KomiXérum #26

Blackest Night #3

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
(DC Comics)

A legkézenfekvőbb kérdés, melyet a hiper-szuper, giga-mega világmegváltó crossover, a Blackest Night főminije aktuális számának olvasása közben legtöbbször feltehet magának az egyszeri képregényolvasó: „Mi akar ez most itt lenni, kérem szépen?”. Hogy mi akar, azt nehéz volna megmondani, de azt, hogy mi valójában, annál könnyebb, de a válasz lesújtó: egy elhibázott kampány, egy átgondolatlan koncepció végterméke, egy felesleges nagyesemény, egy mérsékelten szórakoztató képregény. Az új epizódból kiderül, milyen tulajdonságokkal is rendelkeznek tulajdonképpen a fekete gyűrűk, hogyan keletkezett az univerzum, és mi a teendő, hogy hőseink megállítsák ezeket a nagyon gonosz és félelmetes zombilámpásokat.
Fejleményben tehát nincs hiány, csak cselekményben. A Blackest Night #3 ugyanis lyukat beszél a hasunkba, ha még nem változtunk volna ementálivá az első két epizód olvasása során. Mindenki pofázik, a pofázást némi dumálással oldják fel, csak hogy aztán végül csacsoghassanak is egy kicsit. Még az akciók közben sem áll be a szája senkinek. A fekete lámpások meg a mieink is mondják a magukét, hol egymással szájkaratéznak, hol ügyet sem vetve a másikra, elbeszélnek egymás feje fölött, miközben zavartalanul megy a csihi-puhi. Sehol egy lélegzetvételnyi szünetre alkalmat adó néma panel, egy kellemesen szűkszavú belső monológ. Itt muszáj mindent megbeszélni, és csak azért, hogy senki ne foghassa rá Johnsra, hogy az ő idei nagy dobása egy agyatlan pofozkodás, így szereplői mind most tartanak terápiás, párkapcsolati megbeszélést. Nem kell ahhoz tapasztalt horrorfilm fogyasztónak lenni, hogy az ember sejtse, Firestorm és Gehenna bájos tinédzser l’amourját rettenetes hentelés szakítja majd félbe; az író ugyanis pont ugyanezt eljátszotta Hawkmannel és Hawkgirllel az első részben. Számomra pozitív, hogy Johns tartja magát ahhoz, hogy ebben a sztoriban gyakorlatilag a főszereplők közül is kiemelkedik két főhős, méghozzá Hal Jordan és Barry Allen. Pontosan megjelölte, hogy miért különlegesek ők, ezért jó, hogy minden történetszál végül köréjük tekeredik. Ám meglehetősen erőltetetten hat a legnagyobb katasztrófa kellős közepén egy olyan párbeszéd beillesztése, ahol a két jó barát egymás habitusáról, életritmusáról társalog. Ez egy érdekes és elgondolkodtató dialóg, kétségtelenül nem sikkad el – hiszen nem történik semmi érdekes, ami elvonná a figyelmünk – de nincs helye ilyenkor, mikor cselekedni kellene. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni vagy a bonyodalom kipattanása előtt a bevezetésben, vagy pedig egy közjáték erejéig, mikor éppen a két szereplő, rajtuk kívülálló okokból olyan helyzetbe kerül, hogy nincs jobb dolguk, mint arról elmélkedni, hogy újjászületésük óta miért él egyikük úgy, mintha minden nap az utolsó, a másik pedig úgy, mintha minden nap a legelső lenne.
Örvendjünk, amiért már a harmadik részben képbe kerültünk, és a Blackest Night nem szalad abba a hibába, hogy próbál folyamatosan ködösíteni, majd a konfliktus feloldása után mindent utólag bemagyarázni nekünk. Az indigó lámpás által előadott teremtéstörténet, valljuk be, lehetett volna földhöz vágó erejű, lenyűgöző, de legalább bármiféle újdonságot hozhatott volna. Nem tudtunk meg belőle mást, mint hogy a jó és a rossz évezredek óta harcol, és a különböző színű lámpásoknak egyesíteniük kell erőiket, hogy előhívják a Bolygó Kapitánya helyett a fehér fényt, ami majd jól visszaküldi a fekete lámpásokat