KomiXérum #40

The Marvels Project #5

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Steve Epting
(Marvel)

Már régóta adós a nagy Marvel egy ”aktuális” eredettörténettel, de ezt a hiányt most a nyolc részesre tervezett Marvels Project-tel igyekeznek pótolni. Ed Brubaker meghívása a feladatra telitalálatnak bizonyult, a képregényírók egyik legjobbika ezúttal sem hibázott.
A Marvel szuperhősei az egész világon nagy népszerűségnek örvendenek, összetettebbek, kissé bonyolultabbak, mint például a konkurens DC zászlóvivő karakterei. Azonban a legelső szuperemberek jóval egyszerűbbek, fejszével faragottabbak voltak náluk is, Pókemberre és hasonszőrű társaira sokat kellett várni. A Marvels Project az ő eredetüket meséli újra.
Kezdve ott, hogy egy részeiben mindenki által ismert történetet kellett újfent bemutatnia (Amerika Kapitány „születése”, Human Torch felemelkedése, stb.), mégsem érezni egy csepp izzadságszagot sem a végeredményen. Brubaker ezúttal a szokásosnál is visszafogottabb ritmusban, brilliánsan ütközteti az egyes fonalakat, és vesz be újabb, szükségszerűen megjelenítendő dolgokat. A képregényben mindenekelőtt a megszólalásig realista New York, illetve a nagyszerűen megfestett második világháborús hangulat viszi a prímet, amiben a szuperhősök hajnala minden eddiginél emberibbnek tűnik. A valós háborús események, a nemzetközi félelem, a paranoia növekedése indukálta szuperhős-boom-ot (Brubaker remek húzásával) Angel figyeli kívülről, és narrálja le számról számra a fontosabb eseményeket. A jelmezes bűnüldöző csak kishal, áhítattal figyeli a nagyok születését, eleinte óhatatlanul, majd egyre tudatosabban keveredik bele a sztori szövevényeibe, majd amikor ő is célt kap, történetesen egy nyomozó, valamint több jelmezes haláláért felelős gyilkost keres, már semmi nem állíthatja meg: egyre mélyebbre merül bele a náci kémek utáni kutatásba, illetve a háború a hátország társadalmára gyakorolt torzító hatásainak következményeibe. De az ő munkássága csak egy ujjgyakorlat lesz a hamarosan akcióba lendülő Amerika kapitányéhoz képest.
Az ötödik, legújabb füzetben aztán elkerülhetetlenül „megszületik” AmKap, a menetrendszerűen várt patetikusság ezúttal elmarad, helyette inkább a korábban feltűnt kisemberek, az egészért felelős amerikai és német tudósok sorsával foglalkozik az író, a fennmaradó teret pedig a háború borzalmai töltik ki (AmKap nemezisének megjelenése például).
Brubaker képregényei a zseniális párbeszédek miatt lesznek feledhetetlenek, és bár ezekből vajmi keveset kapunk, az Angel szájába adott monológok mindenért kárpótolnak minket. Ez a realizmus, ami a lehető legjobban ellensúlyozza a csodálatos (Marvels) témát csak szerethető, ahogy Epting munkája is ebbe a kategóriába tartozik – Dave Stewart színeivel a füzet rajzai önmagukban eladják az egészet. Ráadásul hogy lehetne nem szeretni egy Marvel-sorozatot, ahol több számig kibírták, hogy kétoldalas képet erőltessenek oda, ahol az amúgy sem indokolt, ahol rendre nem a legegyszerűbb utat választják, és ahol a pénzünkért sztorit is kapunk, nem pedig egy art-bookot? Brubaker megmutatja, hogy kell modern eszközökkel legendákat újramesélni. Magára vessen, aki kihagyja.
Fdave

The Phantom – Ghost who walks #7

Történet: Mike Bullock
Rajz: Fernando Peniche
(Moonstone)

Váó! De rég is volt, amikor először foghattam Fantom képregényt a kezemben. Persze (viszonylag) fiatal korom miatt ez a kijelentés furán hathat, de emlékszem, hogy mennyire nem jött be elsőre. Fekete-fehér volt, valami Moguról, meg a rejtélyéről tudósított a címlap, néhány oldal után fel is adtam az egészet, és olvastam inkább egy kis X-ment. De aztán ahogy nőtt a fejem lágya (mi az?) befelé, rátaláltam a sorozat stripjeire, amik számomra szinte új dimenziókat nyitottak a történetmesélésben, a módszer, hogy három-négy kockákban, napi adagokban mesélt el történeteket nem volt egyedülálló már akkor sem, sőt az azóta megismert Terry and the Pirates is ezerszer jobban csinálta nála, de az ember az elsőkre mégiscsak nosztalgiával emlékszik vissza.
Lee Falk örökségéhez nem tudom, mennyire passzol a Moonstone legújabb sorozata, de vélhetően az elvakult rajongók ezzel nem is igen foglalkoznak. Van újra Fantom a piacon, a sok kiadót megjárt karakter (a DC és a Marvel is adott ki például) pedig továbbra is kielégítheti a klasszikus kalandképregényekre éhezők vágyait.
Őszintén megmondva fogalmam sincs, hogy hányadik Fantomról is van szó ebben a képregényben, de igazából teljesen mindegy: a karakter mára egy hardcore szuperhős lett, aki nem is annyira a sztreccsruhájával szeret villogni, hanem sötétségbe burkolózva elintézi a feladatát. Ezúttal egy gyermekszállítmánnyal futó hajó a kiszemelt, a bűnözők akciója zátonyra futni látszik, hát még ha a Fantom is nehezíti a dolgukat.
Az a legjobb ebben a füzetben, hogy nem szarozik a felvezetéssel, pillanatok alatt felvezetődik a helyzet, rövidre zárva tudatják velünk a szembenálló feleket, azok motivációit, irányukat, illetve a játszma környezetét, ami történetesen ugye egy óceánon sodródó hajó.
A füzetben egy pillanatnyi üresjárat sincs, az olvasás közben az lehet az érzésünk, hogy az összes fordulatot belepréselték ebbe a képregénybe, ami viszont azért is érdekes, mert ha a sorozat többi része is legalább ilyen színvonalú, akkor hogy lehet az, hogy én nem lapoztam bele korábban? Az oldalakon össze-vissza tologatott panelek a gyors tempót hivatottak szolgálni, amit az író Mike Bullock hiba nélkül tart, a fordulatok pedig szó szerint sorjáznak.
A Fantom felbukkanása kellően hatásos és titokzatos, az ellenfél tipikusan rosszarcú főnöke pedig csak kapkodja a fejét, de néhány oldal után már minden hiába: a jó győz, a gonosz törvényszerűen elbukik. Jellemzően kevés szöveggel operáló, inkább a látványra koncentráló történet ez, ami annyira hatásosra sikeredett, hogy kénytelen vagyok a korábbi számoknak is utánanézni. Igazi, vérbeli akcióképregény egy hiperkemény főhőssel, és a nyolcvanas évek bevált fordulataival. Csak méltatni lehet.
Fdave

Weekly World News #1

Történet: Chris Ryall
Rajz: Alan Robinson
(IDW Publishing)

Majdnem elkerülte a figyelmem ez a most indult sorozat, de az IDW új üdvöskéjét hiba lett volna az el nem olvasott képregények közé száműznöm.
Emlékszünk még Ellis Transmetropolitan-es ámokfutására, Spider Jerusalem hóbortos politizálására? Az olvasókban tátongó űrt próbálja meg a Weekly World News a maga sajátos, visszafogott eszközeivel betölteni, hisz politizáló képregényekre szükség van, azonban így kapásból egyetlen cím sem jut az eszembe, ami ilyen, vagy ehhez hasonló módon ír a témáról. A WWN első száma kivétel, üde színfolt.
A beszédes nevű „főhős”, Ed Anger viszontagságait megéneklő füzetben képtelenebbnél képtelenebb ötletek sorjáznak: a Nagy Amerika már nem a Nagy Amerika többé, idegen lények élnek benne, akik egyenjogúságukat gyorsan kiharcolták, és megbecsült állampolgárokká váltak. De ezzel természetesen nem mindenki ért egyet, Ed Anger mérgének igencsak gyakran, és meglehetős vehemenciával ad hangot. Újságíró, nem utolsósorban pedig végletekig nacionalista, és elvet mindent, ami a Nagy Amerikai Álmot elkorcsosította. Gyűlöli az amerikaiként viselkedő ufókat, gyűlöli azt, ahogy a zöld lények megvezetik a buta, együgyű állampolgárokat, és azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy a választások kimenetelét egyikük előre meg tudja jósolni. Ez egy sor érdekes problémát felvet, az eltúlzott, ám nagyon hatásos talk show-jelenetbe ágyazott beszélgetés Ed és az ufó közt felvonultat mindent, amiért a két fél harcol. Ed artikulálatlanul üvölti igazát, Amerikai az amerikaiaké, a közönség pedig látványosan pártol el tőle. Az írónak, Chris Ryall-nek sikerült a végletekig fokozni a konfliktust, a kiábrándult kisembert pedig rendkívül szánalmasnak, viccesnek bemutatni – merő nevetés az egész füzet. Bár Ed Anger soha nem lesz egy Spider Jerusalem típusu karizmatikus karakter (nem is lehetne, hisz kicsinyesség, és a tehetetlen tenni akarás jellemzi), de az, ahogy ragaszkodik régimódi felfogásához (ami egyébként ezt az alternatív jelent látva talán még szimpatikus is valahol) mégiscsak emlékezetessé teszi őt.
Eddig tehát van az élienek oldalára állított közvélemény, választások, Bush-Obama-Clinton megidézése szemtelenül poénos megoldásokban, de itt még mindig nincs megállás! Jön Bat Boy, a két lábon járó denevér, aki egyelőre csak kicsit, de később minden bizonnyal rendesen megkavarja a szálakat, és Ed, újságíró lévén kénytelen hírt adni a jelenségről. Bat Boy idegen, de embereket ment, gonoszokat győz le, tolvajokat fog el, szegény Ed Anger pedig zavarodottan konstatálja: ez az Amerika nem az ő Amerikája többé. Ja és teljesen mellékesen a világvége is közeleg!
A wikipédián egy elég részletes bejegyzés foglalkozik egyébként az eredeti, névadó Weekly World News magazinról, aminek hajmeresztő cikkarchívumából néhányat az aktuális képregényfüzet is közöl, és ahonnan az ötletek jó része származik. Érdekes adalék a megértéshez, de mindezektől függetlenül is élvezhető.
A WWN egy vicces, politikailag végletekig inkorrekt, egyik meglepetést a másik után szóró, az ismeretlenség homályából előtűnő, eszement képregénysorozat. Az ég mentsen meg minket, ha bekövetkezik, de kikívánkozik belőlem: Ed for President! .
Fdave

Oldalak: 1 2