KomiXérum #17

R13 – Colossus!

Történet: Thomas Hall
Rajz: Daniel Bradford
(Blacklist Studios)

Még jó hónapokkal ezelőtt egyik kedvenc blogom harangozta be hatalmas csinnadrattával ezt az érdekes füzetet, valamint kiadóját az újonc, de rendkívül ígéretes Blacklist Studiost. Honlapjuk alapján idén nyáron két címmel hódítanak, melyek közül az első ez a Mignola-hatásokban tobzódó, mégis forgatókönyve alapján azoknak ellentmondani próbáló képregény. A borító például egyből adja is magát: mintha csak Mignola készítette volna, ám érezni, hogy valami más van itt, mint szimpla másolat. Az alakok másként szögletesek, rajzfilmszerűbbek, és ahol kell, még groteszkebbek, mint például a szerencsésebb Hellboy-füzetek paneljein láthatóak. Na de ez nem lehet probléma, főleg ha a végeredmény egy olyan érdekes olvasmány, mint az R13. Tévedés ne essék, én csak nagyon ritkán nézek utána külföldi kritikáknak egyes füzetekről, mielőtt el nem olvasnám én magam az adott képregényt, de most nem bírtam ki. Gyakorlatilag ez a füzet három perc alatt kivégezhető, és a sztori sem tör magas babérokra. Ez másként és máshol hat: a történetet a látvány utasítja hatalmas erővel maga mögé, és a Mignola füzetek néhol túlzsúfolt narrációja és párbeszédei helyett itt szinte csak képeket kapunk. Csak sodródik az olvasó a némaságban, melyet néha egy-egy felkiáltás, vagy egy egyszavas mondat tör meg, csak hogy aztán még gyorsabban peregjenek „szótlanul” az események. A forgatókönyv egyáltalán nem gyenge vagy rossz, csak itt egy érdekes alaphelyzettel kompenzálják azt, hogy egy sztori apró kövekből kirakva váljon teljessé. Egy tipikus ponyvás felütés, ezúttal tengeri környezetben, néhány igen ötletes csavarral, és mindjárt nem hiányoznak azok a fránya betűk. Tipikus ködösítés van a főhősnek kikiáltott robot múltja körül, ami még pár részt borítékol, de a legfontosabb a felütés: egy robotnak látszó valami egy hajón, ahogy egy csápos szörnyeteggel küzd! Ezt először fel kell fogni, majd mindenképp végignyálazni a képregényt. Játszi könnyedséggel fogynak a lapok, a beemelt drámai szál a természetéből fakadó tempólassítás ellenére sem hat idegenül. A színezővel kiegészülve a rajzoló, Bradford hosszú idő után az első, aki képes távolságot tartani példaképétől, kifejezetten jól állnak neki a hatalmas panelek. Azt pedig mondanom sem kell, hogy szigorúan tartja magát a konkrét panelhatárokhoz, amiket így még elementárisabb erővel szakíthat szét egy-egy jól elhelyezett, hivalkodó hangeffekttel. Ki ez a robottestbe zárt koponya? Hova tart? Mi a múltja? A Blacklist Studios remek új sorozatának következő részeiből vélhetően kiderül. Addig is szempihentetőnek mindenki olvassa a legelső számot.
Fdave

Superman/Batman #62

Történet: Michael Green és Mike Johnson
Rajz: Rafael Albuquerque
(DC Comics)

Ritkán foglalkozunk a két DC-sztár közös kalandjait tartalmazó füzettel, ugyanis ez az a cím, ahol az univerzum szempontjából semmi fontos nem történik. Mindenki jól elvan, Batman nem tűnt el, krízisnek vagy éjsötét éjszakának nyoma sincs. De persze ez nem ok arra, hogy ne olvassuk a sorozatot, elvégre, akárcsak a Marvel Adventures-vonal esetében, ha jó képregényről van szó, arra nem árt felhívni a figyelmet.
A konkurencia Adventures-részlegének említése azért is helyénvaló, mert akárcsak ott, a Superman/Batman oldalain is elsősorban a gyerek- vagy fiatalabb olvasók jelentik az elsődleges célközönséget. Persze mindkét kiadónál problémás ez a korcsoportok szerinti elkülönítés: a Marvel főuniverzumos Hulkja pl. abszolút kissrácokra lett kitalálva, jelen képregény pedig jócskán tartalmaz korhatáros részleteket is. Az aktuális számban pont a címszereplők azok, akik alig tűnnek fel: segítőik, Supergirl és Robin hősködnek együtt a legszebb team-up hagyományoknak megfelelően. Egy arkhami lázadást rendeznek le közösen (a Két Nagynak JLA-melója akadt), erről sztorizgatnak egy későbbi találkozásukkor. Ez a keret igazából teljesen fölösleges, ez a sorozat úgyis kontinuitáson kívüli, tehát nyugodtan visszaugorhattak volna az írók Kara és Tim korai kalandjához, de hát ők tudják. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, nem jött ki a 24 oldal, de szerencsére nem vagyok. Nem indul jól a 62. szám, de aztán belelendülnek az alkotók: az arkhami elmebeteg-válogatott ezúttal sem okoz csalódást. Már Joker szakavatott operációs kísérleténél felcsillan a szemünk – a rajzoló, Rafael Albuquerque ráadásul őt különösen jól ábrázolja. A Kalapos megszokott teadélutánja is kellően őrültre lett véve. Kár, hogy a Green-Johnson duó a karakterkezelésben már nem jeleskedik ennyire: Tim és Kara között annyi a különbség, hogy a fiú mogorva kiscserkész, a lány pedig szeleburdi (imádom ezt a szót). Egy ilyen címben álmodni sem mertem volna erotikus vibrálásról, de némi jellemábrázolásba a legkisebbek sem halnának bele. A történet tehát sovány és csak hellyel-közzel szórakoztató, de a rajzok szerencsére emelik a színvonalat. Joker-rajzai miatt már dicsértem Albuquerque-t, aki egyenletesen jól teljesít ebben a számban: dinamikus, átlátható, kifejező rajzfilmes képeket kapunk, és az arkhami jelenetek megfelelően sötétre, árnyékosra sikeredtek – minden szempontból ezek az oldalak jelentik a füzet csúcspontját. Kár, hogy végeredményben a Superman/Batman júliusi száma még így is csak egy átlagos Tini Titánok-epizód nívóján marad.
Czben

Oldalak: 1 2 3