kilencedik.hu / Cikkek / KomiXérum #23

KomiXérum #23

2009. szeptember 2. | |  
Megoszts

Fables #87

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
(Vertigo)

A crossover és egy múltba tekintő egyrészes után újra egy hagyományosabb Fables számot köszönthetünk, mind témáját tekintve, mind a szinte védjegyének számító oldalcsíkokkal visszatérő Buckingham rajzainak köszönhetően. Ugyanakkor megint annyi szálat kezel a képregény, hogy kevésnek jut igazán tér, ami kicsit sajnálatos, viszont a különböző helyszínek meglátogatása is indokolt, van, akiket már régen láttunk. Ekkora szereplőgárdánál óhatatlanul hol előtérbe, hol háttérbe kerülnek egyes szereplők. Más képregényekkel ellentétben általában itt hihetünk a borítónak is, valóban Bufkin és az elillant Business Office jutnak fontos szerephez, nameg Baba Yaga, a gonosz varázslónő/boszorka, aki pár év kínzás után kicsit bepöccent és bosszúra szomjazik. Az Adversary és a Snow Queen mellett ő tekinthető a sorozat legkitartóbb és legrégebb óta jelenlevő gonosztevőjének. Az előző kettővel ellentétben pedig neki még nem is ismertük az igazi arcát, eddig Piroskaként mutatkozott, ebben a számban erre a titokra is fény derül. Kicsit talán túl sok fény is, ugyanis majdnem láthatók vénasszonyi “bájai” is, de szerencsére azt azért nem. Egy másik idős varázslónő, a Yagát korábban leverő Frau Totenkinder (aki, mint oly sok Fables-karakter, több mese gonosz mostohájának, boszorkányának kohéziója, archetípusa) kapcsán viszont talán nem is lesz ennyire elborult elképzelés a vonzó megjelenés nemsokára, egyre több utalást találhatunk ugyanis a várható megfiatalodására a közeljövőben. Mint a sok boszorkány, varázsló emlegetéséből kitűnik, a most indult Witches sztori nem túl meglepő módon róluk fog szólni. A Fables-re mindig is jellemző volt az egyértelmű címadás, ami fedte a valóságot, legfeljebb kettős jelentéssel is bírt még pluszban, de most nem ez a helyzet.
Bufkin mellett, aki maga sem egy komoly alkat, Frank, azaz Frankenstein szörnyének feje és a Hófehérkéből ismert mindentlátó tükör szolgáltatják a comic reliefet.
A varázslók közül konkrétan egy új figura jut nagyobb szerephez, aki egyre gyakrabban tűnt fel a háttérben az utóbbi időben, mégpedig nem más, mint a kislány, akiről most azt is megtudjuk, hogy Ozma az, az Óz történetekből. Jómagam csak az első, leghíresebb Óz könyvet olvastam, amiben még nem szerepelt, de a folytatásokban gyakori szereplő volt és mindenképp üdvözlendő, hogy az Óz-univerzum minél nagyobb szelete képviselteti magát a Fables-ben, mert figyelemreméltó karakterek. Az aranyos kislány is például egy többszázéves számító varázslónőt takar, aki úgy gondolja épp itt az ideje, hogy ő vegye át Fabletown (vagy ami megmaradt belőle, a lakói) varázslóinak irányítását, ami várható konfliktushoz vezet majd a Frauval.
Geomailer

King City #1


Történet és rajz: Brandon Graham
(Image Comics)

