kilencedik.hu / Cikkek / KomiXérum #3

KomiXérum #3

2009. április 15. | |  
Megoszts

Daredevil: Noir #1

Történet: Alexander Irvine
Rajz és borító: Tomm Coker
(Marvel)

Nagyon bejött a Marvelnek a különböző szuperhősök karakterének és világának noir-környezetbe való átültetése. Pókember és az X-Men után ezúttal a Fenegyerek kap saját, az alkoholtilalom korának New Yorkjában játszódó minisorozatot. Az író a kevésbé ismert, jobbára sci-fi és történelmi regényeket jegyző Alexander Irvine, a sorozat nagyágyúja ennek megfelelően nem ő, hanem a nyolcvanas évektől aktív, a Vertigónak is rajzoló Tomm Coker, akinek karcos, raszteres, néhol pop-artosan innovatív képei szempillantás alatt magukkal ragadják az olvasót az aljas Hell’s Kitchen-i utcák legmélyére. Alex Maleev óta tudjuk, hogy Daredevilnek jól áll ez a rajzstílus, és mivel a Bendis-Maleev páros kultikussá váló történetlánca a fősorozaton szintén a földhözragadtság, a hősrealizmus jegyében fogant, a noiros körítés nem okoz meglepetést. Irvine a kulisszák megváltoztatásán, a kor és a műfaj jellegzetes figuráinak bevonásán (puhakalapos gengszter, magánnyomozó, femme fatale) túl nem kíván mélyebben belenyúlni a Murdock-mondakörbe: az eredettörténet teljesen azonos, ugyanúgy a Vezér a legfőbb nemezis, csupán Matt most nem ügyvéd, hanem privát kopó. Emiatt pedig az a kínos érzése támad az embernek, hogy a „noir” címke csupán egy újabb apropó a díjnyertes, jól bevált Daredevil-recept eladására.
Igazságtalan lenne viszont nem megjegyezni, hogy ez a fajta megközelítés még mindig működik, bár elsősorban Coker miatt. Koszosságukban is gyönyörű képei mellett kevésbé feltűnő, hogy Irvine közel sem olyan jó dialógíró, mint Bendis, és mozgalmas cselekménnyel sem kárpótol minket: az első számban csupán felvezetést kapunk, meg egy átlagosnak mondható keretes elbeszélési formát. Ezen kívül eredetmesélés és miliőfestés zajlik, amivel önmagában nem lenne gond, de ahogy azt már említettem, a kezdetek semmi újat nem hoznak, a ’30-as évek atmoszférájának sikeres megteremtése pedig szinte kizárólag csak a rajzolónak köszönhető. Lenyűgöző képi világával együtt sem hibátlan képregény tehát a Daredevil: Noir, de legalább belenézni mindenkinek kötelező.
Czben

Dark Reign: Hawkeye #1

Sztori: Andy Diggle
Rajz: Tom Raney
(Marvel)

Ez a Sólyomszem nem az a Sólyomszem. Aki még nem tudná, a tavalyi skrull invázió, vagyis a Secret Invasion eseményei után az egykori Zöld Manó, Norman Osborn vált Amerika egyik leghatalmasabb emberévé, a S.H.I.E.L.D. ügynökséget leváltott H.A.M.M.E.R. fejévé (erre utal a Dark Reign cím), és az új Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Mely csapat nem mellesleg gyilkosokból, őrültekből és pszichopatákból áll, akik igazi szuperhősök identitásait felvéve parádéznak Amerika és az emberiség jótevőiként. Sólyomszem gúnyájában Fenegyerek talán leghalálosabb ellensége, Célpont bújik meg, és mint oly sok más karakter, ő is megkapja saját sorozatát a Dark Reign logo alatt (a legnagyobb változás egyébként az lesz, hogy a fő Wolverine címet nyáron Dark Wolverine-re keresztelik át, és Rozsomák helyett fia, Daken fog szerepelni benne). Namost Célponttal az a baj, hogy nehéz vele igazán jó képregényt írni: mellékszereplőnek, egy hős kegyetlen ellenségének egy jó író kezében igazán markáns, félelmetes és izgalmas gonosz, egyszóval tökéletes, de ha a reflektorfény ráirányul, akkor hamar világossá válik, hogy nem több egy egydimenziós, pszichopata tömeggyilkosnál, akinek nincsenek kiaknázásra váró mélységei.
Szerencsére Célpont a Dark Reignnek köszönhetően olyan helyzetben van, amit érdemes kiaknázni, és Andy Diggle kellően tehetséges írónak bizonyul ehhez a feladathoz. Az alapfelállás adott: Célpont egy gyilkos, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy szeret ölni. Pusztán szórakozásból. Ugyanakkor most szuperhőst kell játszania Osborn uralma alatt, aminek köszönhetően egyrészt a törvény felett áll, másrészt viszont valamelyest mégis vissza kell tartania gyilkos hajlamait, ha nem akarja, hogy álcája a nagyvilág előtt kompromittálódjon – de persze pont ez történik, amikor a kamerák előtt öl meg egy ártatlan nőt. Kissé bizonytalan vagyok abban, hogy ez a sztori kitart-e öt részen keresztül, mert első ránézésre bizony nincs benne annyi spiritusz. De emiatt ráérünk később aggódni, és addig is az első szám kifejezetten élvezetes. Jólesik néha egy velejéig gonosz karakterről olvasni a sok morálisan felsőbbrendű szuperhős mellett, Diggle pedig nagyszerűen elkapja Célpont karakterét, és maximálisan kihasználja azt az egy tulajdonságát, amivel jellemezni lehet. A jelenet, amiben először megment egy szerencsétlen nőt a rátámadó erőszakoskodóktól, majd maga öli meg egy szál tollal, egyenesen vérfagyasztó, és nyilvánvalóvá teszi, hogy Diggle-nek esze ágában sincs visszafognia magát – ennek pedig én csak örülni tudok. Mert a kétségeim a mini hosszával kapcsolatban ugyan továbbra is fennállnak, ám míg bizonyosságot vagy cáfolatot nem nyernek, addig ez mindenképpen egy igazi bűnös élvezet – tipikusan szuperhősös, sablonos, de ezzel együtt korrekt rajzokkal.
Olórin

