KomiXérum #26

Üdv minden képregény-rajongónak, ezen a héten sem maradhat el a KomiXérum.
Ezúttal legjobban a DC szerelmesei örülhetnek, de a Marvel és Dark Horse kedvelőinek is tartogatunk egy-egy címet. Olvasásra fel!

Batman and Robin #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Phillip Tan
(DC Comics)

[toc]Az első három szám után Frank Quitely jobbra el, Phillip Tan balról be – ez a változás kapta a legnagyobb nyilvánosságot az utóbbi hetekben a sorozat körül. Kézenfekvő tehát, hogy mi is ezzel kezdjük. Morrison és Quitely párosa legkésőbb az All Star Superman óta kanonizáltan zseniális, ami nem hagy túl sok teret a duó munkáihoz közelíteni kívánó kritikusnak. Bólogatni tudunk csupán: tényleg piszok jók ők együtt. Tan rajzai egy populárisabb, a mainstreamnek jobban megfelelő vonalat hoznak. Elképesztően precíz, gondosan kimunkált képei a realisztikus ábrázolás legmagasabb szintjét képviselik, a paneleket pedig olyan lendülettel és intuícióval helyezi el az oldalakon, hogy csak pislogunk. Egyszerűbben fogalmazva: pörög a képregény, mint a bespeedezett kisiskolás. Most jön viszont a „de”: nekem mégis jobban bejöttek Quitely rajzai. Főleg a szellős, tág paneleken helyet kapó, tökéletes időzítéssel elkapott mozdulatok és a nem ritkán bizarr, de tökéletesen kifejező mimika miatt. Tannél jobb csereembert azonban így is nehéz elképzelni.
Ami a történetet illeti: Morrison megint simán megugorja a nyitó résszel igen magasra tett lécet. Nézzük, miből is áll össze a Batman és Robin? A legfontosabbak értelemszerűen a címszereplők: a Dick és Damian közötti konfliktusok, a „mester és tanítványa” viszony, a finoman szövődő baráti és testvéri szálak alakulása a 4. számban is folytatódik, a megszokott humorral. Aztán itt vannak az új, remekül eltalált gonosztevők: az első történetben Pyg doktor, most pedig az új – valószínűleg régi ismerős – Red Hood és segítője (ő a Pyg-sztoriból maradt itt nekünk). Ez a két teljesen őrült figura Batmanék babérjaira tör, és válogatás nélkül kezdik gyilkolni Gotham sokat szenvedett bűnözőit. Olyan szinten kattantak, hogy a füzet közepe táján található, sötétkamrában játszódó jelenettől felállt a szőr a hátamon: eltorzult, kifacsart módon mégis morális lények, valóságosnak és szánni valónak hatnak – Morrison karakterrajzát tanítani kéne (jobb helyeken szerintem már tanítják is). Melléjük a 4. részben jön még egy elvetemült arc, pontosabban arctalan valaki: a Sírásó, akinek eredeti neve olyan shakespeare-ien csodálatos, hogy ide kell írnom: Oberon Sextonnak hívják ezt a cilinderes-maszkos ismeretlent – nyilván az ő mentális állapotával sincs minden rendben. A sorozat harmadik eleme a Bruce Wayne nélküli Gotham ábrázolása – a mindenhonnan felbukkanó veszedelmek, a kiszámíthatatlan történések és az éjsötét árnyékok városát kénytelenek átlátni, kontrollálni valahogy a főhősök. Sok sikert kívánok nekik, Gothamet ugyanis jó régen láttam utoljára ennyire félelmetes helynek. Morrison sikere viszont Quitely-val és nagyon úgy tűnik, hogy Tannel az oldalán is megkérdőjelezhetetlen: a Batman and Robin továbbra is a legjobb dolog, ami a DC-vel és a Sötét Lovag legendájával az utóbbi időben történhetett.
Czben

Beasts of Burden #1

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
(Dark Horse Comics)