Vééééégre! Eljött hát az idő. Az ideje annak, hogy a hányatatott sorsú King City sorozatnál újra legyen értelme folytatásról beszélni. Az Image kiadó hosszas huzavona után végül megszerezte a Tokyopop fiókját belülről melegítő papírokat, és azok zsebkönyve helyett önálló füzetek formájában kezdte el kiadni Brandon Graham remek képregényét. A Tokyopop még néhány évvel ezelőtt vágott bele a kiadásba, de az első kötet után nem sokkal meg is szüntették az amerikai szerzők által rajzolt “mangák” kiadását, így a King City karrierje is derékba tört. Brandon, aki ekkor már javában rajzolta a második könyvet, amint rájött erre, megpróbált más felé nézni, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a Tokyopop szórakozott a jogokkal, azok pedig nem kerültek vissza hozzá. A szerző saját elmondása szerint azért döntött az Image mellett, mert őket aztán tényleg csak a képregénykiadás érdekli, és nem elsősorban a haszon, ahogy az előző munkaadójánál volt. Persze nem lenne a nevem az, ami, ha erre nem lenne az a válaszom, hogy ennyi erővel a Dark Horse-t is választhatta volna, de nem leszek telhetetlen. Szóval itt van nekünk végre az Image kiadású King City első része, amin furcsa, vagy nem furcsa, de a Tokyopop logója is csúfoskodik. Ez egyébként elméletileg csak az első hat füzetig lesz rajta (persze lehet, hogy egész végig), ugyanis az Image-féle kiadás ez idő alatt éri utol az eredeti zsebkönyvet, a hetedik füzet pedig már teljesen ismeretlen és új fejezeteket tartalmaz. Apropó fejezet: a rendkívül szimpatikus külsejű kiadvány első, illetve utolsó oldalán egy érdekes interjút olvashatunk az alkotóval Claire Gibson tollából, ami egyrészt arra jó, hogy néhány sor után rájöjjünk, mekkora jó fej Brandon Graham, illetve hogy olyan apróságokról is tudomást szerezzünk, mint a nem mindennapi munkafilozófiája, vagy pedig a fejezetekhez kötődő érzelmei. Ezek persze a műben is megjelennek, egészen egyedi és elsőre furcsa váltások vannak fejezetek ürügyén, ami néhány után már egyáltalán nem zavaró. Éppenséggel egy másabb jellegű, de legalább annyira fontos műre emlékeztet. De erről később.
Tehát Brandon most örülhet, ám az olvasók öröme még nagyobb. A gyönyörű borítóval ellátott első füzet, ami egyébként ezerszer szebb, mint az eredeti elején díszelgő kép, ugyanúgy fekete-fehér oldalakat tartalmaz, illetve a már említett interjú mellett a legvégén egy vicces kis egyoldalas képregényt is. King City, ahogy a nevéből adódik, a történet színhelye, egy város, amiről rengeteg panel mesél, mi mégsem tudunk meg sokat róla. Hatalmas, ide-oda vezető utak, földalatti járatok, eldugott szállók, teljes a káosz és az anarchia. Mindezt Graham történetmesélési módszere is csak erősíti: az ide-oda ugráló cselekmény, a semmiből érkező karakterek, akik kívülállóságukkal egyből belopják magukat a szívünkbe, illetve csendes panelek sora, de a sokszor hatalmas figyelmet igénylő rajzok is mind-mind az elidegenítést szolgálja. Ezek tehát azok a jellemzők, amelyek elsőre jutnak az olvasó eszébe, de mindez nem is meglepő, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az alkotó sokáig graffitisekkel lógott, és ennek bizonyítékául szinte panelenként futunk bele falfestményekre hajazó megoldásokba, összevissza vonalakba.
A történet főhőse egy szőkéshajú kissrác, aki hosszú távollét után tér haza King Citybe. A belevaló tinédzserforma kölyök aztán elég gyorsan keveredik bajba, de találékonyságát már az első tolvajakciója során megvillantja. Társa egy különös képességekkel, no meg vicces névvel felruházott (ez legyen titok az olvasásig) macska, aki különböző injekciók beadása után rendkívüli dolgokat művel. Az egy dolog, hogy meghajtogat az étkészletekből bármit, ennél sokkal hasznosabb dolgokra is alkalmazza gazdája: végez ő kulcsmásolást, de akár fegyverként is használható. Fura? Nem baj, ez az egész képregény lényege. Tehát a srác megérkezik a városba, és barátjával összefutva megvitatják, mik is történtek az idő alatt, míg ő épp egy farmon képződött kifelé. Spoilerkedés kizárva, így nem is lövök le poént, de természetesen ez a beszélgetés sem semmi, King City nem éppen letelepedésre alkalmas város. Igazi cliffhangert ne várjunk, ám azért sikerült jó helyen elvágni a sztorit, így erre sem lehet panasz.
A rajzok sokszor káoszba fúlnak, de mindenképp jól áll a történetnek. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy nagyon együtt van a sztori és a küllem, de én azt vallom, hogy ez csakis akkor sikerülhet, ha egyetlen ember végez mindent. Itt pedig ugye ez történt, így ebbe az állításba képtelenség belekötni. Elnézegetve a rajzokat: a hosszú, mangákban látott panelek során át tartó sétálás, járatokon való átkelés jelenetei, meg úgy az egész nem kisebb címet juttatott eszembe, mint a Blame! című Tsutomu Nihei mangát, ahol szintén oldalak százain csak a csendes séta zajlott, és a figyelmünk leginkább a környezet kietlenségére koncentrálódott. Nem véletlen persze az sem, hogy anno a Tokyopop zsebkönyv formátumban adta ki az első kötetet: a King City a panelkezelése alapján egy az egyben manga amellett, hogy azért Brandon próbálta nem annyira széthúzni az egyes jeleneteket. Nem mindig sikerült neki, de hát miért is lett volna ez kötelező: akkor még azt hitte, bízhat a kiadóban.
Brandon Graham egyébként fő műve mellett még jónéhány képregény szerzője: Escalator címmel adták ki rövid sztorijainak gyűjteményes kötetét, de rajzolt erotikus képregényeket is. Az ONI Press-nél állomásozik a Multiple Warheads című műve, amiben szintén karikaturisztikus stílusban mesél kommunista vezetőkről, és egyéb fantasy-lényekről. Jelenleg Vancouverben él feleségével. Marian Churchland is képregényes, az Elephantmen című sorozatban találkozhatunk vele.
Az egyetlen baj a King City-vel, hogy sokat lehet vele időzni anélkül is, hogy olvasnánk. Ezért lett ismertetőm is ilyen egyensúlytalan, inkább a körülményekre hangsúlyt fektető, de ami kétségtelen, hogy egyrészt ez a képregény a hét megjelenése, valamint másrészt hogy ezt a sorozatot egyszer már Eisner-díjra jelölték. A King City komplexitása mellett is könnyed, és az emlegetett Blame!-hez képest jóval világosabb és követhetőbb. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy veszélytelenebb is: a második szám nagyon várós!
Fdave

Oldalak: 1 2 3

Kategóriák: