KomiXérum #3

Emberek, ide! Ismét itt van a heti betevő képregényadag! Tettestársaimmal jól tudjuk, hogy már alig bírtok az elvonási tüneteitekkel, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót: jó olvasgatást!

[toc]

Batman: Battle for the Cowl #2

Sztori és rajzok: Tony Daniel
(DC)

A háromrészes minikből és one-shotokból összeállított, Batman halála utáni állapotokat megidéző Harc a Köpenyért című esemény mindezidáig kevés meglepetéssel szolgált, a szórakoztatást sem űzte magas fokon, sztori és rajzok terén sem hozta az elvárt teljesítményt, legyen szó bármelyik eddigi megjelenésről. Az eddigi egyrészesek mind megbuktak; a négy mellékszereplőre koncentráló koprodukciós Gotham Gazette kevés átélhető pillanatát a Bullock detektív főszereplésével készült oldalak adták, a Man-Bat és Gordon felügyelőt középpontba állító komikok pedig csak fárasztották az olvasót. A minik első részei közül az eddigi legjobb munka az Oracle volt – még ha a főszereplő meggyógyulásának lehetősége alaposan el is rettent -, hiszen az ex-Batgirl Barbara karakterét lehetetlen nem szeretni, a sztori is kellemesen intim, mégis eseménydús volt. Azrael már kevésbé járt jól; a misztikus karakter visszatérése köré olyan fölöslegesen titokzatoskodó, semmitmondó bevezetőt kanyarintottak, amit egyedül csak a szépséges rajzok tudtak megmenteni. A főminire azonban egyértelműen túl nagy teher szakadt. Batman hiányát minden fronton érzékeltetnie kell: a rendőrség, a civilek, a denevércsalád, és a rosszfiúk szemszögét is láthatjuk. A rengeteg szál, a kezelhetetlen mennyiségű szereplő pedig csak kapkodást eredményez, ám ez nem lenne törvényszerű, csak akkor, ha Tony Daniel vezeti a hajót, egyes egyedül. Szegénynek se rendes akciókra, se karakterizálásra nem marad ideje, így egy igencsak nyers, bárdolatlan prodoktumot sikerül csak elénk tárnia. Gothamen eluralkodott a káosz, Black Mask kiszabadítja Arkham legveszélyesebb bűnözőit, hogy a pusztításban barátokra leljen. Pingvin és Kétarc között hatalmi harcok dúlnak, a gothami rendőrség pedig teljesen tehetetlen, akárcsak a denevércsalád.
Eközben fegyveres, kegyetlen igazságosztó tombol az utcákon denevérjelmezben, Damien a batmobilban csajozik, és mivel Dick nem hajlandó mestere gúnyájába bújni, így Tim csór néhány göncöt apa gardróbjából. Daniel teljesen tehetetlenül vergődik a saját maga keltette kaotikus állapotok között. Képtelen reálisan szemlélni az előzményeket és a lehetséges következményeket, így logikát ne is keressünk az események mögött, hogy a szereplők motivációjáról már ne is beszéljünk. A két kedvencem Black Mask és Éjszárny, mindkettejüktől csak felesleges pózolásra telik, de arra nem kapunk magyarázatot, hogy előbbi miért, utóbbi pedig miért nem cselekszik végre. Bárcsak azt mondhatnám, rajzoló létére Daniel a látványra nagy hangsúlyt fektetett, és ez – akárcsak a röhejes R.I.P. esetében – kárpótolhat minket. Sajnos a panelekre nem maradt elég energia, így azok sem kidolgozottságukban, sem kreatív, ötletes megoldásaikban nem mutatják meg Daniel kvalitásait. A második epizód egyetlen erénye, hogy az egymás után elhelyezett, brutális cliffhangerek sora kétséget sem hagy afelől, hogy folytatjuk az esemény követését. Bár csak olyan író forgatná a tollat, kinek előadásában még élvezhetnénk is az erre fordított, értékes perceket!
Tungsram

B.P.R.D. The Black Goddess #3 és #4

Írta: Mike Mignola
Rajz: Guy Davis
(Dark Horse Comics)

