Komixérum #20

New Avengers #55

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
(Marvel Comics)

Miután Dr. Strange teljesítette küldetését és megtalálta az új főmágust Brother (azaz most már Doctor) Voodoo személyében, éppen itt volt az ideje, hogy visszatérjünk az új status quót érintő történetszálak legfontosabbikára: Sólyomszem nyilatkozatára Norman Osborn valódi céljait és üzelmeit illetően. A Dark Reign-korszak kulcskaraktere, a tőle megszokott módon, végtelenül magabiztosan és körmönfontan reagál Clint vádjaira, aki így nem lát más megoldást: végezni akar Osbornnal.
Az augusztusi rész ismét fölveti azt a közkedvelt problémát, hogy meddig mehet el egy szuperhős az igazság védelmében, mi különbözteti meg őt az ellenségeitől – nem is kell folytatnom, annyira ismerős ez a téma. Szerencsére Bendis okosabb író annál, hogy erre építsen föl egy egész füzetet, így aztán elindít egy másik szálat is, a Hood másodvonalbeli bűnözőkből álló sleppjével a középpontban, akik közül néhányan ráteszik a kezüket Tony Stark egyik erő-elszívó (vagy mifene) berendezésére és azt a rég látott Jonas Harrow segítségével a Bosszúangyalok ellen akarják fordítani. Önmagában ez is vészesen sablonos terv, és alkalmatlan arra, hogy az eseményeket önállóan mozgassa, de a két történetszál szépen megfér egymás mellett, és így nem válik izzadságszagúvá egyik konfliktus sem. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy Bendis a gyilkosságra készülő Sólyomszem ellenpontozására beveti Az Felelősségteljes Szuperhőst, Pókembert, naná. Kettejük vitája, ill. a csapattagok reakciója kiváló alkalmat biztosít az írónak egy ügyesen megírt szópárbajra, Bendis pedig nem nagyon szokta kihagyni az ilyen dialóg-ziccereket. Azonban akinek a legtöbbet köszönheti ez a szám, az nem más, mint a finishez ért Ultimate Spider-Man rajzolója, Stuart Immonen, aki ismét a 616-os világban alkothat – legnagyobb örömömre. Immonen könnyed, mozgalmas képei elérik, hogy a merénylet problematikája, ami könnyedén pátoszba és sablon-komolykodásba fulladhat, valamennyire mégis frissen hat. Munkáján látszik, hogy Bendisszel összeszokott párost alkotnak – a panelezés magától értetődően gördülékeny és remek ritmusú. A nem túl eredeti cselekményszálak közé pedig szerencsére jókor ékelődik be egy-egy humoros, feszültségoldó jelenet, pl. Peter és Jessica Jones beszélgetése. Így végső soron nem nehéz túllendülni a klisés történetelemeken, mert ahogy Bendis és Immonen tálalják nekünk azokat, az elsőrangú.
Czben

Red Circle: The Hangman #1

Történet: J. Michael Straczynksi
Rajz: Tom Derenick
(DC Comics)

JMS, a tékozló fiú 11 év után visszatért a DC-hez. Feladata, hogy a kiadó által az Archie Comics imprintjétől átvett világot a DC Univerzumba integrálja. A 70-es, 80-as évek Red Circle szuperhős karaktereit készül bemutatni ez a one-shotokból álló minisorozat, noha az eredeti tervek szerint Straczynksi visszatérésének a „Brave and the bold” cím adott volna helyet. Az első epizód Hangmanről szól, polgári nevén Robert Dickeringről, aki az amerikai polgárháborúban a déli konföderációnak végzett kémkedés gyanújáért már az első néhány oldal után, kötéllel a nyakában találja magát – lóháton. Bár közvetlenül elfogása előtt épp jót cselekedett – ellátott egy megvakult délit -, ez senkit nem hat meg, így éppen kivégezni készülnek őt, mikor egy titokzatos démon jelenik meg Dickering előtt, aki a további élet lehetőségét kínálja fel hősünknek, feltéve, ha a továbbiakban a világot jár hajlandó ítélkezni bűnösök és ártatlanok fölött. A folytatásban láthatjuk Dickeringet, a gyermekorvost, aki önmagáról olvas fel meséket a gyerekeknek, elkísérhetjük egy tömegbunyóval tarkított akcióra, és azt is megtudjuk, magánélete alaposan megsínyli a nappal jóságos gyermekorvos, ám éjjel kegyetlen igazságosztó kettős életvitelét.
Ennyi az egész képregény, és bizony, dögunalom. Ez egy klisé sztori, és ráadásul a DC-nek már van egy ilyen karaktere, Spectre-nek hívják, azt pedig már nem is szívesen említem, hogy Hangman Derenick-féle verziója szinte ugyanúgy néz ki, mint a Csukjás Bíró a Watchmenből. Derenick stílusát nem mindig könnyű megemészteni, ám a polgárháború idején játszódó jeleneteket kifejezetten kellemes képi világgal tárja elénk. Agresszív vonalai, sajátos árnyékolása a se íze-se bűze sztorinak ad egy sajátos, sötét tónust. A mai korban játszódó kórházjelenetben nem sikerül igazán kibontakoznia, de az akció ábrázolásában ismét magára talál. Hangman harci mozdulatai igen látványosak, kirobbanó erejűek.
Bár JMS határokat nem ismerő kreativitása, újító ereje és humora miatt lett elismert sztáríró, sajnos ebben a húsz oldalban, ebből a tudásból semmi nem mutatkozik meg. A karaktert nem sikerül újraálmodni, semmivel sem lett érdekesebb, mint bármelyik természetfeletti erőkkel megáldott, titkos alteregóval rendelkező, hasonszőrű társa. Akkor viszont minek kellene érdeklődnünk iránta, pláne, ha a képregény egy épkézláb kliffhengerrel sem tud szolgálni? Erre talán még maga Straczinsky sem tudja a választ.
Tungsram