oda, ahonnan elődugták a rusnya pofájukat. A történet tehát ott tart, hogy jól ismert hősök zombi formájában visszatérnek, és csak egy eddigi páratlan egységet jelentő összefogás állíthatja meg a teljes katasztrófát. Nem ismerős ez valahonnan? Ha a Marvel zombis jópofáskodására nem is kell visszavezetnünk ezt a jelenséget, még szinte ki sem hűlt, itt van kéznél az a tavalyi nagy, a DC univerzumában játszódó crossover, mely gyakorlatilag ugyanezt játszotta el, csak persze sokkal kreatívabb kivitelezésben. A Final Crisisben Darkseid élőhalott serege masírozott hőseink maroknyi csapata ellen, akiknek végül a többi, párhuzamos univerzum béli megfelelőik nyújtottak segítséget. Még a jelmondatok ismételgetése is stimmel, ugyanaz a nyomasztó hangulat, csak éppen vírusfertőzöttek helyett élőhalottakkal kell elbánni, amit nehezít, hogy az anti-élet által fertőzöttek szókincse igen gyér volt, a fekete lámpások ellenben képtelenek befogni. Morrison tudta, hogy ha már története klasszikus elemekből kell, hogy építkezzen, a történetmesélésnek formabontó eszközöket illik tartalmaznia a siker és a minőség érdekében. Johnstól ezt nem várjuk el, de hiába próbál egy DC-s űrzombi trippet lenyomni a torkunkon, ha abban nincsenek látványos kaszabolások, nem tocsognak a belek, és az izgalmas, nekrofil perverzió jeleit is csak a sztori legeslegelején villantotta meg. A kliffehengerek hiánya pedig tovább csökkenti a hajlandóságot arra – bár képtelenül hangzik, de igaz -, hogy az ember tovább kövesse a DC idei legnagyobb durranását (legyen inkább csak pukkanás), pláne, hogy Atom olyan okos, hogy úgy tűnik, a fekete gyűrű titkát is sikerült megfejtenie. Talányokból tehát egyre kevesebb, fekete lámpásokból viszont annál több érkezik, folyamatosan. Kíváncsian várom, hányszor képes még Johns kijátszani azt a kártyát, hogy néhány újabb, ismert és népszerű karakter zombiként tornyosodjon hőseink felé a képregény utolsó oldalán („azt a micsoda meglepetés, fú, apám, de vagány!”). Itt a legfőbb ideje egy fordulatnak, egy csavarnak, de legalább egy laza és menő jelenetnek, amely felkavarja ezt az ízetlen és elhasznált alapanyagokból, rutinszerűen összefőzött feketelevest.
Johns mellett Ivan Reis – bár továbbra is megilleti őt mindaz a dicséret, mellyel illettem az első szám kapcsán, ugyanebben a rovatban – is csak tovább ront az összképen. Ha már Johns nem tud elég bátran és dögösen írni, a rajzoló tehette volna izgalmasabbá az ellaposodó sztorit kevésbé hagyományos, szuperhősös stílussal. Félreértés ne essék, a rajzok gyönyörűen részletezettek, az akciók, a lehetőségekhez képest jól komponáltak, az arcok kifejezőek, valahogy mégsem tud kitörni a látványvilág ugyanazon fantáziátlan keretek közül, ahova Johns saját nagy eseményét zárta. Reisnek egyszerre kell megküzdenie az oldalakat ellepő szóbuborék halmazokkal, a véges oldalszámmal és a rengeteg, szűkre szabott panellel, melyek közé egyszerű dialógokat és tömegbunyókat is préselnie kell. Sajnos csak ritkán adatik meg számára, hogy féloldalas, oldalas rajzokkal gyönyörködtessen minket.
„Mit hozhat a következő szám?” ez a kérdés aligha merül fel az egyszeri képregényolvasóban a 3. szám elfogyasztása után. Ha továbbra sem lesz képes szórakoztatni a nagyérdeműt a további epizódokkal, csak abban reménykedhetünk, Johnsnak sikerült kiharcolni néhány kulcsfigura átmeneti halálát, hogy legalább tudjuk mihez kötni, és érdemes legyen a „Nagy Képregényes enciklopédiában” feljegyezni, hogy 2009-ben volt egyszer egy Blackest Night című komik.
Tungsram

