KomiXérum #23

Képregénybarátok barátja, kedvenc szuperhősök kedvenc helye. Kislányok kisbabája, kisfiúk kisautója, mindenki heti betevője: mi az? Hát természetesen, hogy a KomiXérum, amelynek sokadik kiadásában ismét az aktuális heti megjelenésekből szemezgettünk. Kedves Olvasó, jó olvasgatást!

Batman and Robin #3

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitley
(DC Comics)

[toc]A héten jelent meg a Sztárpáros újabb klasszikusának befejező epizódja, a „Batman and Robin” harmadik számában. Rövid, ám tartalmas történetük lezárult, ám világos, ezzel még nincs vége Mr. Pyg ámokfutásának – és itt nem arra kell gondolni, hogy a rosszfiú visszanéz: „ezt még megbánjátok!”. Az író elaltatott minket szuperlaza akcióival, frappáns beszólásaival, ám a fináléban ismét visszatér jól ismert eszköztárához, és előhúzza belőle a non-lineáris történetmesélést, illetve meglebbenti előttünk, hogy az eseményeknek csak egy részletét láthattuk, bizonyos dolgoknak csak később járunk utána. Morrison összeköti továbbá ezen sztorit a „Batman: RIP”-el, és máris bemutatja a következő hónapok fenyegetését jelentő, új dinamikus duót. Az író tovább fejleszti a karaktereit is; szemlélteti Dick jellemének eltéréseit Bruce-étól, mind a bűnözők kihallgatásának módszerében, mind pedig a mentori szerephez való hozzáállásbéli különbséggel. Damient pedig már nem lehet nem szeretni: miután egy székhez kötözve ébred a diszkótáncot lejtő félmeztelen Pyg, és megkínzottjai társaságában, még alig tér magához, de máris leoltja az egész brigádot: „na, kinek a nyakát fogom először eltörni?”
A hangsúly azonban az imádnivaló, nevetséges, mégis hátborzongató új negatív karakteren, Pyg-en van, aki megszűnik annak a misztikus figurának lenni, akit az előző két füzetben megismerhettünk. Ám így, hogy az író kibontotta előttünk a figura jellemét, elemében láthattuk ezt a perverz őrültet, még érdekesebbé vállt, és alig várjuk, hogy visszatérjen.
Quitely távozása teljesen lehangolna, ha nem egy olyan név érkezne a helyére, mint Philip Tan, aki az utóbbi években már bizonyította tehetségét. Az viszont kétségtelen, hogy a két skót közti harmóniát, zseniális összjátékot még egyetlen más alkotóval sem sikerült reprodukálnia Morrisonnak. Quitely ezúttal hanyagolja a nagyméretű, lélegzetelállítóan látványos paneleket, inkább több képkockát helyez el egy oldalra, ettől azonban nem lesz kevésbé dinamikus, vagy lebilincselő a „Batman and Robin” #3. Az összevissza álló, egymást fedő panelek kiválóan passzolnak az őrült, bizarr jelenetekhez, a verekedések és akciók remekül mutatnak ilyen szabados keretek között.
Ennél jobban ritkán indulnak sorozatok, ez az imádni valóan groteszk sztori, ezzel a gyönyörű látványvilággal lazán zsebre tette az összes többi denevéres címet, nem csak minőségében, de a piacon is remekül teljesítve. Jövő hónapban kiderül, hogy a felbomlott egység után mit képes újítani Than, a zseni és Morrison az őrült.
Tungsram

Batman: Widening Gyre #1

Történet: Kevin Smith
Rajz: Walt Flanagan
(DC Comics)

A csalódást okozó, összecsapott és komolyan vehetetlen „Batman: Cacophony” után Kevin Smith és Walt Flanagan ismét együtt próbálkoznak Gotham Cityben, hogy egy épkézláb képregényt hozzanak össze. A Widening Gyre első epizódja után nem látni semmi jelét annak, hogy ezúttal sikerülne. Miután Blitzkrieg Bárót szájba vágták, Dick és Bruce nosztalgiáztak egy sort, majd Batman Arkhamba igyekszik, hogy Méregcsók lábai és Gyilkos Krok, majd Etrigan szeme közé nézzen – végül pedig egy titokzatos, új jelmezes hős is felbukkan.
Bizony ám, méghozzá nem sokkal azután, hogy Batman azon morfondírozott, ha Tim is Éjszárnnyá cseperedik (mi lesz akkor Dickből, Batgirl?) kerítenie kell egy új partnert – ám ezúttal jobb lesz nem vesződni még egy kisgyerekkel. Ez lenne hát a „Widening Gyre”, egy új társulás története? Lehet tenni a téteket, bátran még sokáig, ugyanis legutóbbi képregénye alkalmával Smith egészen az utolsó oldalakig nem volt hajlandó megosztani az olvasóval, mit is kíván igazából elmesélni. Smith sokféle szempontból közelített már a képregény-íráshoz – a biográfiája e téren színesebb, mint a filmes listája -, stílusa ismét új kanyart vesz; ezúttal nélkülözve a humort, és a frappáns, életszagú, vibráló párbeszédeket, hosszú, száraz belső monológokra felfűzött, rejtélyeskedő sztorit kapunk, melyben igyekszik az összes jól ismert karaktert máshogy ábrázolni, ahogy azokat a legjobb alkotóktól megszerettük, vagy a kor követelményeit figyelembe véve elvárnánk. Maga a főszereplő karakter egy joviális, szendvicset majszolgató, mosolygós, szentimentális Batman, aki annyit beszél magában, hogy szinte örülünk a bolondozó, tréfáskedvű Dicknek. Egy rövid sétát térve az Arkhamban láthatjuk a tébolyodottan vigyorgó, saját homlokára kérdőjelet karistoló retardált Rébuszt, a máskor hidegvérű, most pánikoló, zavarodott Két-arcot, aki azt sem tudja, hol is van ő éppen térben és időben, és az előző Smith képregényből megismert, olcsó poénokat puffogtató Jokert. Méregcsók meztelenül tárulkozik az olvasó és a főhős elé – a máskor ördögien csábos, ellenállhatatlan végzet asszonya ezúttal egy kiszolgáltatott, szánalmas bolond, egy a sok közül. Mindezek tetejébe mit keres itt Krok, majd pedig egy újabb szörnyeteg, a Démon? Csak Smith tudja, és bár Etrigan monológját szép ékes angolsággal fogalmazták meg, sok lesz már az ellenfelekből egy rakáson. Két okból érdemes egyelőre csak a karakterrajzokon végigtekinteni; egyrészt Smitht ismerve, a történet az összegész ezen korai szakaszán még sehol sem tart. Másrészt érdekes, kissé ellentmondásos, ahogy a klasszikus műveket oly mélységes alázattal tisztelő, igazi ortodox fanboy Smith ennyire elrugaszkodik az egyezményes ábrázolásmódoktól. Tisztességes, a második körre visszahívó kliffhenger nincs, de még egy esélyt érdemes adni a sztorinak.
Továbbra is kérdéses a számomra, hogy Smith, akinek megadatott, hogy a szuperhősös képregények világában olyan remek, elismert művészekkel dolgozzon, mint Quesada, Dodson vagy Hester, miért ragaszkodik ennyire a haverjához (talán ezt meg is válaszoltam: mert a haverja), Flanaganhez, akinek látszólag alaposan meggyűlik a baja a rajzolással. Tény, hogy a kaotikus, összezavaró, elnagyolt és indokolatlanul rajzfilmes stílusú képei után, a Cacophonyhoz képest egy összeszedettebb, lelkiismeretesebb, sokszor részletgazdag munkát tett le az asztalra. Ám a néhány impozáns óriáspanel, a hangulatos helyszínek és kidolgozott hátterek sem tudják elterelni a figyelmünket arról, hogy maga a főszereplő, a lényeg, az értékesíteni kívánt termék, vagyis Batman szinte panelről panelre másképp néz ki – ám egyszer sem menő, tekintélyt parancsoló vagy félelmetes a megjelenése. A negatív csúcs az, mikor Etrigan egy ütésére denevérmaszkos Geronazzo Máriává változik a Sötét Lovag. Azoknak az érzékeny lelkű – ám abszolúte megérthető – rajongóknak, akik azon a ponton fejezték be az olvasást, csak azt tanácsolhatom, próbáljanak meg eltekinteni a rajzok minőségétől, a történet még hozhat kellemes meglepetéseket. Bár azt hiszem, egy képregény esetében ilyen jóindulatot vagy türelmet senkitől sem várhatok el – de a borító szép, nem igaz?
Tungsram

Oldalak: 1 2 3