KomiXérum #3

Green Lantern #39

Sztori: Geoff Johns
Rajz: Philip Tan
(DC)

A legfeketébb éjszaka feltartóztathatatlanul közeleg. Geoff Johns már az új – és mellesleg szenzációsan jó – Zöld Lámpás sorozat eleje óta látható tudatossággal építkezik az egyre nagyobb szabású történetekkel, amiknek csúcspontja az idén nyáron induló Blackest Night lesz. Ennek felvezetése pedig már javában folyik ebben, és a Green Lantern Corps képregényben is. Mint jó pár számmal ezelőtt megtudtuk, az univerzumban nem csak a zöld színnek van hatalma, hanem a többinek is a színspektrumból – a Sárga Lámpások Sinestro vezetésével már másfél éve megalakultak, és túl is vagyunk az ebből kikerekedett háborún, ami nyilván homokozóban játszó óvodások vitájának tűnik majd a közelgő konfliktushoz képest. Johns az utóbbi időben egymás után mutatta be a különböző színek hatását és lényegét. A zöld (akaraterő), a sárga (félelem), a vörös (harag), a kék (remény) és a lila (szeretet) után most a narancssárga van soron, ami egyben fellebbenti a fátylat arról is, hogy miért tiltott terület a lámpások számára a sorozatban már többször is szerepelt Vega rendszer. Azaz: újabb front képződik a hamarosan induló háborúhoz, újabb ellenség bukkan fel, a szálak pedig csak bonyolódnak tovább. Bámulatos, ahogy Johns fokozatosan szélesíti a Zöld Lámpások mitológiáját, új és új elemekkel gazdagítva az összképet, ugyanakkor teljes tisztelettel kezelve a múltat és a karaktereket, egy pillanatra sem feledkezve meg a gyökerekről – persze ez nem olyan meglepő, hisz ezt csinálja már a kezdetektől fogva. Nade, ennyit az általánosságokról. Ami ezt a konkrét füzetet illeti, ez pont a 39. kiváló Zöld Lámpás képregény, amit Johns írt. Elképesztően sodró lendületű, izgalmas, fordulatos, valósággal árad belőle az epikus hangulat, és ami talán még ennél is fontosabb, a totális sorsszerűség. Tudjuk, hogy az a bizonyos, megjósolt fekete éjszaka elérkezik majd, és nem csak azért, mert hónapok óta ezt harsogja a DC marketingosztálya – hanem azért is, mert a történetet áthatja az egész esemény elkerülhetetlensége, és az olvasó érzi, hogy minden egyes új fejlemény egy lépéssel közelebb hozza a „színek háborúját”. Így kell felvezetni egy nagy sztorit, kérem szépen. Nem nagy szavakkal, üres frázisokkal, erőltetett fordulatokkal, ahogy arra oly sokszor láttunk már példát, hanem egyszerűen átkozottul jó írással. De van a sztorinak még egy fontos aspektusa, amire érdemes kitérni: Hal Jordan a legutóbb szám óta immár nem csak Zöld, hanem Kék Lámpás is. Hogy ez mit jelent a jövőre nézve, azt még csak Johns tudja, de egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha ez egy tartós, és komoly változáshoz vezetne a karakter életében. És ha már változás: ettől a számtól kezdve Philip Tan lesz a sorozat rajzolója – és nem mintha eddig bármi baj lett volna a látványvilággal (sőt!), de úgy néz ki, hogy Tan érkezésével még javulni is fog a helyzet. Részletgazdag, realisztikus képekkel szolgál, a szükséges sci-fi és fantasy beütéssel, ötletes panelelrendezéssel, és mindehhez gyönyörű, de nem túl élénk színezés társul. Negatívum? Az nincs, egy szál sem.
Olórin

The Amazon #2

Történet: Steven T. Seagle
Rajz és borító: Tim Sale
(Dark Horse Comics)

Tovább folytatódik az 1989-es minisorozat Dark Horse-os újraközlése. Az első szám vegyes összképe után most abszolút pozitívan tudok nyilatkozni: szinte minden hibájukon javítottak az alkotók (bár itt főleg csak Seagle-re gondolok, mert Tim Sale akkori hibáiért ma sok rajzoló a fél karrierjét odaadná). Amivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az a környezet védelmét propagáló, némileg együgyű üzenet. Talán ’89-ben ez nagyobb újdonságként hatott, de ma már pusztán ezzel a mondanivalóval senkit nem fognak meglepni, mi több, lejárt lemeznek számít a téma (noha ettől kétségkívül nem oldódott meg, vagy vált kevésbé súlyossá a probléma). Az elbeszélés technikájában viszont mindenképp felülmúlja az előző részt az író, ugyanis ezúttal már magabiztosabban, gördülékenyebben és kevésbé öncélúan alkalmazza megbolondított narrációs eljárását. Ennek lényege, hogy a legtöbbször használt gondolatbuborékok helyett a főszereplő riporter jelen idejű naplóját, ill. a cselekményidő (és nyilván a sorozat vége) után írt cikkét használja fel a párbeszédek mellett, ami nagyobb odafigyelést igényel, ugyanakkor rengeteg lehetőséget rejt magában. Seagle pedig egyre ügyesebben él a kínálkozó helyzetekkel: a különböző idejű és stílusú narrációs szövegek sokszor kiegészítik, felülírják, átértelmezik egymást és a látott történéseket – nem mindennapi megoldás. Tim Sale dicséretét pedig nem tudom hova fokozni (na majd egy szonettben… bár talán mégsem). Az előző szám lepukkant falvai után most az amazóniai dzsungel lüktetését, veszedelmes szépségét ragadja meg rajzaival, nem beszélve az ötletes panelkezelésről – még a karrierje elején tartott, de már itt fantasztikus ez az ember.
Ami a már említett ökológiailag tudatos, ámde kissé otromba tanulságot szépíti, az főként azonban az, hogy ezúttal a cselekményt feszesebbre vette Seagle, és a fordulatok is kevésbé esetlenek, mint a nyitó füzetben. A fakitermelési munkálatokat szabotáló, rejtélyes „szellem” utáni nyomozásban a Nagy Sztorira éhes főhősünk egyre jobban megismeri az Amazonas-menti indián törzsek életmódját, átéli kilátástalan helyzetüket, végül szemtől szembe kerül magával az Amazonnal – aki sokkal jobban tud angolul, mint azt titokzatos indián szellemlényektől elvárná az ember. Már értem, miért adják ki a Sötét Lónál újra ezt a sorozatot – ha nem teszik, egy remek sorozatról maradtak volna le a mai olvasók.
Czben

Wolverine: Weapon X #1

A remek Get Mystique stábja, Jason Aaron és Ron Garney újra összeállt egy jó kis mókára, Rozsival a főszerepben, mindezt természetesen szigorúan a mozifilm premierje köré időzítve; nem szokatlan stratégia ez a Marveltől, és általában ezek az erős, az adaptációt támogató projektek biztos alkotói kezekben kelnek életre, így mi, olvasók is jól járunk. Ez az első rész egyelőre annyira vállalkozott, hogy egy izgalmas, rejtélyes kalandra küldje mindannyiunk kedvenc pézsmapatkányát, közben durva, brutális hentelésekkel, jópofa akciókkal és kellemes párbeszédekkel szórakoztasson. Logan zavaros múltjából az X-fegyver program rossz emlékeit idézik meg a főszereplőben az alkotók, kizárólag erre az eseményre koncentrálva vezetik a cselekményt. Ez azért érdemel dicséretet, mert egy ilyen komplex történelemmel bíró figura kezelésekor sok író bukott bele abba, hogy túl nagyot akart markolni. Amit itt látunk, az egy egyszerű, ám annál élvezetesebb történet felvezetése. Rozsomák szurkolói megnyugodhatnak, jó kezekbe került a sorozat, hiszen Aaron pontosan tudja, mi kell az adamantium bevonatú hős rajongóinak; vér, kúlság, néhány geg és akció, ám ezek minden mennyiségben. Felbukkant egy régi ismerős, Maverick is, hogy forró nyomra állítsa a detektív szerepbe állított Logant; az X-fegyver program körüli disznóságok, kormányzati összeesküvések a téma- természetesen. Sikerült elszórakoztatni a rutinos olvasókat, ugyanakkor úgy mesélni, hogy az újonnan érkezők, érdeklődők is értsék, élvezzék, ami a képregényben történik, megidézve a X-men trilógia egyes elemeit, vagyis csak azokat a szükséges apróságokat, amiket mindenki ismer, ha a karakter szóba kerül. Nem a képregény-történelem legerősebb nyitányával van dolgunk, ám meglehetősen meggyőző a kezdés. A rajzok viszont zseniálisak. A nyitójelenet különösen tetszetős, ám az egész komik lendületes, izgalmas rajzokkal, dinamikus panelelrendezesékkel van tele. Ez a csapat egész egyszerűen tudja, hogy kell írni, ábrázolni ezt a karaktert, hogy mindenki érdeklődését felkeltsék a karakter iránt, aki hamarosan újra a magyar mozivásznakon is kaszabolni fog a nagyérdemű előtt.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3