Superman: Up, Up and Away

Az Acélemberből átlagember lett. Hiába, így jár, aki keresztülzuhan egy vörös napon, és eszméletvesztésig verekszik egy másik világból származó énjével. Az Infinite Crisis univerzumrengető eseményei után Superman elvesztette minden kryptoni erejét, és egyszerű földi halandóként kénytelen járni-kelni Metropolisban. De ő (volt) Superman, úgyhogy még ezt sem bánja, sőt, részben örül is neki, hogy normális életet élhet. Nem tudja még, hogy Kurt Busiek és Geoff Johns, a DC két oszlopos írója csak ideiglenes kimenőt adott neki… az Up, Up and Away a kiadó nagy crossoverét követő One Year Later történetsorozat része, melynek lényege az volt, hogy minden képregényben egy évet ugrottak előre a cselekményben (aztán az üresen maradt év lyukait az 52 című heti sorozat dugaszolta be). A sztori lényegében Superman erejének visszatérésével, Lois ezzel kapcsolatos reakcióival, és Lex Luthor Infinite Crisis utáni helyzetével foglalkozik, természetesen egy jókora pusztítással járó fináléval megspékelve, a témához képest enyhe csalódást, de összességében azért kellemes szórakozást nyújtva.

Tehát egy évvel vagyunk azután, hogy Superboy-Prime és Alexander Luthor megpróbálták újrateremteni, és tökéletes(ebb)re formálni a világot. Az igazi Luthor kiszabadul a börtönből, miután minden régi gaztettét immár halott másik énjére keni, és azonnal nekiáll megbüntetni Metropolis lakóit, amiért elfordultak tőle. Clark eltökélt újságíróként próbálja leleplezni tervét, és újra rács mögé juttatni, amíg képességei végül vissza nem térnek, és ténylegesen szembe nem tud szállni ősellenségével, aki kriptoni technológiát használva próbálja eltüntetni a várost a Föld színéről (akárcsak Bryan Singer az idő tájt bemutatott filmjében, a Superman Visszatérben).

Az Up, Up and Away színvonala olyannyira csapongó, a képregény olyannyira tele van erényekkel és hibákkal egyaránt, hogy igen nehéz eldönteni, végül merre is billen a mérleg nyelve. Kurt Busiek és Geoff Johns mindketten megbízható írók, így nem meglepő, hogy a dialógusok könnyen csúsznak, életszerűek és helyenként egészen frappánsak, és hogy a karakterek közti kapcsolatok ábrázolására sem lehet panaszunk. Clark és Lois előbbi erejéről és a megváltozott életkörülményeikről szóló beszélgetéseik szépek és érdekesek, ahogy Superman és Luthor közös jelenetei is nagyszerűre sikeredtek. Szóba kerül utóbbi állandó érve az Acélemberrel szemben (ti., hogy mi mindent tehetett volna az emberiségért, ha nem kellene állandóan ellenségével foglalkoznia), és egyenesen fantasztikus az a pillanat, amikor együtt zuhannak a kikötő fölött, és Luthor kifakad. Jót tesz a sztorinak a lassú kezdés is, a fokozatos „bemelegedéssel”, és a pár rövid akciózással az egykori csapattársak oldalán (remek az a jelenet, amelyben Hal Jordan egy Lámpás gyűrűt ad Clarknak), és dramaturgiailag mindez kifejezetten szépen, noha a különböző „mihez kezd a hős az ereje nélkül”-féle szituációk egymásra halmozásának köszönhetően szinte szükségszerűen epizodikus jelleggel vezet el egy Superman-képregényhez méltó, nagyszabású fináléhoz.

Sajnos mindezek ellenére az Up, Up and Away messze nem hibátlan. Johns és Busiek nem igazán igyekeznek megmagyarázni, miért és hogyan tér vissza Superman ereje, ami azért furcsa kicsit, mert előbbi írta az Infinite Crisist, amiben normál emberré vált, azt gondolná hát az ember, hogy van egy valamirevaló koncepció a tarsolyában. De nincs, Clarkot elüti egy vonat, amiben nagyobb kár esik, mint benne, és innentől kezdve fokozatosan visszatérnek a képességei. Mert szüksége van rájuk. És ennyi az összes magyarázat, amit öt rész után kapunk. Luthor pedig (amióta Jeph Loeb megfosztotta elnökségétől a Superman/Batman első sztorijában) egyre inkább visszatérni látszik a Crisis on Infinite Earths előtti korszak őrült tudósának unalmas és közhelyes szerepébe, azaz világvége-fegyvereket épít, és harci ruhába öltözik, hogy megküzdhessen Supermannel. Kár érte, mert John Byrne annak idején újraértelmezett, vállalatbirodalmat uraló milliárdosa sokkal izgalmasabb és korhűbb figura volt. És akkor ott van még az utolsó, nyolcadik rész, ami nem más, mint 22 oldalnyi felesleges ömlengés és szálelvarrás, giccses újjáépítéssel a nagy amerikai szellemiség nevében, és csöpögős perecevéssel az új Magány Erődje előtt. Na meg egy random, finálé utáni akciójelenettel, csak hogy az utolsó számban is történjen valami – és mindez sajnos a végére jól felborítja az addig egészen ügyes történetvezetést.

A rajzok sem feltétlenül a mérleg pozitív oldalára kerülnek, bár egy szempontból mindenképpen bámulatosak: Pete Woods a sztori Supermanben, Renato Guedes pedig az Action Comicsban megjelent részeit rajzolta, és stílusuk, vonalvezetésük olyannyira hasonló, hogy első pillantásra fel sem tűnik, mindez nem egy ember munkája – de lehet, hogy még sokadikra sem. Sajnos helyenként gondok vannak az anatómiával (és nem feltétlenül a szokásosan túlzó izomzat miatt), az emberalakok túl robosztusak, az arcok furcsák és elnagyoltak, pedig a háttér nemegyszer részletesen kidolgozott mögöttük. A nagy totálképek azért elég látványosak (a hetedik rész duplaoldala a Metropolis fölött lebegő kryptoni csatahajóról igencsak meggyőző), és a színezők is derék munkát végeztek.

Összességében korrekt kis sztori ez, néhány remek pillanattal és kisebb-nagyobb, de többnyire még elviselhető hiányosságokkal. Viszont csak ezért kár volt megfosztani Supermant az erejétől az Infinite Crisisban. Ez a fordulat (legyen bármily egyszerű) több odafigyelést, kidolgozottságot és főleg, kreativitást igényelt volna – mert így csak egy szimpla reklámfogás lett („Húúú, Superman normál ember lett, nézzétek meg, mi lesz így vele!”), amiből hiányoznak az igazi ötletek.

Megjelenés: 2006 (Superman 650-653, Action Comics 837-840)
Történet: Kurt Busiek, Geoff Johns
Rajz: Pete Woods, Renato Guedes

Olórin, 2009. szeptember 07.