknek, pedig már a kilencvenes évek elejétől dolgozik a francia Disney montreuil-i stúdiójában rajzolóként és animátorként, így olyan rajzfilmprojektekben vett részt, mint a hazai mozikban is sikerrel vetített Tarzan, a Herkules vagy az Atlantisz – Az elveszett birodalom. Megnyugodhatunk azonban, a franciáknak sem, amíg 2000-ben be nem robbant a köztudatba a Blacksad című albumával. Antropomorf, ugyanakkor realisztikus film noir klisék lélegeznek, szeretnek és állnak bosszút a legkevésbé sem klisés módon az 50-es évek New York-jában. Minden valamirevaló film noir karakter megtalálható Juan Diaz Canales forgatókönyvében: a keményöklű feketepárduc magánnyomozó, John Blacksad, a femme fatale Natalia Wilford vagy a németjuhász Smirnov felügyelő, de a legutóbbi, a hidegháború és az atomcsapás fenyegetésének árnyékában játszódó albumban már olyan valós személyek is feltűnnek, mint Allen Ginsberg bivaly, Oppenheimer bagoly, McCarthy szenátor pedig kakas képében. A fantasztikus akvarellek azonnal leveszik a lábáról az olvasót, aki immáron ötödik éve várja, hogy megjelenjen a 2006-os angouleme-i képregényfesztivál legjobb sorozat kategóriában díjat besöpört győztesének negyedik kötete. (Az ájtatosabbak nyugodtan gyertyát gyújthatnak: az egyik hazai kiadó már évek óta szemezget az első album kiadásával.)

9. Le Scorpion (Stephen Desberg, Enrico Marini, 2000- )


Az olasz származású Enrico Marini a posztapokaliptikus jégkorszak (Gipsy) és a modernkori, rendhagyó vámpírtörténet (Rapaces) után a már veteránnak számító Stephen Desberggel indította útjának eddigi leghosszabb életű kosztümös-kardos sorozatát, ami a legszebb dumas-i hagyományokat követve egy ifjú, szoknyavadászt tesz meg főhősévé a 18. századi Itáliában. A zavaros múltú Armando Catalano után egyenesen Trebaldi bíboros küld egy igéző szépségű méregkeverő cigánylányt, akivel aztán összefogva ezúttal saját múltja és a templomosok kincsének nyomában méri össze eszét és kardjának pengéjét a Szent Város harcos szerzeteseivel és a kilenc család befolyásával. A szemet gyönyörködtető helyszíneket és a Marini védjegyeként csábos fehérnépeket felvonultató történetfolyam jelenleg a nyolcadik köteténél tart.

10. Titeuf (Zep, 1998- )


Nagy szerencsénkre Titeuf-öt (ejtsd: titöf) már nem kell bemutatni a hazai képregényolvasóknak, hiszen legújabb albuma hazánkban is megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában és míg például a méltán népszerű Kázmér és Huba örökzöld témákkal és filozófikus mondanivalóval kényeztet minket, Titeuf és kompániája, mint azt a maga korában A kis Nicolas, valamint a Halló, Öcsi tette, nagyon is a jelenben létezik: a 21. századi gyerek archetípusát kelti életre, aki a videójátékok, a Star Wars, az internet és az animesorozatok világában él. A serdülőkorban tipikusan önmagunknak feltett kérdések természetesen itt is terítékre kerülnek, kompromisszumot nem tűrő szókimondással és helyenként finoman irónikus, máshol harsányabb altesti poénokkal. A Franciaországban óriási népszerűségnek örvendő sorozatnak ebből a kötetéből 1,8 millió példányt nyomtak, minek jogán a karakter szülőatyja, a svájci születésű Zep jelenleg az egyik legismertebb frankofón képregényszerző.

Oldalak: 1 2