A képregény, aminek ötletével Evan Dorkin állt Scott Allie (Dark Horse szerkesztő, legutóbb a Solomon Kane mini írója) elé, akinek amellett, hogy tetszett a történet, magát Dorkint kérte fel a rajzolásra, ő viszont erre körülbelül csak annyit mondott: ne viccelj, én csak elrontanám az egészet! Így jött a képbe Jill Thompson, vagyis inkább a csodálatos Jill Thompson, aki szemet gyönyörködtető oldalakkal ajándékozott meg minket – ismét. Thompson többek között dolgozott már a Sandman címen, de írt és rajzolt Bart Simpsonos horrortörténeteket, vagy például a Swamp Thing-gel is gyengéd kapcsolatokat ápol (jujjj!). A Beasts of Burden az eredeti ötlet alapján egy kutyáról szólt volna, akinek a múltja ködbe vész, természetesen mindenféle természetfeletti dologgal, mágiával megtámogatva. Ebből többé kevésbé maradt is valami erre a füzetre, de szerencsére sikerült egy még annál is sokkal eredetibb állatos képregényt megalkotniuk.
A Beasts of Burden cím nem lehet teljesen ismeretlen, hisz már jelent meg rövidebb történet a szereplőkkel. A The Dark Horse Book of Hauntingsban bukkantak fel először, ha nem csal az emlékezetem, azóta pedig a kiadó honlapjára is felkerült ingyenes ecomic formájában három BoB történet. A Book of Hauntings mellett a másik két tematikus válogatásba is bekerültek: a Book of Witchcraft illetve a Book of the Dead könyvek borítóján is ott tetszeleg a két alkotó neve.
A saját, önálló képregényre már teljesen összeforrt, egymással nagyszerűen kijövő páros egy az elejétől a végéig élvezetes, fordulatos füzetet tett le az asztalra, ami amellett (a név garancia), hogy szemet gyönyörködtető, még intelligens is, nem beszélve a legfontosabb dologról: kellő hozzáértéssel van elmesélve. A nyitó, nagyméretű panel a maga kidolgozottságával (plusz a borító is természetesen) már előrevetíti a képi minőséget, Dorkin felügyelete alatt pedig minden egyes panel a helyére került, és minden egyes fordulat a szabályos panelek ellenére is jól előkészített és megválasztott. Ha valaki netán azt hinné a borító alapján, hogy egy újabb, csakis gyerekeknek szóló, állatos képregénnyel van dolga, az nagyobbat nem is tévedhetne: a Beasts of Burden The Gathering Storm története valójában horror, melyet a füzet vége felé megjelenő ellenség is tudatosít. Persze ha addig még nem lett volna egyértelmű, mondjuk az elején bemutatott invázió láttán sem. A horror tehát az alap, ám a főszereplő állatok mozgatása, a szájukba adott szövegek alapján meglepően szomorú, drámai szálak is kibontakozóban vannak: elég csak a láncra vert, így a többiektől elszakított ebre gondolni, vagy pedig a folyamatos halálesetek láttán rémült állatok arcát felidézni. A humor pedig csak némiképp oldja ezt a feszültséget (ami egyébként egyáltalán nem giccses, vagy erőltetett), a füzet végére aztán teljesen el is hal.
A történet szerint adva van egy csapatnyi állat, kutyák, macskák vegyesen, akik egy (nemmondommegmilyen) invázió miatt hatalmas slamasztikába kerülnek. A későbbiekben főleg kutyákra koncentráló sztori aztán felvonultat jónéhány véres jelenetet, hogy a főellenség felbukkanásával egy fogcsikorgatóan nehéz küzdelem vegye kezdetét. A sztori pofonegyszerű, a nyitányban pedig nem történik több a veszély felismerésénél, illetve az erőviszonyok bemutatásánál. Képtelenség viszont ennél is többet mondani anélkül, hogy lelőném a képregény minden egyes momentumát, így ettől el is tekintenék. Annyit talán még elmondhatok (én, mint macskagyűlölő ennek még örülök is), hogy nem véletlenül a kutya az ember legjobb barátja…
Jill Thompson és Evan Dorkin ismét büszkévé tette a Sötét Ló gazdáit, minket olvasókat pedig egy remek sorozat reményébe ringattak. Elég könnyen, teszem hozzá.
Fdave

Fables #88

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
(Vertigo)

Jól összeszokott párosról lévén szó a két „-ingham” esetében, most is az elvárható kellemes olvasmányt kapjuk a Fables új részétől, a Witches sztorivonal második darabjától. A „boszorkányok” közül most Frau Totenkinderen a sor, akit sejtésemnek megfelelően ezentúl inkább Frauleinnak hívhatnók majd, ugyanis a korábbi kisebb-nagyobb célzásokat beváltva egy szépen megkoreografált jelenet során visszafiatalítja magát. A kisebb panelekben nem sikerült igazán szépnek ábrázolnia Buckinghamnek, de a nagytotálon már megkapó jelenség a korábban öregasszonyként megismert boszorkány. Persze jó egy újabb intrikus fiatal hölgyeménnyel gazdagodni (mégha nem is új, csak megjelenésében), de eddig pont az volt az érdekes benne, hogy egy rendhagyóbb szereplő, nevezetesen egy idős asszony is komoly szerephez juthat a Fables-ben, nem kell mindenkinek fiatalnak és megnyerőnek lennie. Talán úgy gondolta Willingham, hogy abból a helyzetből már kihozta, amit lehet, ideje a váltásnak. A frissesség mindenesetre ráfér a címre a crossovert követően, ami hagyott maga után kívánnivalót. Az említett megfiatalodás során olyan kis nüansznyi utalásokat is kapunk más mesékre, a szereplők számára a saját előtörténetükre, ami szerintem a cím egyik legnagyobb erénye és legizgalmasabb jellemzője, mindig öröm felfedezni az ilyen kapcsolatokat, hiszen ez köti össze ezt a mesevilágot.
A való világot leképezve, de organikusan mégis a történetből eredően a fable közösséget is utóléri a válság, hogy a felkapott szóval éljek. Persze nincs közük a világgazdasági válsághoz, hanem saját pénzügyi nehézségeik adódnak, de mégis ironikus pont ebben a világpolitikai légkörben olvasni erről, még ha már akár a válság kirobbanása előtt kitalálta is az író ezt a sztorielemet. Ami amúgy újabb életszagú helyzetbe sodorja a szereplőket, amire egy varázslat vagy mesés elem lesz a gyógyír, a Fables jó hagyományainak megfelelően.
A történet többi részében Baba Yaga tisztogatását -nem a takarítós fajtából, bár seprűt azt használ- láthatjuk az elkeveredett Business Office-ban és Bufkin megmosolyogtató bátorságát.
A Frau fiatalodása mellett egy még annál is régebben meghúzódó háttérrejtély, subplot is napvilágra kerül ebben a részben, melyet már a borító is világosan elárul, noha csak kis részét teszi ki a füzetnek, nevezetesen Beauty terhessége, melynek drámai vonatkozásait is régóta sejteti az a bizonyos rugdalózó, melyet oly régóta kötött Totenkinder. Hogy tragédia vagy ennek ellenére happy end lesz a baba sorsa, azt a Fables-nél sosem lehet tudni, de ezért szeretjük.
Geomailer

Oldalak: 1 2