Lassan már a végére érünk az átállás miatt kimaradt füzetek pótlásának, így a Dark Horse zászlóshajója, a B.P.R.D. sem maradhatott ki az aktuális megjelenések közül. A legutóbbi Havi DH óta lement két szám, és bizton állítható, hogy az egyik legszórakoztatóbb képregény a témában, amit mostanában kapni lehet.
Mike Mignoláról mindenki tudja, hogy zseniális rajzoló, mostanában mégis írói munkásságát becsüljük a legjobban. Biztos kezekben tart minden egyes szálat, amit képregényeiben elkezd, és azokat nem is engedi szétszéledni egészen a fináléig, vagy ameddig épp szüksége van rá.
A Black Goddess harmadik és negyedik száma egy hosszú ideje tartó saga része, ami több
BPRD címen keresztül is futott már, és aminek a lezárásáig csak egyetlen rész maradt hátra. A tárgyalt két füzet egyébként egy már jó ideje megfigyelhető tendenciát igazol, miszerint a fokozatosan adagolt információk, karakterek miatt nagyszerű ívet leíró sztori minden egyes jelenettel megtoldva egy szinttel feljebb lép, ha úgy tetszik mindig szorosabbra fűzi az olvasó és az olvasmány kapcsolatát. A zseniális cliffhangerek hada csak az egyik eszköz ennek elérésére, csak azok nem lennének elegek a mostani színvonal tartásához. Itt köszön be a nagyszerű alaphelyzet kitalálása például, vagy Gylfrid titokzatos karaktere, akiről nehéz eldönteni, hogy melyik oldalon is áll, de említhetjük a százszámra sorjázó furcsa lényeket is, akik főleg vizuálisan jelentenek nem elhanyagolható élményt. Gylfrid a mostani két füzetben már előrébb lép, közelebb jön hozzánk, és jól megírt monológjaiban felkapcsol néhány villanyt az olvasók elméjében, néhány tettére magyarázatot adva szinte minden pillanatban változik a karakterhez való hozzáállásunk. Ugyanígy tesznek természetesen a vele szemben, vagy épp mellette álló Hivatal munkatársai is, és ez a furcsa ambivalencia, no meg a boldog némaságba és magányba burkolózó Liz ijesztő jelenléte teszik ilyen ellenálhatatlanná a most futó történetet. A háború egyre magasabb hőfokon izzik, a sokszor, sőt mostanában még annál is többször előforduló duplaoldalas csatajelenetek monumentalitásukkal lélegzetállítóak, de mindezen csavarva egyet Mignola nem elégszik meg ennyivel, és kitalált lényei méretét növelve folyamatosan nagyobb és nagyobb akadályokat görget hőseink elé, akik persze már teljesen összezavarodva kis híján a cselekvőképtelenség határára sodródtak. Ki mit tenne egy olyan ellenség ellen, aki védeni akar? Egy olyan valaki ellen, akit mindezidáig megvetett és rossznak tartott, miközben kiderült, hogy céljai nem is olyan gonoszak, csak ép ésszel elsőre felfoghatatlanok? Nagyszerű csak rágondolni erre a kis ötletre, hát még a megvalósítást szemlélni!
Mignola bizarr vonzódása a különböző mitológiákhoz mondhatjuk, hogy a képregényes világ egyik legnagyobb szerencséje vagy ajándéka, és nem restellt ide is egy komplex, nagyon átgondolt eredettörténetekkel megspékelt komplett világot alkotni, amiben mindennek és mindenkinek megvan a pontos helye. Közben persze krimi és még számtalan zsáner ismerős elemeit keveri a vegyületbe, melyek talán meglepetésre, de működnek, elég csak a negyedik részben található álleejtős Johann Kraus jelenetre gondolni.
Hőseink egy része tehát már több rész óta Gylfrid épületkomplexumán kívül harcol minden elképzelhető ellenség ellen, miközben a “nagyobb” nevek bent állóháborúznak, vagy épp a főellen monológjait hallgatják. A konfliktusok feloldása nem tűr halasztást, ezért az ötödik szám vélhetően, főleg az előzőek alapján nagy durranásnak ígérkezik, melyben talán lezáródhat Gylfrid története. Kraus pedig ad elég okot addig is a morfondírozásra, mert tettéhez hasonló mostanában nem nagyon történt. Nagyszerű olvasmányélmény a történet bármelyik füzete. Ha valaki eddig nem olvasta, mindenképpen érdemes visszakeresni a sztori korábbi számait, mert a tavasz egyik legfontosabb fináléja készülődik. Amíg ilyen képregények készülnek, nincs félnivalónk: Guy Davis remekel a rajzolói poszton, Dave Stewart pedig szimplán csak zseniálisan oldja meg a hangulatok átadását, a mondanivaló árnyalását színeivel. Csak ajánlani lehet!
Fdave

Oldalak: 1 2 3