Star Wars: Invasion #2

Történet: Tom Taylor
Rajz: Colin Wilson
(Dark Horse Comics)

Harmatosan indult múlt hónapban az év legjobban várt SW-címe, az Invasion, dacára annak, hogy választott korszaka, az Új Köztársaság évei az egyik legizgalmasabb és képregényben legrégebben látott éra. A Yuuzhan Vong civilizáció támadása a Galaxis ellen, az új Jedi Akadémia elindítása és a Solo-gyerekek cseperedése köré számtalan jó történetet lehet kerekíteni, és bőven találunk is ilyet, de eleddig főként regényekben. Sajnos úgy néz ki, ezúttal is inkább a Timothy Zahn-könyvek felé nyúlunk a polcon, ha erre az időszakra leszünk kíváncsiak.
Miután a vongok hadüzenet nélkül lerohanták a békés Artoriast, a helyi király a maroknyi ellenállás vezérévé vált, feleségét és lányát elhurcolták a támadók, fiát, Finnt pedig Luke Skywalker vette magához, hogy az Akadémián instant Jedi-lovagot faragjon belőle, mielőtt visszavághatna az agresszoroknak. Ez már maga egy igen erőltetett húzás, mert a lovaggá váláshoz évtizedek kellenek, de még a Luke-féle gyorsított eljárás menetén belül is három év. Azalatt pedig ki tudja, mi történhet anyuval és Nina hercegnővel. Nyilván Luke (ill. az író) nem akar éveket áldozni a projektre, hanem némi kavicslebegtetés után egyből a mélyvízbe dobja az Erőre roppant fogékony fiút. Az akadémiai szárnypróbálgatások egyébként szórakoztató oldalakat eredményeznek, köszönhetően a felbukkanó Solo-gyerekeknek, akiknek társaságában Finn rögtön bajba is keveredik: rájuk támad egy Sith sírokat őrző jókora szörny. Bár így némiképp ifjúsági színezetet kap a történet, Luke-ot, az Akadémiát, valamint Jacen, Jaina és Anakin Solót mindig öröm látni. A másik szálon az elrabolt és a vongok hajójára cipelt artoriasi királynő és lánya sorsát követhetjük nyomon. A vong hadúr feltett szándéka ugyanis, hogy rabszolgájává tegye valamelyik hölgyet, ez pedig ügyetlenül megírt jelenetekben körvonalazódik, ugyanis a királynő nem hajlandó menni, a pribékek fenyegetőzésére pedig inkább Nina ajánlkozik, amire az anya gyakorlatilag vállat von, és útjára bocsátja a hercegnőt. Igazán életszerű. Colin Wilson rajzaira közben továbbra is fennáll, hogy a közeliket néha elrontja, de a – keretezést elnézve mangás beütésű – képeivel tulajdonképpen nagyobb gond nincs, csak belesajdul a szívem, ha elképzelem, hogy egy Jan Duursema milyen gyönyörű munkát tudna végezni ezzel a sorozattal – de hát nem rajzolhat mindent ő, ahogy a világ összes nője sem válhat Scarlett Johansonná. Utóbbinál azonban könnyebben megvalósítható álmaim is vannak – például, hogy az Invasion záros határidőn belül remek képregénnyé váljon. Ám egyelőre úgy tűnik, ez sem jön össze.
Czben

Oldalak: 1 2