Dark Reign: The List – Daredevil

Történet: Andy Diggle
Rajz: Billy Tan
(Marvel Comics)

Az év eleje óta dübörgő Dark Reign új fejezethez érkezett: a The List című sorozat olyan egyrészesekből áll, amik egy-egy karakterhez vagy csapathoz kapcsolódó új történetszálat vezetnek fel. Ezekben a közös pont Norman Osborn, és új elhatározása, hogy készít egy listát a legkevésbé kedvelt ellenségeiről, aztán egyiket a másik után megpróbálja eltenni láb alól. Persze a tény, hogy tudjuk, nyilvánvalóan nem fog sikerrel járni, egy picit elrontja a mókát (mennyivel hitelesebb lenne az egyébként nagyszerű Dark Reign, ha a gonosz gurunak ténylegesen sikerülne kicsinálnia egy-két élvonalbéli szuperhőst – de ez nyilván kivitelezhetetlen), de ez még nem jelenti azt, hogy a koncepció ne volna érdekes, és a belőle születő képregények ne lehetnének szórakoztatóak. Az első The List füzet (a New Avengers) az volt, és szerencsére a frissen megjelent Daredevil is az. Itt ugye épp íróváltás zajlott le: az 500. résszel távozott Ed Brubaker, helyére pedig Andy Diggle, a Thunderbolts szerzője került, akinek ez az első Daredevil képregénye, vagyis ezzel vezeti fel az októberben kezdődő új sztoriját. Brubaker a főhőst a kegyetlen ninja szervezet, a Kéz vezetőjeként hagyta utódjára, így Diggle-ön múlik, hogy mit hoz ki az igencsak ígéretes felállásból. Mattet a Kéz éppen beavatni készül, mint vezetőt, amikor Osborn megbízásából lecsap rájuk Célpont (nem mellesleg Lady Bullseye tetteinek köszönhetően, úgyhogy ő és a Vezér is javában ott machinálnak a sztori hátterében). A frontvonalak azonnal kirajzolódnak: Matt Osborn ellen, a Kéz az új világrendőrséggel szemben. Amikor az utolsó oldalon Fenegyerek egykori ellenségei, egy rakás gyilkos ninja körében rohan a háztetőkön, hogy „üzenetet küldjön” Osbornnak, akkor válik világossá, hogy ez az egész koncepció nem csak ígéretes, de tényleg működőképes is lehet. Mert azért lássuk be, Matt nem az a fajta karakter, akit el tudunk képzelni egy ilyen szituációban, sorozata pedig nem az a fajta képregény, aminek stílusába belepasszol, hogy főhőse egy hadsereget vezet. De Diggle jól keveri a lapokat, Fenegyerek motivációi, a Kéz képbe kerülése, Osborn ellenük indított kis hadjárata mind szépen és logikusan kapcsolódik egymáshoz. És bár ez a sorozat hosszú évek óta jól megvolt anélkül, hogy bármilyen nagy marveles eseményből kivette volna a részét, az eddigiek (és az 501. rész előzetese) alapján olybá tűnik, az új író képes lesz úgy integrálni a képregényt a kiadó univerzumának egészébe, hogy közben megőrizze azt az atmoszférát, amivel Bendis és Brubaker is dolgozott. Az összképbe csak Billy Tan rondít bele kicsit, akinek munkája ugyan szokás szerint kifejezetten tetszetős, de sehogy sem illik abba a grafikai képbe, amit az utóbbi időkben Michael Lark és Stefano Gaudiano, előtte pedig Alex Maleev határozott meg: sokkal inkább konvencionálisan szuperhősös, mint noirosan stilizált. Viszont a sorozatot Roberto De La Torre rajzolja majd, így ott ezzel a problémával sem kell számolnunk. Kis szerencsével egy második íróváltás után is folytatódhat a Fenegyerek diadalmenete.
Olórin

Oldalak: 1 2