Echo #11

Írta és rajzolta: Terry Moore
(Abstract Studios)

Terry Moore Echo-ja folytatódik, és még az új számban elkövetett kisebb hibák sem állíthatják meg szerencsére. Múltkor ott hagytuk abba, hogy gyönyörű felvezetéssel egy tipikusnak mondható, de kétségkívül gondolatpiszkáló jelenet közepette Julie és Dillon hatalmas slamasztikába került egy országút kellős közepén. A tövig rágott körmök és az izgalmunkban telesírt zsebkendők aztán a napokban meghozták az eredményüket: végre kiderülhetett, hogy az erőviszonyok tekintetében lehetetlennek látszó helyzet miképpen oldódott fel. A füzetet nyitó oldalak ismét megcsillantják Terry Moore tehetségét: a ritkásan narrált, nagyméretű panelek, és az ezzel adagolt feszültség egészen a kilencedik oldal környékéig tart minket meglehetős homályban, miközben persze véres jelenetek váltogatják egymást a kíváncsiság hatására bennrekedő lélegzetünkkel.
Julie és Dillon végülis továbbálltak, és arra, hogy ez mennyire nem számít spoilernek, pont az ebből fakadó elbaltázott, kihasználatlanul hagyott lehetőségek tömkelege ad választ. Dillon eddigi reakciói őt végtelenül szimpatikussá és példaértékű karakterré emelték, és a hatalmas feszültségek, valamint elképesztően hihetetlen történések hatására is képes volt megtartani emberi mivoltát. Erre most egy rosszul időzített és megválasztott jelenetben kifakad, hogy a lány szemébe vethessen mindent. Ennek nem itt lett volna az ideje, és sajnos ez a momentum rányomja a bélyegét a tizenegyedik szám egészére. A múltkori menekülés annál nagyobb ziccernek ígérkezett, mint ahogy azt Moore kihasználta, hisz tulajdonképpen egy-kettőt csavarva a szálakon, de megismétlődik a tizedik füzet felépítése, a lezárása pedig maximum egy-két pillanattal viszi csak tovább érdemben a sztorit.
Nem kell persze megijedni, mert a beleszőtt pszichedelikus képkockák megteszik a hatásukat, és egy egészen különleges, eddig az Echo lapjain nem látott hangulattal ajándékoz meg minket. Feltűnik például a már nagyon régen nem látott Annie is, valamint újabb adag infót csepegtetnek el nekünk a titokzatos páncélról is. A főellenséggé avanzsált idegen pedig nemcsak a borítón játszik már főszerepet, hanem közvetlen konfrontációba is kerül kis hőseinkkel, amiből aztán a füzet legjobb jelenetei születnek. Terry Moore-nak a lányok ábrázolása mellett az akciójelenetek megkomponálása is az erőssége, így bár nem felejthetetlen az új Echo, mindenképpen élményszámba megy. De sajnos most közel sem olyan színvonalú, mint amilyennel korábban kényeztetett minket.
Érdekes hír még, hogy elhagytuk a tizedik számot, és júniusban érkezik az újabb tépébé Atomic Dreams címmel, mely az ötödiktől a tizedikig bezárólag gyűjti egybe a füzeteket. A végére hagytam azt, ami még ezeknél is fontosabb: legjobb új sorozat kategóriában Eisner-díjra jelölték az Echot!
Fdave

Oldalak: 1 2 3

Kategóriák: