KomiXérum #24

Sweet Tooth #1

Történet és rajz: Jeff Lemire
(Vertigo)

A heti rendszerességgel érkező, engem is elárasztó szuperhős dömping mellett igyekszem minél több figyelmet fordítani a független alkotásokra. Ha pedig a Vertigonál – akik tálcán kínálják nekünk a jobbnál jobb indy művészek válogatott remekeit -, indul új sorozat, azt sosem szabad kihagyni. A történet Gusról, a hibrid fiúról szól, akit elfszerű fülei és szarvasagancsai tesznek különlegessé. Egyedül él haldokló apjával az erdőben, melyet nem szabad elhagynia. A rengetegen túl elterülő, poszt-apokaliptikus világban ugyanis rettentő veszély fenyegeti.
Gusszal nehéz nem együtt érezni; tragikus sorsát osztja meg velünk ebben az első epizódban ez az egyszerű lelkű, kívülálló, elveszett fiú. Megtudjuk, hogy anyja meghalt, apja is nemsoká magára hagyja, ő pedig sosem járt az erdőn túl, és sosem találkozott egyetlen más emberrel sem. Az Istennel társalgó apja, aki vele ellentétben érti a világot, átélte a szörnyűséget, mely idevezetett, legalább olyan érdekes lenne, mint az agancsos srác, az író azonban az eseményekről a legalább oly tudatlan Gust helyezi középpontba, és mesélteti vele történetét, mint amilyen maga az olvasó is. Mivel kevés információval lát el minket az első szám, találgathatunk, vajon hogyan jöttek létre a hibridek, milyen betegség tizedelte meg az emberiséget, és mi lehet „odaát”. Misztikus történethez hűen, még arról sem lehet fogalmunk, mire utal maga a cím. Ennyi rejtély egy rakáson mindenképp arra ösztönöz, hogy a következő hónapban elolvassam, mi történik Gusszal, aki nem hagyta el az oltalmat jelentő erdőt, személyesen a veszély jött el hozzá, egyenesen a rémálmaiból.
A „Sweet Tooth”-t elkezdve nem bírtam megállni, hogy ne lapozzam végig a képregényt, noha mindig módszeresen, szigorúan követve az oldalak, panelek sorrendjét olvasok, nem kukucskálok előtte, nem pörgetem át a komikot, nehogy lelőjek valami poént saját magam számára. Az oka, hogy ezúttal elcsábultam, a kivételesen szép, és megkapó látványvilág, melyről egyből a Gondry rendezte Björk klip, a „Human Behaviour” jutott eszembe, és az azt ihlető kultikus szovjet animációs film, a „Süni a ködben”. Már a borítóról, a főhőst, Gust ábrázoló félközeliről sem tudtam levenni a szemem, a belső oldalakon látható képek azonban nyomasztó, mégis vonzó álomvilágba vezetnek. A főszereplő nem csak a narrátorunk, de többnyire az ő szemszögéből láthatjuk az eseményeket, előttünk megelevenedő álmai pedig könnyen felidézhetik bennünk saját éjszakai, belső utazásainkat. Ennek oka, hogy Lemire ügyesen ülteti át a filmekből megszokott ábrázolásmódját az álomvilágnak azzal, hogy a háttérként szolgáló rengeteget mindenféle térhatás nélkül ábrázolja, szinte arcunkba tolva a szereplőket. Ha egyet súghattam volna az alkotónak, javasoltam volna, hogy jobban hangsúlyozza ki a Gus rémálmaiban vissza-visszatérő képet, mely végül meg is elevenedik, mert így nem volt egyértelmű végkifejlet, és mivel vissza is kellett lapoznom, hogy igazolást nyerjen a sejtésem, nem ütött elég erőset a kliffhenger. De ez lehet, hogy csak Jose Villarubia sara, aki az utolsó oldalig elfelejtette kékre színezni azt a bizonyos szemet.
Tungsram

Thulsa Doom #1

Történet: Arvid Nelson
Rajz: Lui Antonio
(Dynamite Entertainment)

Mi itt a KN-en nagyon szeretjük Robert E. Howardot, mert némiképp alulértékelt, ugyanakkor nagy hatású fantasy-mesternek tartjuk. Ha figyelmesen olvastátok a Xérumot és egyik elődjét, a Havi Dark Horse-t, akkor tudjátok, hogy Conan, Kull és Solomon Kane kalandjairól is beszámoltunk már nektek, márpedig ők mind Howard bácsi teremtményei. Ahogy Thulsa Doom is, a Conan-mitológia főgonosza, a kígyólelkű mágus, akit James Earl „I am your father” Jones keltett életre az első schwarzis Conan-filmben. Az ő eredettörténetét mindezidáig nem kaptuk meg képregényen, ám most ennek is eljött az ideje, a Dynamite jóvoltából.
Atlantis pusztulásakor felszabadul a rabszolgasorból egy férfi, akit becsvágya és hataloméhsége új, félelmes ösvényekre vezet. Ő Thulsa Doom, aki az új sorozat lapjain egy szénné gyúrt, Luke Cage-forma badass szökevényként mutatkozik be, hogy rögtön le is gyakjon néhány büdös szájú rabszolga-kereskedőt. Meg egy óriási, a föld alól előtekergő szörnyet is, ami úgy néz ki, mint egy túlméretezett levelibékába oltott alien, ráadásul több foga van, mint Julia Robertsnek. A főhős kíméletlensége és a gyilkolásban mutatott páratlan tehetsége arra készteti egy arra poroszkáló őrjárat parancsnokát, hogy bevegye a csapatba. Thulsának – alig néhány nappal szökése után – már nemcsak munkája van, de hódolói is, tekintve, hogy gyönyörű leányokat sikerült megmentenie az imént. A másik cselekményszálon (merthogy ilyen is van) atlantisi menekültek egy csoportja tervezi levadászni Thulsát, akinek lehetett némi köze a tengeri birodalom megsemmisüléséhez. Egy gyors és véres hatalomátvétel után a csoport élére Ancasta, Thulsa volt gazdája kerül, aki azelőtt viszonyt folytatott a címszereplővel, de a liezon végül a fél arcába került (komolyan). Arcbőrének (sz)épségét csak rabszolgák vérével tudja ideig-óráig visszanyerni, így aztán egyértelmű, hogy nagy mészáros ő is. De Thulsa Doomot azért nem kell félteni.
Az új sorozat írója Arvid Nelson, aki a Kullal bizonyította, hogy jó érzéke van Howard világának képregényre adaptálásához – teljesen biztos vagyok benne, hogy ha rajta múlik, a Thulsa Doom hónapról hónapra remek szórakozást fog jelenteni. A rajzoló, Lui Antonio viszont (aki a Red Sonja kapcsán már szintén találkozott Howard figuráival) számomra kisebb csalódást okozott. Bizonyos fokú durvaság illik ebbe a környezetbe, nála azonban inkább elnagyoltságról beszélhetünk. Nagy baj azért így sincs vele, úgyhogy semmi nem akadályozhat meg abban, hogy a Thulsa Doomot is fölvegyem a követendő címek listájára.
Czben

Oldalak: 1 2